A két Koreát egymástól elválasztóhoz hasonló fegyverszüneti demarkációs vonal belátható időn belül hozzávetőlegesen a mai frontvonalak mentén megvonható (akár formalizált békeegyezmény megkötése nélkül is). Pétervári Zsolt esszéjének második, befejező része.
A formálisan mindössze a spanyol GDP mértékével azonos orosz nemzeti össztermék csekély nagyságrendjéből kiinduló nyugati elemzőintézetek az alapvető rezsim-karakterjegyeket hajlamosak történeti ismerethiányból kifolyólag negligálni az Eurázsiai Uniót irányító pravoszláv hatalmi központ vonatkozásában. A vonatkozó makroadatokat szemlélve a valóban mindössze hozzávetőlegesen a New York állam össztermékével megegyező produktumot előállító Oroszország ténylegesen egy agyaglábakon álló óriás volna, ha a tradicionális szisztéma szerinti „palotagazdaság” nem rendelkezne ezen össztermék-volumen teljes egésze felett.
Miközben a konkurens nyugati hatalmak saját GDP-jüknek mindössze harmadát kezelik állami intézményrendszerük keretrendszere közepett, addig a pravoszláv hatalmi központ a teljes nemzeti vagyon felett rendelkezik, illetve évről-évre szabadon kezeli az abból fakadó mindenkori nemzeti össztermék összességét. Ezen túlmenően fontos megjegyezni, hogy a pravoszláv hatalmi pólus erőforrás-csatornáit domináló – a tanulmány előző felében részletekbe menően bemutatott – „palotagazdaság” az ezredfordulót követő emberöltő során törlesztette az orosz államadósság csaknem egészét, amelynek szintje napjaink háborúja ellenére sem lengett ki az addigi 10-15 százalék közötti GDP-arányos sávból. Miközben ezen időszak alatt Amerikában és a vezető EU-tagállamokban átlagosan megduplázódtak az össztermékhez viszonyított adósságráták, amiből következően a közforrások egyre nagyobb hányadát köti le az adósságszolgálati teher az érintett liberális demokratikus országok esetében. Ezen összefüggés okán a konkurens tömbök közötti nagyságrendi GDP-különbség elhanyagolható jelentőséggel bír a reálfolyamatok tekintetében.
Ki nyer ma? I.
A Föld 21. századi uralásáért vívott küzdelmet azon még versenyben lévő, pólusképző potenciállal bíró hatalom nyerheti meg, amely mielőbb képes lesz konszolidálni önnön társadalom-gazdasági talapzatát. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része!
Miután a nyugati demokratikus hatalmak költségvetését egyre nagyobb mértékben terheli a transznacionális bankrendszer felé teljesítendő adósságszolgálat (a dráguló refinanszírozás okán főként válságos időkben), formálisan fennálló gazdasági erőfölényét nem áll módjában érvényesíteni az orosz „palotagazdasággal” szemben, amely globális erőközpont adósságtörlesztési kötelmei (főként a nemzetközi pénzpiac felé) minimális mérvűek, hiszen tulajdonképpen az embargó óta immár nem is képezi a nemzetközi pénzpiac részét. Az önálló GIRO-rendszert fejlesztő, a BRICS keretei között alternatív pénznem bevezetését előkészítő, a külkereskedelmét egyre inkább barter-kontraktusokra és aranyalapra áthelyező pravoszláv „palotagazdasági” modell ellenében annak önnön civilizációján belüli hegemón gazdaságszervezési pozíciójából következően, illetve abból fakadó önellátási képességéből adódóan a donbaszi konfliktus kezdete óta folytonos nyugati embargó teljességgel hatástalannak bizonyult.
A csaknem három éve zajló (az éves orosz GDP harmadát felemésztő) háború ellenére Oroszország nem lépett eladósodási pályára, sőt korábbi állami tartalékai felerészt továbbra is a „palotagazdaság” rendelkezésre állnak a nyugati pénzintézeti rendszernek az orosz állami és KGB-rezidensi bankszámlákat érintő átfogó zárolásai ellenére, miközben a nyugati hatalmak eladósodási megatrendje megállíthatatlanul zajlik (e konfliktustól nagyrészt függetlenül). A nemzetközi tranzakciókban ugyan a transzferábilis rubel rendszernek a KGST felszámolása óta jelentéktelen rubel szerepe továbbra is elhanyagolható. Azonban a nyugati relációjú külkereskedelmi tranzakciókban egyre kevésbé vesz részt Oroszország, hiszen önnön hagyományaihoz visszatérő gazdasági régi-új modellje a legtöbb területen a belgazdasági önellátásra és a hadigazdasági expanzióra épül (a luxuscikkeket leszámítva), miközben a továbbra is dinamikus energetikai export volumenét a BRICS-hatalmak (leginkább India és Kína) kereskedelmi kapcsolatai immár képesek lekötni a korábban e téren meghatározó nyugat-európai nagytérség orosz nézőpontból történő csaknem teljes külgazdasági marginalizációja óta.
Adósságteher nélkül
A hagyományos ázsiai termelési módban rejlő számottevő növekedéspotenciált gúzsba kötő kínai és indiai árnyékbankrendszer a nyugati pénzintézeti szférához hasonlóan monetáris pokolgépek sorát rejti magában. A liberális demokráciákat sújtó (a kései antikvitásbeli Róma végnapjainak viszonyait idéző) neokrematisztika modellje ellenében poszt KGB-s hálózata révén világszerte pozíciószerző fázisát élő (például arab világ, Fekete-Afrika, Latin-Amerika, Balkán) pravoszláv „palotagazdasági” mikrokozmoszon belül az orosz bankrendszer feletti hegemónia okán (illetve a többször államcsőd közeli helyzetet eredményező jelcini évtizedben számottevő külső adósságállományának időközbeni csaknem teljes törlesztéséből kifolyólag) nemzetgazdasági szinten nem áll fenn kamatveszteség. Emellett a nyugati érdekeltségeknek a donbaszi konfliktust követően (a nyugati embargóra válaszul elrendelt) nacionalizálása (kisajátítása) folytán Oroszországban minimális a nyugati irányba repatriált profitállomány miatti tőkeveszteség, vagyis az orosz tőkemérleg a külkereskedelmi mérleggel párhuzamosan tartósan pozitív. Eközben a gigantikus szibériai arany- és gyémántkészleteknek betudhatóan a rubel értékfedezete és a létfontosságú (zömében kínai, indiai, iráni beszerzési forrásból származó) technológiai import ellentételezése hosszú távon biztosított a nyugati betétzárolások miatt megcsappant állami aranytartalék-állomány újraképződésével együtt.
A nyugati elemzők által az orosz gazdaságszerkezet kapcsán gyakorta emlegetett monokulturalitás felettébb viszonylagos, hiszen a létfontosságú hajó- és repülőgép-ipari, űrtechnológiai, hadigazdasági, atomenergetikai, metróhálózat-fejlesztési vertikumokon belül az orosz nemzetgazdaság máig világszínvonalú termelési kultúrát képvisel. Ezen túlmenően további hozadéka a hagyományokhoz illeszkedve kialakított dirigista modellnek, hogy a kontinensnyi ország mezőgazdasági termőterületei és iparilag releváns nyersanyag-kitermelési bázisai (csakúgy, mint drágakő- és nemesfém-lelőhelyei) döntően önnön államhatárain belül helyezkednek el (szemben a brazil grandfarm-rendszerre, a tajvani mikrochip-gyártóbázisra és a közel-keleti kőolajlelőhelyekre épülő, széttagolt amerikai beszerzési modellel, amely adottság egy pandémiás vagy háborús helyzetben alapvetően veszélyezteti az ellátásbiztonságot).
Az orosz likviditási helyzetnek a donbaszi háború okozta természetszerű romlása szintén felettébb viszonylagosnak látszik annak fényében, hogy az ukrajnai konfliktussal párhuzamosan gőzerővel zajlanak az északi sarkkörön túli állami infrastrukturális nagyberuházások a bányaipar és a kritikus hajózási, illetve kikötői infrastruktúra terén, ugyanis az északi sarkvidéknek a világátlaghoz képesti tartósan kétszeres mértékű melegedési üteme folytán a világ legnagyobb kőolaj-, földgáz- és érclelőhelye válik belátható időn belül kitermelhetővé a „palotagazdaság” számára.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az ókori Egyiptommal közös kereskedelmi övezetet működtető mínoszi-krétai civilizációig visszavezethető historikus előképéhez nagyban hasonuló pravoszláv „palotagazdaság” – csakúgy, mint az ókori Kelet (mindenekelőtt Egyiptom) anno Krétára, majd utóbb Bizáncra is ható tradicionális templomgazdaság-modellje – a gazdaságnak, valamint a szakrális szférának a főhatalmi központon belüli szerves egységén alapszik fennállása óta töretlenül, azaz immár ötezer éve. Fontos megjegyezni, hogy az ókori egyiptomi civilizáció kizárólag a hellén kultúrát tisztelte (amin akkortájt főként a krétai kultúrkört értették a hellén szárazföldi térségek korabeli elmaradott viszonyai okán), míg a világ egészét barbárnak tartotta (e vélekedés fordítva is helytálló volt, hiszen a hellének is csak az Egyiptomot tartották civilizáltnak önmagukon kívül). E kulturális önazonosság nyilván rávilágít az egyiptomi templomgazdaság és a krétai palotagazdaság között fennálló modell-korrelációra, amely sajátos kulturális, gazdasági, államszervezési mikrokozmoszból Bizáncon át egyenes út vezet a napjainkban is virulens ortodox kultúrkörig.
Az oroszországi modellben rejlő növekedési potenciál – az elburjánzásra hajlamos pénzvilágot megzabolázó, fentebb részletekbe menően bemutatott „palotagazdasági” tradíció felélesztésén túlmenően – a moszkvai centrumnak a BRICS-en belüli „első az egyenlők közötti” pozíciójából is fakad. Hiszen Kínát agresszív világhatalmi törekvései folytán még a BRICS-tagok se kívánják a szervezet első számú vezetőjeként látni, ami bekövetkezte esetén eleve fejnehézzé tenné a szervezetet. Miközben a szovjet időkig visszavezethetően önmaga számára a globális Délen számottevő bizalmi tőkét felhalmozó – időközben szimbolikai síkon újfent pravoszlávvá lett – Oroszország rengeteg infrastruktúra-fejlesztő programot realizált a hidegháború kezdetétől napjainkig Fekete-Afrikában, az arab világban és a posztszovjet félperifériákon. Emellett ’45 óta a harmadik világ nagy részén hagyományosan szoros – gyakorta máig élő, habár a rendszerváltást követő két évtizedben némiképp gyengülő intenzitású – kereskedelmi, oktatási, tudományos kapcsolatrendszerrel bír a saját (államhatárain belül fekvő) Urálon túli belső perifériáit is ideértve gyarmatokkal ténylegesen sohasem rendelkező Moszkva.
A kiirthatatlan pravoszláv hagyomány
A hamarosan az atommeghajtású jégtörőhajó-flotta megléte és a sarkvidéki átlaghőmérséklet-emelkedés folytán az év nagy részében hajózhatóvá váló északi-tengeri hajózási útvonal part menti infrastruktúrájának fejlesztése mellett a Moszkvát a Kaszpi-tengeren át Teheránnal, majd Új-Delhivel összekötő komplex (vasúti, közúti és vízi) szállítmányozási útvonal (vagyis az új észak-déli közlekedési folyosó) kialakítása is folyamatban van, amelynek révén Kínának a donbaszi konfliktus kezdete óta az orosz külkereskedelmi mérlegben ténylegesen meglévő túlsúlya is mérsékelhetővé válik. A görög kultúrájú és nyelvű Bizáncból eredő művészeti, szellemi, spirituális gyökérzete okán görög-keletinek is hívott pravoszláv civilizáció jelentősége ugyan mérséklődött a szovjet érában, azonban fontos megjegyezni, hogy a nagy honvédő háború alatt a hatalom tudtával pópák áldották meg a frontra induló szovjet csapatok fegyvereit, ami rávilágít a keleti szlávság körében rendszereken átívelően megőrzött tradicionális értékvilág jelentőségére. Amit még az államszocializmus évtizedei sem válhattak képessé végképp kipusztítani a folytonos templomrombolás és a pópák tömeges likvidálása ellenére sem.
A Donbasz – mint nehézipari, illetve kohászati kulcsövezet – egy afféle keleti szláv Ruhr-vidéknek minősül orosz viszonylatban, így a hónapok óta zajló fokozatos (habár csigalassúságú) orosz előrenyomulásból kifolyólag vélhetően belátható időn belül lehetővé válik a térség orosz annektálása, amely reális perspektívából következően a hadigazdasági termelés csúcsra járatott szintje állandósul békeidőben is, ami a posztszovjet térségben az orosz érdekek egyre agresszívebb érvényesítését valószínűsíti, mindenekelőtt Moldáviában és Grúziában. Az ukrán földterületek megszerzése viszont a nyugati közvélekedéssel ellentétben nem minősül kardinális kérdésnek orosz szemszögből, ugyanis az éghajlatváltozás következtében rengeteg szibériai földterület vonható be az előttünk álló évtizedekben az ottani agrártermelésbe, emellett a fehérorosz és a kazah feketeföldek is részét képezik az Eurázsiai Uniónak, ami megalapozottá teszi a főként a harmadik világot célzó orosz agrárexport-volumen egy évtizeden belüli megduplázásának tavaly deklarált putyini tervezetét. Ennek okán a két Koreát egymástól elválasztóhoz hasonló fegyverszüneti demarkációs vonal belátható időn belül hozzávetőlegesen a mai frontvonalak mentén megvonható (akár formalizált békeegyezmény megkötése nélkül is), amely eshetőség beteljesülése a későbbiekben tovább növelheti a pravoszláv hatalmi pólus rendelkezésére álló felzárkózási erőforrás-állományt.
Az orosz palotagazdasági modell keretei között realizálódó, gigantikus redisztribúciót állandósító erőforrás-átcsoportosítási szisztéma révén (a kései cárizmushoz és a szovjet időszakhoz hasonlóan) az elmúlt emberöltő során újfent modernizált Urálon túli terület a napjainkban Eurázsiai Unióként nevesített pravoszláv, illetve posztszovjet nagytér-gazdaság primer nyersanyag-bázisává válva kimozdulni látszik több évtizedes tetszhalott állapotából. Kevéssé ismert tény, hogy az Urálon túl fekszik a világ egyetlen sikeresen asszimilált népességű és integrált gazdaságú gyarmatbirodalma, hiszen az orosz szóhasználattal élve „kollektív Nyugatnak” aposztrofált pravoszlávián kívüli fejlett világ (a nyugatosított Japánt is ideértve) mára teljes egészében elveszítette néhai gyarmatbirodalom-hálózatát, viszont Oroszország a cári időszakban elfoglalt Európán kívüli területeinek nagy részét máig megtartotta, amelyek mára hozzá szervesültek a pravoszláv birodalom európai centrumtérségéhez.
Az orosz fejlődési-létszervezési modell leginkább demográfiai oldalról tűnik sérülékenynek, azonban az egykori szovjet perifériákról számottevő oroszajkú és kisebbségi bevándorlás érvényesül az ezredforduló óta rövidebb megszakításokkal töretlenül zajló prosperitásból kifolyólag az orosz nagyvárosok felé, ami mérsékli az öregedő népesség miatti munkaerőhiányt, viszont a muszlim integráció nyugati államokból ismert problémahalmazával ismerteti meg a többségi orosz társadalmat. Tekintettel arra, hogy a donbaszi konfliktusban bevetett oroszországi csapatok kiállításához és frissítéséhez szükséges sok százezernyi létszámú élőerő-állományt döntően az Urálon túli területek biztosították az Oroszországi Föderáció fegyveres ereje számára, így az orosz etnikai elem aránya növekedett a birodalmon belül a háború kirobbanása óta.
Az elmúlt években a hadigazdasági termelési modellre áttérő Oroszországot az erőforrás-emésztő expanzív stratégia követése ellenére sem veszélyeztette mindeddig az ellátási zavarok állandósulásával és akut likviditás-hiánnyal járó szovjet fejlődési csapda ismételt átélésének traumája, ugyanis a szovjet modellben a KGST-tagállamokat legitimációs célzattal energetikailag dotálnia kellett a birodalmi központnak. Azonban manapság az orosz energiaexport nagyrészt világpiaci áron zajlik a szövetséges, illetve baráti országok felé, így a befolyási övezet működtetése sokkal költséghatékonyabb, mint ’90 előtt volt. A napjainkban is tapasztalható orosz forrásbőség részben ezen megtakarítási képességből is fakad, amit a két – gigantikus költségek vállalásával kiépített – balti energetikai vezeték felrobbantása sem befolyásolt végzetesen. Sőt, az elmúlt három évben annak ellenére nem következett be államcsőd, hogy a „palotagazdasági” bevételállománynak immár bő harmadát emészti fel a hadsereg-modernizációs program és az ahhoz ’22 februárja óta szorosan kapcsolódó háborús büdzsé, holott a hidegháborús fegyverkezési verseny átlagos költségszintje a szovjet időkben GDP arányosan 15-16 százalékon tanyázott.
Amerika zsákutcában
A napjainkban afféle bukás előtt álló új Rómaként megjelenő USA mellett szintén a krematisztika zsákutcájában vergődő – korábbi reálgazdasági és külgazdasági pozícióit vesztve eladósodó – EU modernizációs vakvágánya abból fakad, hogy ’90 (de leginkább az ezredforduló) után a Berlin-Párizs-tengelynek az Európai Közösség fejlődését meghatározó államai önként feladták a szociális piacgazdaság ’45 után bő két emberöltőn át virulens modelljét. Holott azon létszervezési modell keretében elkerülhető lett volna a krematisztika kialakulása, vagyis a legalább két-három évtizede zajló – a transznacionális bankszférán keresztül érvényesülő – kontinentális mérvű államháztartási erőforrás-vesztés. A koloniális korszakokban hatalmas kiterjedésű gyarmatbirodalmakra szert tevő nyugat-európai nemzetgazdaságok mára e pénzügyi jövedelem-csatorna révén elvesztették volt gyarmataik kizsigereléséből eredő tőkeállományuk döntő részét (nyilván az infrastrukturális jellegű nemzeti vagyonukat ide nem értve). Miközben a belső erőforrásaira alapozó pravoszláv modell erőforrás-vesztése az ezredforduló óta minimális. (Nyilván a koreai és az afganisztáni háborúban elfecsérelt, valamint a jelcini évtizedben kiáramlani hagyott gigantikus erőforrás-állomány elvesztésének transzgenerációs következményei az orosz közlekedési infrastruktúra deficitjei által napjainkban is jelen vannak Oroszországban).
A krematisztika miatt széteső nyugati gyarmatbirodalmak, amelyek eleve nagyrészt magántársasági keretek között működtek (például Brit Kelet-indiai Társaság, Holland Kelet-indiai Társaság, Új Franciaország társaság), így államháztartásilag releváns pótlólagos bevételeket mérsékelten eredményeztek az anyaországok számára. Ennek okán a kolóniák haszna a nyugati államok mindegyikének esetében túlnyomórészt nem a gyarmatbirodalmak nemzetállam-talapzatainak fejlődését szolgálta, miközben a pravoszláv palotagazdaság keretei között a késő cári időszakról kezdve a belső perifériákat is érintő modernizáció realizálódott a rendszerváltásig bezárólag, amit az tett lehetővé, hogy az orosz esetben a kezdetektől fogva az államhatalom volt a gyarmatosítás generálója, nem pedig a magángazdasági szféra. Így a kolonizáció haszna a cári, majd a pártállami „udvartartás” hegemóniája alatt működő államgazdaság keretei között hasznosult (miként az megfigyelhető napjaink pravoszláv birodalom-szervezése kapcsán is).
A Putyin főideológusaként számon tartott Dugin tollából származó, A negyedik politikai elmélet címet viselő alapmű a pravoszláv létszervezési modellt filozófiailag szándékozik alátámasztani, amelynek céljából a posztmodern szlavofil gondolkodó megteremtette A nyugat alkonya című, száz évvel ezelőtt Spengler által alkotott tradicionalista irányultságú (mindmáig világszerte milliós példányszámban kiadott) bölcseleti sikerkönyv tanait modernizálva, egyúttal azokat a pánszlávizmussal integrálva az új eurázsizmus fogalmát. E gondolatkör jegyében hirdette meg Putyin a tradicionalista erőknek (az EU és az Eurázsiai Unió egységes övezetté történő szervezését céljául kitűző) európai szövetségét, amelynek keretében a nemzeti radikális erők mindegyikét dotálja az EU (és immár az USA) területén (is). Teszi mindezt láthatóan egyre nagyobb sikerrel: lásd a népszerűsége csúcsán álló AfD-t, valamint a hazájuk legutóbbi voksolása alkalmával fennállásuk legjobb választási eredményét elkönyvelő „patrióta” erők (az osztrák és holland Szabadságpárt, illetve a francia Nemzeti Tömörülés) egyaránt trendszerűen javuló tetszési mutatóit csakúgy, mint Trumpnak a Fehér Házba való visszatértét.
Az EU második legnagyobb gazdaságának számító Franciaországban az állam önerőből nem volt képes felújítani a Notre Dame székesegyházat annak leégése után, így a regnáló kormányzat kénytelen volt magánadományokat kérni a lakosságától, valamint a nemzeti nagytőkéhez folyamodott további segítségért, miközben Putyin professzionális zsoldos hadereje az egész NATO támogatottságát élvező ukrajnai tömeghadsereggel képes immár negyedik éve eredményesen dacolni. E tény világít rá leginkább az egymással szakadatlanul konkuráló létszervezési modellek küzdelmének reális kimenetelére a világ dominálásáért vívott versenyfutás során.
A ’44-es Bretton Woods-i konferencia óta nemzeti valutáját világpénz funkcióban tartó Egyesült Államok hatalmának záloga a magánbankok tulajdonolta FED által kibocsátott dollár volt. Azonban a dollár pozícióit szimbolikusan ásta alá azon új keletű gyakorlat, amelynek során az olajexportőr államok (mindenekelőtt Oroszország, Szaúd-Arábia és Irán) a nemzetközi energiapiacon mindaddig kizárólagosan használt dollár helyett energiahordozó-külkereskedelmük során aranyat is egyre inkább kezdtek elfogadni petrolkémiai termékeik ellentételezésül. A FED-et tulajdonló amerikai bankkartell haszna – amely végső soron a három nagy amerikai jövedelemtulajdonos, azaz a háztartások, a vállalatok és az állami büdzsé eladósításából eredt – kiegészülve a dollár világszintű uralmi pozícióját védő amerikai hadsereg fenntartási költségeivel, immár fenntarthatatlan terhet hárítanak az amerikai társadalomra. A petrodollár-rendszer (aminek egykori kihívóiként az afrikai aranyalapú pénznem bevezetésén fáradozó Kadhafi, valamint a bagdadi olajtőzsdét euró alapra helyezni szándékozó Huszein egyaránt rendszere összeomlásával és élete elvesztésével voltak kénytelenek fizetni) immár képtelen megtorolni a BRICS-kooperációval szemben az önálló valuta alapításának előkészületeit. A petrodollár-rendszer végnapjainak monetáris történéssorozata egyúttal mindkét egymással is konkuráló észak-amerikai központú geopolitikai tömb (mármint az óceánparti és a közép-nyugati rész-Amerika konglomerátum) globális uralmi pozícióját megrendíti. E sorsfordító pénzügyi momentum beismeréseként foghatjuk fel azon Amerikán belül végbement fejleményt, miszerint Texas állam immár évek óta a dollárral párhuzamosan elfogadott hivatalos fizetőeszközként tartja számon az aranyat is.
Az Amerikával szövetséges ASEAN- és NATO-tagállamok közül egyedül az Alpok-menti multietnikus szociális piacgazdaság-maradvány rendelkezik kellő mérvű reálgazdasági potenciállal egy szilárd fundamentumokon nyugvó, 21. századi prosperitási pálya felmutatásához, azonban egy világpolitikai súllyal bíró Európai Unió fenntartásához e nagytérség össznépessége, kiterjedése és aggregált gazdasági súlya távlatilag elégtelen nagyságrendű. A történetileg e lokációkban domináns, máig élő szövetkezeti tradíciók kiegészülve a ’45 utáni európai vegyes gazdasági modell maradvány-struktúráival e redukált formájukban is a világgazdaság élvonalában képesek tartani az érintett tájegység-csoportot.
Csakúgy, miként az ipari bázisának gerincét hagyományosan keiretsu-hálózatokba tömörítő szigetvilági Japán részcivilizáció is képes fenntarthatóan működtetni egyedi gazdasági-társadalmi modelljét belső forrásból finanszírozott kirívó mérvű eladósodási szintje ellenére is, habár a szigetország Nagy-Britanniához hasonlóan korábbi világpolitikai jelentőségét emberöltőkkel korábban elvesztette. Mindemellett az alpesi nagyrégió önnön energiaszegénysége okán nem kerülheti meg az Oroszországgal mára megromlott – hajdan szoros – kulturális és gazdasági viszony normalizálását, vagy az új Hanza-szövetség észak-európai (zömében protestáns) tájegységeihez hasonlóképp tartósan megmarad a kereskedelem-centrikus partvidéki rész-Amerika alávetett övezetének.
A jelek szerint a petrodollár-rendszer vége az USA ’90 óta tartó globális egyeduralmának lezárultát is jelenti. A köztudomású vélekedéssel szemben a fenti megatrendet alapul véve a globalizáció 21. századi nyertesének nem Ázsia két vezető magállama (Kína vagy India) ígérkezik, hanem az egyre inkább Kelet- és Dél-Ázsia felé forduló Eurázsiai Unió, illetve a szerveződés központi hatalmaként a szovjet rezsimtől örökül kapott KGB-világhálózatot is irányító, Nyugat-Európát Ázsiával összekötő Orosz Birodalom, amelynek központi övezete egyúttal az észak-déli és a kelet-nyugati világkereskedelem centrumává is válik. A nyugati metropoliszok felőli marginális elhelyezkedése ellenére eurázsiai viszonylatban centrálissá váló fekvése révén (amit a globális felmelegedés tovább erősít az előttünk álló évtizedekben) India (és Irán) számára is a Nyugat elsődleges kapujaként jelenik majd meg a pravoszláv hatalom centrumtérsége.
Száz szónak is egy a vége; jelenleg egyelőre ugyan kevesek számára érzékelhető a nyugati mindennapokban, de ettől még a vélekedés a liberális demokratikus modellre gyakorolt erózióhatás tudatában is helytállónak tetszik: az orosz világhatalmi törekvések vonatkozásában a kocka el van vetve.
