Sokan érezhetik úgy a mögöttünk hagyott esztendő, valamint anno a pandémiával útjára induló, immár fél évtizede zajló krízisidőszak kirobbanása óta, hogy a világ egyenesen megtébolyodott. A káoszból viszont rendszerint előbb-utóbb kiformálódik valamiféle – a korábbi viszonyokhoz képest gyökeres változásokat magával hozó – újfajta világrend. Vajon melyik világhatalmi aktor nyerheti meg a globális válság utáni (a 21. század egészét meghatározó) korszakot?
Az idősebbek tömegei emlékezhetnek még a Magyar Rádió hajdan legendás (Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben címet viselő), naponta jelentkező komolyzenei vetélkedőműsorára. Nos, az alábbiakban még e médiaprodukciónál is sokkal patinásabb vetélkedő részletekbe menő bemutatására vállalkozunk. A viadal résztvevői pedig nem mások, mint a világ máig fennálló (habár magukat időnként megjuhászodott ölebeknek láttató, azonban), érdekeik védelmében környezetükre bármikor vérengző fenevadként rárontani képes terebélyes birodalmai. A sajnos tíz percnél jóval hosszabbnak ígérkező – és muzsikaszóval sem kísért – eljövendő versenyfutás tétje viszont immár nem egy-egy térség uralása lesz, hanem sokkal inkább a Föld erőforrásai feletti évszázados dominancia megszerzése.
A Covid-krízis, a donbaszi konfliktus, valamint az energiaár-robbanás mind csak következményei e küzdelemnek, amelynek valós kimenetele a nagyhatalmi érdekszférák határainak teljes körű átrajzolásaként fogható fel. Ilyen mérvű hatalmi átrendeződés ’45 óta nem zajlott le a Földön; még ’89-ben sem, hiszen a befolyási övezetek akkortájt kizárólag Közép-Európában módosultak, míg az öreg kontinens más részein és a többi földrészen érintetlenül maradtak. Azonban mára a világfolyamatokat önmaguk érdekei szerint érdemben befolyásolni képes hatalmi pólusok száma sokkal csekélyebbre redukálódott, mint azt első látásra hihetnénk.
A nagy játszma résztvevői
Ezen államhatárokat is átszelő multinacionális pólushatalmak sorában mindenekelőtt megemlítendő az Egyesült Államok redneck vidéke és Izrael alkotta soviniszta koalíció; a két észak-amerikai óceán-partvidék egymással kooperáló városövezete azok túlparti leágazásaival (az új Hanza-szövetségnek hívott észak-európai, zömében protestáns kultúrájú nagytérség; az angolszász orientációjú ázsiai országokat tömörítő ASEAN; a II. Erzsébet brit uralkodónő halála óta kvázi indiai irányítás alatt álló, az egykorvolt Brit Birodalomhoz kulturálisan kötődő gyarmati múltú országokat egységesítő Nemzetközösség). Az utóbbi neoliberális (szabadkereskedelem-fókuszú) övezet valamikori primer kihívójaként elhíresült, a szociális piacgazdaság rekvizitum-gazdaságait tömörítő, feldolgozóipar-centrikus alpesi tájegység-csoport (Belső-Franciaország, a Bajorország vezette dél-német vidék, Lombardia, Svájc, Ausztria, Szlovénia), valamint annak pireneusi kapcsolódása (Katalónia, Baszkföld) és köztes-európai leágazása (például a dalmát tengerpart, a magyar Alpokalja, a szlovák Nyugat-Kárpátok). Az agyaglábakon álló óriásnak tűnő – valójában alternatív pólusképzés megvalósítására képes – orosz államgazdaság képezi a harmadik globális hatalmi centrumot a KGB-utódszervezetek sűrű szövésű nemzetközi hálózatával és az időközben a Moszkva-Vlagyivosztok-tengely köré szervezett egykori szovjet félperifériával együtt (Eurázsiai Unió). A fentieken túlmenően a jelenleg a két – egymáshoz lazán kapcsolódó – észak-amerikai központú hatalmi konglomerátum első számú kihívójának tűnő, valójában instabilitást tükröző (az önállósodásra törekvő Vietnámot és Észak-Koreát is magába foglaló ázsiai államszocialista nagyrégiót irányító) Kína mellett ambiciózus konglomerátumként jelenik meg a világpolitikában a katonailag Törökország, gazdaságilag viszont egyre inkább Azerbajdzsán meghatározta Türk Tanács.
Az orbánizmus avítt gazdaságtana I.
Vajon miben hasonul az Amerikát az elmúlt bő két emberöltő alatt végletesen eladósító neokonzervatív irányzathoz, illetve mely vonatkozásban tér el attól az Európában már rég lejárt neokon lemezt leporoló orbánizmus? Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
A BRICS belső megosztottsága és átmeneti centrumhiánya folytán egyelőre nem tekinthető egységes hatalmi tömbnek, miként azonos okokból az EU se. Emellett a latin-amerikai nemzetgazdaságokat az EU mintájára tömöríteni szándékozó Mercosur sem világhatalmi tényező a dél-amerikai szubkontinenst az elmúlt emberöltő során sújtó, illetve azt végletesen fragmentáló orosz, amerikai, kínai hatalmi behatások okán. Gondoljunk csak az elmúlt néhány brazil elnökválasztásra vagy a mögöttünk hagyott évtizedben lezajló – a világ egyik legnagyobb kőolaj-tartalékával bíró államát tartós káoszba süllyesztő – venezuelai közéleti eseményekre. Habár mindhárom kooperációs szisztéma (EU, Mercosur, BRICS) központi magja adottságai alapján potenciálisan válhat még fajsúlyos világhatalmi tényezővé e század második felében.
Hogy reálisan mely nagytérség-hálózat nyeri majd meg ezen – az összes többit évszázadnyi időszakra leértékelő – globális vetélkedést a fenti aktorok közül? Nos, kizárólag az imént felsorolt (önnön központi régiójuk határainál messze nagyobb hatalmi rádiusszal bíró) transznacionális – gyakorta transzkontinentális – konglomerátumok sorából fog kiválasztódni a 21. századi domináns pozíciót elnyerő új (vagy régi-új) szuperhatalom. A szemünk láttára egyre kiélezettebben zajló globális küzdelem – amelynek során a regionális középhatalmakra legfeljebb statisztaszerep hárulhat – vélelmezhető nyertesének vonatkozásában meglehetős precizitással áll módunkban prognózist közreadni az alábbiakban. Ugyanis az egyetemes történeti régmúlt tanulmányozása sokszor kristálytiszta választ képes adni ez irányú kérdéseinkre, ha megfelelő mélységig tekintünk vissza a históriai folyamatok gyakorta önismétlő mintázatainak hosszas láncolatára.
A Föld 21. századi uralásáért vívott (egy emberöltővel ezelőtt az USA által kirobbantott afganisztáni háborúval, majd az azt követő iraki intervencióval kezdetét vevő) küzdelmet azon még versenyben lévő, pólusképző potenciállal bíró hatalom nyerheti meg a fentiek közül, amely mielőbb képes lesz konszolidálni önnön társadalom-gazdasági talapzatát. Hiszen bármely expanziós stratégia kizárólag a birodalom centrumtérségi hátországának biztosításával válhat tartósan kivitelezhetővé. A 2008-as globális pénzügyi válság során szükségessé váló bankmentési közpolitikák következtében előálló gigantikus államadósság-ráták világszerte destabilizálták a világhatalmi ambíciókkal bíró hatalmi centrumok szinte mindegyikét, amely krízisjelenségek újfent kiújultak a 2020 elején kezdődő pandémia és a 2022. év elején váratlanul kirobbanó orosz-ukrán konfliktus során, valamint a donbaszi háború nyomán elmélyülő energiakrízis azt követő három évében. A jelenleg GDP-arányosan átlagosan az egy emberöltővel korábbi szint dupláján tanyázó nyugati államadósság-ráták a liberális demokráciák többségében vitathatatlanul jelzik a szabadversenyes kapitalista modell pénzügyi fenntarthatatlanságát.
Eközben két szubkontinensnyi méretű ázsiai feltörekvő hatalom (a demokratikus India és az államszocialista Kína) egyaránt az árnyék-bankrendszerükben rejlő gyenge fedezetű hitelkonstrukciókkal és azok kumulált buborékjaival kénytelen megküzdeni. Kína esetében további strukturális válságforrást jelez előre a vezető ázsiai nemzetgazdaság gigantikus – tartósan leköthetetlen, illetve hasznosíthatatlan - építőipari és ingatlanpiaci többletkapacitása. Az Egy övezet – egy út (korábbi nevén: Új Selyemút) program elindítása ezen meghatározó jellegű gazdasági instabilitást láthatóan nem volt képes kezelni, amely kijelentést az üresen éktelenkedő kínai szellemvárosok tömkelege támasztja alá, valamint a 2008-as pekingi olimpia rozsdásodva kongó létesítményeinek sora bizonyít. Az Egyesült Államok eközben napjainkban egy egységnyi GDP-növekmény előállításához hozzávetőlegesen három egység adósságnövekményt generál. A pénzügyileg egyre labilisabb északi centrumrégió fejlődési perspektívái, valamint a közel három emberöltőnyi dinamikus felzárkózása közben önnön hitelrendszerét aláaknázó – így modernizációs eredményeit veszélyeztető – ázsiai félperiféria expanziós törekvései alapvetően kérdőjeleződnek meg e makroadatok láttán.
A pénzrendszer a kulcs
Vajon miként maradhattak anno évezredes távlatban működőképesek a történeti régmúlt legendás birodalmai, és miért nem tűnnek hozzájuk mérten életképesnek napjaink hatalmi pólusai? A válasz mindenképpen a mindenkori pénzrendszerben keresendő. A történelemkönyvek megsárgult lapjairól ismert birodalmak nem mindegyike kerülte el önnön pénzrendszere alapvető diszfunkcionalitását, ami egyidejűleg az érintett államalakulat korai végítéletét is jelentette, de amelyiknek módjában állt más fejlődési utat bejárnia, az évezredes távlatban mentesülhetett civilizációja összeomlásának traumája alól. Ha választ akarunk kapni arra, hogy példának okáért miért működhetett az ókorban közel háromezer évig az Egyiptomi Birodalom vagy a kora középkorban Róma bukását követően még egy évezredig Bizánc, akkor e kirívó államszervezeti élethossz mikéntjét firtató felvetés magyarázata főként az időben egymástól távol álló, de szisztémáját tekintve egymáshoz nagyban hasonuló pénzrendszerük működési módjában, illetve mögöttes alapfilozófiájában keresendő. Egyúttal e gondolatkísérlet arra is rávilágít, hogy miért nem voltak mindeddig konszolidálhatóak napjaink pólushatalmi talapzatai.
A prehistorikus korszakot lezáró neolitikum során zajló első átütő erejű innovációs hullám (neolit forradalom) következtében a mindaddig gyűjtögető-halászó-vadászó életmódot folytató emberiség legfejlettebb közösségei legelőször a folyam menti térségekben áttértek a fémeszköz-használó földművelésre, ami egyúttal letelepedést és törzsi szerveződést is maga után vont. A korszak végére e faluközösségi struktúrákból alakultak ki évezredekkel később az első folyam menti civilizációk, amelyekben a professzionalizálódó agrártermelés révén lehetővé vált a tartós erőforrás-felhalmozás és a kultúraképzés. Azonban e korai birodalmak többnyire rövid életűnek bizonyultak. A világtörténelem első tartósan fennálló – önnön hellenizált utódállamát is ide értve szinte az ókor egészét végigkísérő - államszervezete a fáraók földjén jött létre. A siker kulcsa abban rejlett, hogy az újbirodalmi fénykorában az észak-afrikai partvidéket a mai Líbiáig bezárólag uraló, a Közel-Keleten egészen a termékeny félholdig elterülő, valamint délen Szudánig terjedő Egyiptom önellátó volt élelmiszergazdasága és kézműipara tekintetében, valamint a papsága által irányított templomgazdasági struktúrája dominálta a gazdasági javak közvetítési és felhalmozási folyamatait.
Az orbánizmus avítt gazdaságtana II.
A közjót elvétve szolgáló orbánizmus elmúlt másfél évtizedének teljesítménye még neokon mérce szerint is pusztán középszerűnek minősíthető. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének befejező része.
A külső barbár betörések folytán a korszakban időről-időre káoszba süllyedő Kína és India nélkül vett ókori Kelet legmeghatározóbb államának fejlődési specifikuma az államhatalom szerves részeként működő templomgazdaság volt. Melyben a templom – mint szakrális tér – a természetes vallási funkcióján túlmenően egyúttal elsőszámú gazdasági intézményként is szolgált. A két funkció fúziójaként a társadalmat irányító papság szakrális szerepköre mellett gazdaságszervező tevékenységet is ellátott, ami a korszak viszonyai közt kimagasló képzettségéből és megkérdőjelezhetetlen népi legitimitásából fakadt. A szakrális szolgáltatásaiért terményben adóztató papság historikus képe azonban leegyszerűsítő ezen összetett intézmény komplexumra nézvést, hiszen az államnak járó adóterhek behajtása, kezelése, valamint a termény raktározása és a javak cseréje egyaránt a templomgazdaság fennhatósága alatt – annak intézményi terében – zajlott. A templom mindezen túlmenően kereskedőház is volt, ahonnan az egykor Egyiptomhoz tartozó Izraelben – azaz egy korabeli római provincián – tanító Jézus évezredekkel később kiűzte az ott érthető magabiztossággal csencselő kufárokat.
A mai fogalmainkkal élve közraktárakat üzemeltető, a földművesek által tárolásra beszállított gabonamennyiség és haszonállat-állomány ellenében közraktárjegyet kiállító templom meglepő módon a világtörténelem első állami pénzrendszerét is uralta, hiszen a minden esetben reálgazdasági (azaz termény vagy jószág) fedezettel bíró közraktárjegy a másodlagos forgalomba lépve idővel spontán mód kvázi készpénzként kezdett működni a gazdasági körforgásban. Így az egyiptomi templomgazdaság kvázi pénzkibocsátóként egyúttal napjaink jegybankjainak is elődintézménye. Csakhogy a modell éppen annak folytán válhatott háromezer évig (egészen a trikontinentális nagytérséget uraló Perzsa Birodalom, majd az ebbéli pozíciójában azt felváltó Nagy Sándor-féle hellenista birodalom elsöprő erejű támadásáig) folyamatosan fennálló államszervezet, mert a reálgazdasági termeléstől nem szakadt el a pénzkibocsátás folyamata, így e civilizáció számára mindvégig ismeretlen fogalom maradt az infláció. A Bibliában is feljegyzett hét bő és hét szűk esztendő a (poszt)modern kort jellemző növekedés és recessziós ciklusok állandó váltakozása helyett sokkal inkább a természeti csapások (sáskajárások, aszályok, árvizek) következtében állt elő az agráriumra alapozott gazdasági szisztémában, vagyis a természeti törvények szabályozta spontán (korántsem a kereslet-kínálat meghatározta) ciklikusságnak tekinthető.
Az egyiptomi közpénzrendszer természetszerűleg tiltotta a kamatszedést, a templomgazdaság szolgáltatásainak díját pedig a papság – mint a közösség művelt és legitim vezető elitje – ellenőrizte. Ezen egyiptomi szakrális templomgazdasági modell a birodalom időbeli és térbeli kisugárzó hatása révén minimális differenciákkal a közel-keleti nagytérség egészére kiterjedt az ókorban (mindenekelőtt Babilóniára, Sumériára, Perzsiára, Főníciára és a kereskedőállam alapította Karthágóra is). Holott e hatalmak fennállásuk során függetlenek voltak Egyiptomtól. E templomgazdasági bázisú nagyhatalmú államszervezetek pusztán a Perzsa Birodalomnak (Karthágó esetében pedig Rómának) a korszakban hadászatilag egyedülállóan innovatív expanziója folytán nem válhattak képessé egy Egyiptomhoz mérhető távlatosságú civilizáció felépítésére.
Az egyiptomi gyökérzetű templomgazdasági intézmény centrális jellege még az ókori Hellász vonatkozásában is modellértékűnek bizonyult az első mediterrán magaskultúra korai szakaszában. Hiszen az egyiptomi ó- és újbirodalommal fennállása alatt mindvégig szoros kereskedelmi kapcsolatrendszert ápoló (Kr. e. 2700 és 1400 között létező) krétai (vagy más néven mínoszi) civilizáció központi intézményeként számon tartott palotagazdaság – amelynek keretében szintén megvalósult a gazdaságszervező és a szakrális uralmi központ szerves egysége – minta modelljéhez képest egyazon funkciók ellátása céljából működhetett.
A reálgazdasági folyamatoktól teljességgel elváló autonóm monetáris szféra megjelenése a szökőár által elpusztuló krétai civilizáció bukása után évszázadokkal figyelhető meg. A folyamat kezdete a szárazföldi Hellászban jelentkezett elsőként a világtörténelem során. Arisztotelész alkotta meg a krematisztika (vagyis a pénzgazdaság) fogalmát, ami a kereskedelemben és az árutermelésben élenjáró, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjében számottevő gyarmatbirodalmat és kolónia hálózatot szervező poliszok (előbb Korinthosz, majd Athén) legfőbb jellemzőjeként ragadható meg. Az adósrabszolgává süllyedő, vagyontalanná lett rétegeket állami felszabadításuk után a száműzöttekkel együtt kitelepítő, azaz a demográfiai és roncstársadalmi népességfeleslegüket a gyarmataikra telepítő poliszok terjeszkedési vágya a krematisztika miatt előálló akut reálgazdasági forráshiánynak tudható be. A pénzrendszer ugyanis a közvetlen demokráciájukra büszke poliszokban idővel teljességgel kikerült a nép irányítása alól. E pénzügyi modell döntően hatott a hellén világot egységesítő Nagy Sándor birodalmára éppúgy, mint a birodalomalapító uralkodó halála után a hadvezérei dinasztiáinak uralma alá került hellenista utódállamokra, valamint a Mediterráneumot az első kvázi világbirodalom széthullása után mintegy háromszáz évvel később teljességgel uralma alá hajtó Rómára is.
Posztkapitalizmus a világháború árnyékában I.
A koronavírus-járvány következményeit szemlélve megállapítható, hogy napjainkban a kapitalizmus alapjait felszámoló új globalizációs korszak veszi kezdetét. Ezt állítja nagyívű esszéjében Pétervári Zsolt. Három részes írásának első része.
A római köztársaság destabilizálódását a vagyonosok túlhatalma és a vagyontalanok jogfosztása okozta éppúgy, mint évszázadokkal korábban a hellén polisz demokráciákét, amely birodalmi mérvű általános romlásért szintúgy a krematisztika volt okolható. A Mediterrán birodalom belső dezintegrációját jogkorlátozás és fokozott militarizmus útján kezelni hivatott császárkor legelejétől állandó finanszírozási válsággal küzdő Róma történetileg gyors lefolyású végzetét végül éppúgy a forráshiány okán állandósuló, erőltetett ütemű terjeszkedési kényszer okozta, mint a peloponnészoszi háborúban egymást végletesen legyengítő hellén poliszokét. Athén és Spárta versengése ugyanis a demokratikus hellén kultúrkör teljes bukásához vezetett hasonlóan a limes védvonala mögé kényszerűségből betelepített barbár germán törzsek által megdöntött – azt megelőzően polgárháborúk sorával legyengített – Rómáéhoz.
A kiszolgált katonai alakulatai (vagyis a befolyásos és számos veterán réteg) földjuttatása érdekében, valamint a terebélyes zsoldköltség teljesítése céljából örök háborúskodásra kényszerült a caesari és császárkori birodalom. A terjeszkedési kényszer évszázadok múltán végzetesen eladósította a birodalmi államkasszát, hiszen a hadsereg fenntartásának kamatos kamatokkal növelt költsége a zömében elmaradott – a későbbi hasznosítás érdekében előbb infrastrukturális fejlesztésre szoruló – provinciákból nem volt finanszírozható, miközben az addig főként a Pó-síkságon domináns paraszti középbirtok-rendszert túlhatalmuk révén megfojtó latifundiumok jelentős mérvű – egzisztenciájukat állami dotációkra alapozni kénytelen – nagyvárosi nincstelen tömeg kitermelődéséhez vezettek. Az „ókori globalizáció” időszaka, amelynek viszonyai kapcsán a 18-19. század brit Manchester-kapitalizmus nagyvárosi munkásnyomorára asszociálhatunk, az antik római civilizáció leszálló ágának tekinthető.
A Mediterráneum egészére kiterjedő birodalom az önnön ellenőrzése alól kikerülő (önműködő) pénzrendszer (azaz a krematisztika) áldozatává vált, amely végítéletet Kr. u. 476-ban Odoaker germán származású testőrparancsnok hajtotta végre, amikor a még gyermek Romulus Augustulus császárt letaszítva trónjáról egy csapásra felszámolta az akkor már kétszáz éve kétközpontú (sőt, a tetrarchia korában átmenetileg formálisan négy részre szabdalt) birodalom nyugati utódállamát (az akkor már marginalizálódott Nyugat-Római Birodalmat). A tanmesébe illő történet akár itt véget is érhetne, azonban ritkán hangsúlyozott tényként fontos megjegyezni, hogy ekkor nem szűnik meg az antik hellén filozófia és művészet eredményeit az utókor számára átmentő római civilizáció egésze, hiszen Konstantinápoly központtal még egy évezredig fennáll a Róma provinciáinak legvirágzóbb térségeit uraló keleti birodalomrész, amelyet onnantól Bizánc névvel illetnek (élén az önmagát a római uralkodók jogutódjának tekintő mindenkori császárral).
A mindaddig latin kultúrájú mediterrán birodalom továbbélő keleti fele elgörögösödve nyitottá vált a keleti kulturális, szakrális, gazdasági hatások befogadására. E birodalomrész – nyugatihoz viszonyított – gazdagsága a krematisztika mérsékelt jelenlétére utal, valamint a területén anno virágzó ókori keleti templomgazdasági mélyszerkezetek burkolt továbbélésére a népi kultúra tradicionális struktúráiban. Az 1453-ban a két kontinens között elterülő (így hadászatilag és kereskedelmileg egyaránt kulcsfontosságú) Bizánc török elfoglalásával végképp összeomló civilizáció egy évezreden keresztül képesnek bizonyult a nyugat-római birodalomrész utódállamaival szemben önálló létszerveződési modell működtetésére.
A Nyugat-Római Birodalom összeomlását követően háromszáz évig káoszba süllyedt Nyugatot előbb a Nagy Károly alatt császári rangra emelkedő Frank Birodalom, majd az annak szétválása folytán létrejövő Francia Királyság és a Német-Római Császárság kettőse, illetve a Kr. u. 7. századtól a levantei távolsági kereskedelmet uraló Velencei Köztársaság reprezentálta Bizánc ellenében.
A bizánci gazdasági-pénzügyi modell gerincét az ókori Egyiptomból átörökített templomgazdasági (vagy mínoszi-krétai vonatkozású szóhasználattal: palotagazdasági), azaz szakrális megalapozottságú gazdaságszervezési architektúra alkotta. A konstrukció veleje a közösséget irányító elitek uralta – reálgazdasági fedezettel bíró – pénzrendszerben és kereskedelemben ragadható meg, amely értékképzési mechanizmusokat és cserefolyamatokat a császári címet továbbra is viselő bizánci uralkodó udvartartása közvetlenül felügyelte. E (bizonyos aspektusból) cezaropapizmusnak is nevezett (önnön historikus előképeit tekintve egyenesen az ókori egyiptomi fáraó kultuszig visszavezethető) modellben nem válik külön a világi és az egyházi főhatalom, hiszen a császár egyben a bizánci keresztény (a nagy szkizma után ortodox) vallás fejeként nem alattvalója a római pápának, miként a nyugati keresztény utódállamok uralkodói. A mediterrán birodalom stabilizálása érdekében az akkor még népegyházi jellegű kereszténységet az úgynevezett konstantini fordulat során váratlanul római államvallássá tevő Nagy Konstantin által bevezetett, majd a bizánci államrend alapjává váló cezaropapizmus teológiai és államszervezeti vonatkozásai mellett gazdasági modellként is felfogható. Hiszen ennek révén a szakralitás szférája nem különíthető el a monetáris rendszertől, hanem – a nyugati modell prekapitalista nagyváros-övezeteiben az 1054-es keresztény egyházszakadás (azaz a nagy szkizma) időszakában egymástól már élesen elkülönülő – két szegmens Bizáncban mindvégig szerves egészet alkot a birodalom fennállása során (éppúgy, mint egykor az ókori Egyiptomban).
Moszkva, a harmadik Róma, Bizánc örököse
A kereszténységnek az európai modernizációs központok felőli gyors ütemű középkori terjesztése és az öreg kontinensen megtelepedett indoeurópai eredetű pogányság azzal kéz a kézben járó államalapítási hulláma során a Balkánon, valamint az Uráltól nyugatra egészen a Kárpátokig terjedő síkvidéki nagytérségben – sőt, egy rövidebb időre még Dél-Erdélyben is – a keleti- és délszláv népelemekkel benépesedő kulturális és gazdasági vonzáskörzetében természetszerűleg Bizánc keleti vallási rítusa hatott meghatározó jelleggel. Ennek folytán a birodalom Velencéből szervezett kifosztását, majd muszlim hadak általi végső megdöntését követően a bizánci kultúra súlypontja az évszázadokkal korábban Bizánc felől megtérített Moszkva és Kijev közötti keleti-szlávság hatalmi centrumába települ át, amelynek révén ezen – önmagát harmadik Rómaként aposztrofáló – orosz kultúrkör válik az ókori egyiptomi templomgazdaság-modell egyedüli örökösévé a világon, amely mindeddig felettébb kevéssé hangsúlyozott történeti ténynek máig ható módon számottevő jelentőséggel bíró következményei vannak.
A 882-ben alapított kijevi rusz és az 1147-ben alakuló vlagyimiri (nagy)fejedelemség eleinte viking (varég) etnikumú elitjeinek több évszázadnyi asszimilációja után az orosz államiság fundamentumait megtestesítő korai államszervezetek 150 évre tatár megszállás alá kerültek, amely alól az 1380-as kulikovói csata megnyerésével önerőből szabadították fel magukat. A 15. századtól a Moszkvai Nagyfejedelemség (a majdani orosz cári központ) uralma alatt egységesülő oroszajkú pravoszláv civilizáció közel az első világégés végéig tartó fennállásának öt évszázada során a világ legnagyobb kiterjedésű államalakulatát hozta létre. E sajátosan keleties konglomerátum intézményi alapja a Bizánc által számára örökül hagyott – korántsem pusztán teológiai jelentőségű – cezaropapizmus (vagyis az állam és az egyház Nyugaton a kora újkortól fokozatosan általánossá váló elválasztásának tudatos elmaradása), az 1918-ig dinasztikus jellegű államfői uralmi központ gazdaságszervezési primátusa, valamint a szakadatlan erőforrás-gyarapító terjeszkedés volt.
A hosszas nyugati tanulmányúton a korszak Európájának viszonyait behatóan tanulmányozó – majd hazatérve állami alapítású manufaktúrák sorát létrehozó – Nagy Péter cár és a közismert kortárs francia racionalista filozófusokkal szoros levelező kapcsolatot fenntartó, német származása folytán a lakatlan orosz vidékeket szorgos német agrár népességgel benépesítő Nagy Katalin cárnő uralkodása után a két fővárosban továbbra is látványos külsőségekkel nyugatosodó Oroszország ezt követően önmagába fordulva fejlődik. A néhány marginális pozíciójú (az eurázsiai birodalom Urálon inneni felének nagyváros-szigetein összpontosuló) liberter katonatiszti-arisztokrata csoportot leszámítva a pravoszláv nagyhatalom a kontinens rendjét felforgató napóleoni háborúkat követően a porosz, Habsburg, orosz kooperációval felállított Szent Szövetség tagjaként megmaradt a liberalizálódó Nyugat-Európával szembehelyezkedő alternatíva képző stratégia folytonos követése mellett.
A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás valóban nem hatotta át a Habsburgok Duna menti Monarchiájától keletre fekvő keleti szláv területeket, amely Európában egyedi adottságnak máig ható államszervezési következményei vannak Oroszország vonatkozásában. A Nyugat-ellenesség teoretikus megalapozását és szépirodalmon keresztüli középosztályi népszerűsítését a 19. századi szlavofil mozgalom teremtette meg, amely irányzat a magyar népiességgel állítható párhuzamba. A nyugatias létszervezési modellel szembehelyezkedő, karakterisztikusan pravoszláv identitás – mint máig meghatározó birodalmi jellegzetesség – paradox módon még a korábbi felvilágosult abszolutista modellhez hasonlóan szintén nyugati irányból importált ateista marxizmusnak a bolsevizmus formájában realizálódó oroszországi hatalomra jutását követően is érvényesült a látványos infrastruktúra-fejlesztő államszocialista modernizációs eredmények szekuláris paravánja mögött.
A külkereskedelem tilalmát technológiák széles körére kiterjesztő (a NATO által hosszú távon fenntartott) COCOM-lista fél évszázados fennállása miatt az angolszász központú világpiactól részben kényszerűségből izolálódó Szovjetunió fennállásának hét évtizedében szekularizáltan tovább élt a cezaropapizmus intézménye, hiszen a mindenkori pártfőtitkár az „államvallássá tett” marxizmus-lenninizmus vonatkozásában egy személyben volt az ideológiai (kvázi teológiai) és a közpolitikai (állampárt-vezetői) feje a szuperhatalomnak.
A mindössze egy szűk emberöltőig tartó (a peresztrojka és a glasznoszty meghirdetésével kezdetét vevő és a jelcini időszak végéig terjedő) liberális korszak lezárultával a pravoszláv kultúrkör központjában helyreállt a világ rendje. A Putyin hatalomra jutását követő első pár évben az egykulcsos adórendszer bevezetésével és látványos nagyvárosi építkezés dömpinggel nyugatosító álca mögé bújva berendezkedő KGB-hálózat e rövid szabadelvű közjátékot villámgyorsan lezárva a posztszovjet térségben maradéktalanul helyreállította a tradicionalista cárizmust és az e vonatkozásban azzal közjogilag szinte jogfolytonosnak tekinthető (tulajdonképpen egyfajta torz „vörös cárizmusként” funkcionáló) ateista államszocializmus során a „harmadik Rómában” fél évezreden át domináns templomgazdasági, illetve palotagazdasági modellt.
Ezen posztmodern bizánci konstrukcióban az újraállamosított (vagy formailag a KGB-hálózat vezető szintű tagjainak nevére deponált) energiapiaci, banki, bányaipari érdekeltségű kvázi privátgazdasági mamutvállalatok működési eredménye teljes egészében az egyszemélyi irányítás alatt álló – egyre inkább pravoszláv identitású – csúcshatalmi központ kizárólagos rendelkezésére áll. A meglehetősen monokulturális orosz gazdaságszerkezet ellenére a Krím elcsatolását követő időszakban az élelmiszergazdaság és egyéb közszükségleti cikkek terén megvalósult az államgazdaságnak (csaknem az ókori Egyiptomra jellemző mérvű) önellátása, amelynek importigénye a két fővárosban összpontosuló felső-középosztály luxusfogyasztására korlátozódik. Utóbbi behozatal egyre inkább a tradicionális ázsiai termelési módot követő Kína vonatkozásában realizálódik külkereskedelmileg az orosz-ukrán konfliktus kirobbanását követően állandósult nyugati embargó okán.
