A szívhangrendelet visszavonása körüli meghallgatások kapcsán kirobbant a vita, hogy kinek mibe van joga beleszólni, sőt még az abortuszvita is fellángolt. Életemben egyszer fordult elő, hogy felmerült egy nem kívánt terhesség lehetősége. Édesanyámmal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk gyereket, sőt, homályos emlékeim szerint édesapám is tudott a dologról. 19 évesen biztos, hogy nem tudtam volna egyedül dönteni. Hogyan is, mikor a totális kétségbeesés lett úrrá rajtam, éppen egyetemre készültem, kezdődött „az élet”.
Most, 30 évvel később sem tudnék egymagam dönteni, ez egy döntésképtelen helyzet, egy totális katasztrófa, teljesen mindegy, hogy az ember fiatal vagy idősebb. Ezért sem tartom helytállónak azt az állítást, hogy az én testem, az én döntésem. Az emberi evolúció során mindössze úgy 200 éve merült fel ez a problémakör egyáltalán, addig a terhesség, az anyáról meg a bébiről való gondoskodás közösségi „feladat” volt – azért az idézőjel, mert ez valójában nem feladat, hanem az élet rendje, és az ember széleskörű gondoskodási képességéből és együttműködési készségéből magától adódik. Bármennyire is uralkodó trendje az európai gondolkodásnak az emberi mivoltunk miatt érzett erős bűntudat, sőt öngyűlölet már generációk óta, a tudomány mai állása szerint magasan funkcionáló, kifejezetten fejlett képességekkel rendelkező lények vagyunk, akik önmagukon túlmutató dolgok véghezvitelére is nagy gyakorisággal képesek. Az egyik legnagyobb „teljesítményünk”, hogy képesek vagyunk másokkal együttműködve emberi lényeket védtelen, tehetetlen csecsemőkoruktól eljuttatni cselekvőképes felnőttkorukig épen és egészben. És ez nem csak szerencse kérdése, sőt. (Feladat, teljesítmény – nehéz kilépni az életmódunk által meghatározott szókincsből...)
Az európai gondolkodás másik tévedése, hogy régebbi korokban általánosan szégyen övezte volna a szexet, a nemiséget, a szülést vagy a partnerek váltogatását. Pedig Európa több tízezer éves történetében az ipari forradalommal és kapitalizmussal kialakuló polgárosodás etablálódásáig a különböző közösségek különböző korokban teljesen különböző módon kezelték a fentieket és mindent, ami ezzel jár. (Napi töri: a középkorban jelen volt az a gondolat, hogy fontos a női orgazmus a sikeres fogantatáshoz.) Ha jól belegondolunk, a mai napig így van ez, akkor is, ha a magunkra zúdított off- és online algoritmusok ezzel ellentétes képzetet keltenek. Minden más kontinens múltbéli és jelen közösségei is sokféle módon viszonyulnak a szexualitáshoz kapcsolódó témákhoz, hiszen mindannyian ugyanannak az emberi fajnak a képviselői vagyunk – és minden jel szerint e faj fennmaradásának egyik záloga a saját diverzitása.
Az evolúciónk azonban sok mindenben közös képességekkel ruházott fel minket, az egyik még mindig igen erősen dolgozik bennünk, ezért is ez az óriási felzúdulás, és ezért érezheti úgy mindenki, hogy beledumálhat a szívhangrendelet- vagy abortuszvitába: mindig is családban ÉS közösségben intézték az emberek az egész gondoskodásnak nevezett ügymenetet. Mert ha eddig nem jöttünk volna rá: az emberi élet (egyik) értelme a gondoskodás. Úgy tűnik, annyira jól tudjuk ezt csinálni mi, emberek, hogy nemcsak utódainkon gyakoroljuk, hanem kiterjesztjük embertársainkra, más élőlényekre, a természetre, növényekre és állatokra, tárgyakra, ideológiákra és ideákra, még meg nem születettekre, élőkre és holtakra és az egész feneketlen univerzumra. Ebből van a bajunk is, mert több jel mutat abba az irányba, hogy ezt a képességünket túlspilázva gyilkolásszuk egymást és pusztítjuk a Földet – hogy a saját családunknak, a saját kutyánknak, a saját autónknak meg a saját gondolatainknak biztosítsuk a túlélését.
Visszatérve az eredeti témára: nem egyedül a nő ügye az abortusz, ahogyan a gyerekvállalást sem tartjuk annak (közös teherviselés, egyenlő fizetés és társai), és nem is a magzat védelme az elsődleges, utóbbi szempont a 20. századig, a fogamzásgátló tabletta feltalálásáig meg az abortusz legalizálásáig fel sem merült. Az abortusz a család ügye: elsősorban Anya és Apa ügye (amiben el kell viselnie Apának, hogy Anya hozza meg a végső döntést), ha pedig fiatalokról/kiskorúakról van szó, akkor a lány és a fiú meg a négy szülő ügye. Elsősorban ezekben a felállásokban gondoskodnak egymásról a családtagok, és mindannyiuk életét befolyásolja, hogy az egyes tagokkal mi történik vagy hogyan döntenek. A legtöbb esetben simán el is intézik a családok, szerencsére a legtöbb leányanya és nő nincs magára hagyva, nem megy vacakul a sora és nem is szerencsétlen, akit ide-oda rángatnak. Nem ez az általános.
Támogatni azt kell, aki valóban nem számíthat a családjára. Azon kellene agyalni, már ha akarunk, hogyan lehet egy olyan rendszert létrehozni, ami képes felismerni a segítségre szorulókat, képes segíteni rajtuk, képes együtt dönteni a nőkkel és lányokkal. Mintha az a támogató család vagy közösség lenne, ami a nő vagy a lány körül hiányzik. Mindezt professzionálisan, erkölcsi nyomásgyakorlás és politikai irányvonal nélkül, a nő emberi méltóságát végig megtartva és minden olyan aspektust is bevonva a segítségnyújtásba, ami 21. századi. Ilyen például a klímaváltozás hatása – amit ma már sok fiatal egyébként is hozzágondol, amikor gyerekvállalásról gondolkodik. (Kérdés: ha Magyarország az elmúlt 80 évben képtelen volt egy jól működő szociális rendszert létrehozni, most mitől menne? Azonban az is kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e egy nagy rendszer, vagy tudnánk-e esetleg kisebb közösségi rendszerekben gondolkodni? A klímaváltozás amúgy is efelé vezet...)
Magyarország abortusztörvénye liberális, és nincs hozzá szükség a nemzeti vagy keresztényi önmeghatározásra, legyen teljesen semleges, és érvényesüljön a szubszidiaritás elve. Vagyis hamarosan töröljék el a szívhangrendeletet, mert kezd kínossá válni.
Az azonban nem elvárható orvosoktól, ápoló személyzettől, egyházi személyektől vagy bárki mástól, hogy a semlegességen és a méltóság megőrzésén túl jó képet vágjon az abortuszhoz – akárhogy is nézzük, legbelül mindenki érzi, hogy ez nem oké, és ez az érzés is az evolúciónkban rejlik: a magasan fejlett gondozási képességünk az életet támogatja.
Meg azt se várjuk el senkitől, hogy ne legyen véleménye – van ugyanis egy másik evolúciós képességünk a gondoskodáson kívül, ami meghatározó a vita kialakulásában, úgy hívják: skizmogenézis. Egyéni és közösségi szinten is működik az a tulajdonságunk, hogy a másik egyén vagy a másik közösség ellenében határozzuk meg magunkat. Ez az evolúciós csakazértis megmagyaráz azért néhány jelenséget a történelemben és a jelenben is, ami nem magyarázható gazdasági vagy politikai érdekkel. És ez a vita egyik alapja is. De ez jó, mert vitát szeretnénk végre folytatni a minket érintő kérdésekről, ez hiányzott annyira az elmúlt 16-37 évben. És ebben most pont partnernek tűnik a kormány.
Van azonban egy másik nőket érintő vita, amiben kevésbé tűnik partnernek, pedig már rég meg kellett volna oldani, de a felek politikai ügyet csináltak belőle. Ez a vita az Isztambuli Egyezmény körül borzolódik. Minden tekintetben felháborító, hogy az előző kormány nem ratifikálta. De az a jó hír, aminek az első felzúdulásokkor el kellett volna hangoznia az akkor még ellenzéki influenszerek, véleményformálók irányából: az EU belépett az egyezménybe, tehát valójában Magyarországon is érvényben van, és lehetnek következményei, ha a magyar állam megszegi. (Magánvéleményem az, hogy ha ratifikálva van, ha nincs, a magyar állam képtelen betartani, mert elavultak a rendszerei, és igazán nem is áll szándékában ezen változtatni.)
Azonban van egy, ezúttal valódi politikai bökkenő, ami megnehezíti a ratifikálást: az Orbán-rezsim is és a jelenlegi kormány is „migrációellenes” politikát folytat, márpedig az Isztambuli Egyezmény egy része a női menedékkérőket érintő erőszakot és a visszaküldés tilalmát szabályozza, tehát a menekültügyet érinti. Az előző kormány feltételezhetően ezért nem ratifikálta (és nem elsősorban az egyébként létező nőellenessége miatt), és a mostani is amiatt húzhatja az időt, hogy a Nagy Térítés közben mindent megígért, még azt is, hogy az illegális migrációt (ami különben se nem hivatalos, se nem jogi kategória, a korrekt elnevezése: „irreguláris migráció”) megakadályozza, és majd a külföldi munkaerő „beáramlását” is jól megregulázza.
Nehezen tudom elképzelni a jelenlegi miniszterelnököt IS, ahogyan álmatlanul hánykolódik éjszaka, és belső monológot folytat, vajon a Tisza Párt női választóinak okozzon csalódást, vagy a migránsellenes választóinak. (És vajon mi van azzal, aki mindkettő?) Gondolom, ő is kivárja valami közvélemény-kutatás eredményét meg a fejlemények és közfelháborodások alakulását. Ahogy a szívhangrendelet témájában is.
Úgyhogy aki csak tud, akar vagy kötelességének érzi, mondja el, írja le a véleményét, és írjon alá minden közvetlenül és közvetetten nőket és gyermekeket támogató petíciót, demonstráljon, beszélgessen róla, ami tetszik! (Mivel alap, nem fejtem ki, csak utalok rá: bizonyos szabályokat betartva.) Senkinek az élete, teste, jólléte nem lehet a politika játékszere, evolúciósan épp fordítva van: a politika a mi közös játékunk. És a klímaváltozással járó transzformációba mindenképp vissza kell hozni a nőket, méghozzá 50 százalékban, különben végleg elveszik az egyensúly és vele az esély, hogy itt, ahol élünk, maradjon még élet 10, 20, 50 év múlva. Mert az élet fennmaradása minden nem együtt(es) működésén is múlik. De ez már egy másik cikk...
Felhasznált irodalom:
Graeber, David – Wengrow, David: Mindenek hajnala, Helikon 2025
https://eur-lex.europa.eu/HU/legal-content/summary/eu-accession-to-the-istanbul-convention.html
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
