Két, összevetésre kínálkozó, népszerű dalszöveggel kívánok az alábbiakban foglalkozni, voltaképpen a velünk élő múltat vizsgálom. Többek között az alábbi kérdésekre keresem a választ:
• Milyen belső ellentmondás feszíti a Nem csak a húszéveseké a világ című dalt?
• Igaza van-e Puzsér Róbertnek a Nem csak a húszéveseké a világ című dalról tett sommás megállapításában?
• Mitől időtlen és mitől olyan ütős a Ne gondold című dal?
• Miként teljesedett be a Nem csak a húszéveseké a világ című dal jóslata az Illés együttesen?
Érdekes, hogy az 1967-es év két emblematikus magyar slágere szövegének középpontjában is ugyanaz az állandósult szókapcsolat áll, hogy valakié a világ (Molnár Cecília Sarolta foglalkozik ezzel a kifejezéssel a Nem csak a húszéveseké a világ és ennek a Kistehén általi átértelmezése kapcsán). A Ne gondold Szörényi Levente és Bródy János szerzeménye, az Illés egyik legnagyobb slágere. A Nem csak a húszéveseké a világ Fényes Szabolcs és Szenes Iván dala, a Lulu című zenés játék dalaként jelent meg hanghordozón 1967-ben Voith Ági és Bodrogi Gyula előadásában, Latabár Kálmán is énekelte, de Aradszky Lászlóval vált eggyé.
Ezen a szövegek közti párhuzamon túl, hogy mindkét szöveg alapállítása, hogy kié a világ, illetve kié nem, a két dalt összekapcsolja az azonos téma (a nemzedéki ellentétek) és az ehhez való eltérő viszonyulás; a két dal egyértelműen vitatkozik egymással. Míg a Ne gondold a generációváltást sürgeti, a Nem csak a húszéveseké a világ a kiharcolni kívánt, nemzedékek közti békéről ábrándozik.
Békeharcos életigenlés
A Nem csak a húszéveseké a világ című dalról az a kép él a köztudatban, amit Molnár Cecília Sarolta is megfogalmaz a fentebb hivatkozott cikkében, hogy egy „vidám, a generációk közti falakat lebontó, alapvetően életigenlő dal”. Ezt annyiban érdemes árnyalni, hogy nem kerülheti el figyelmünket a militáns szókészlet: „harcba hívok”, „teljes lesz az én dalseregem”. Igazi békeharcos dal ez, és ezt az ellentmondást, hogy azért harcolunk, hogy jó barátok legyünk, az értheti, vagy legalábbis az tudja megfelelő helyen kezelni, aki ismeri a békeharc fogalmát. Ezért is érdemes idézni semmiképpen sem ideológiai, hanem szemléletbeli rokonság okán a DIVSZ-indulót: „Egy a jelszónk a béke, /Harcba boldog jövőért megyünk./ Egy nagy cél érdekében/ Tör előre ifjú seregünk.” A Nem csak a húszéveseké a világ serege nem feltétlenül ifjú, de e dal zenéjében is, szövegében is emlékeztet az indulókra.
E dalszövegnek ötletes vonása, hogy a fiatalokat jellemző szavakat is odaadja más generációk tagjainak (srácoknak nevezi őket, öreg beatekről beszél). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a beat annyira a lázadó ifjúsággal volt azonos, hogy amennyiben a fiatalságot is és a lázadást is kivonjuk belőle (mert, ugye, „ábrándozó nyugdíjasokat” hív a rétre virágot szedni), nem marad jelentéstartalma.
Puzsér Róbert, akinek a nevéhez amúgy számos megvilágító erejű dalszövegelemzés kötődik, és aki sokat tett azért, hogy a dalszövegelemzés a kulturális közbeszéd részévé váljon, markáns kijelentést tett e dalról, a gerontokrácia himnuszának nevezte. Ezt a szöveg maga nem igazolja, mert benne generációk összeborulásáról van szó, a „nem csak” a húszéveseket se zárja ki ebből, de a harmincasokat, negyveneseket is hívja a lírai én (sőt az egyéveseket, kétéveseket is, amivel kapcsolatban azért megkérdezném, hogy még egy jelképes harc vonatkozásában is hogy hangzik az már, hogy „harcba hívok gyermekeket”). Ez az ábrándkép a legfinomabb kifejezéssel élve is álnaiv. Annyiban tudok kapcsolódni Puzsér hivatkozott megállapításához, hogy minél idősebb valaki, annál vonzóbb lehet számára az, hogy „nem csak a húszéveseké a világ”, és én (szemben Puzsér egyértelműen negatív értékítéletével) minden fenntartásom ellenére elismerem e dal egyértelműen pozitív társadalomlélektani szerepét, reményt adhat az idősebbeknek. (Ettől persze jogos elvárás, hogy valaki reményt adhatna a fiatalabbaknak is.)
Egyébként e dal utóélete inkább igazolja Puzsért; erre egy jellemző példa az Index 2008. január 3-i cikkéből: „Rogán Antal hatszor, Schmuck Andor háromszor kiáltja, hogy nemcsak a húszéveseké a világ a Tisztelet Társaságának (TT) rendezvényén, ahol fotósok és kamerák kereszttüzében nyugdíjasok kapnak hatórás számítógépes tanfolyam elvégzéséért bársony oklevelet.”. Nem a dalnak a gerontokráciához kapcsolását támasztja alá, hanem azt, amit a hivatkozott műsorban nem sokkal később arról mondott Puzsér, hogy a magyar politika elsősorban a nyugdíjasoknak kíván megfelelni, „majd hogyha eléri a nyugdíjas kort, elkezdjük megbecsülni, ahogyan az itt a Kárpát-medencében szokás”.
A pimasz lázadás időtálló dala
Egy gerontokrácia számára persze nyilván kedvesebb ez a dal, mint a Ne gondold című, amely le kívánja váltani a gerontokráciát. (Lengyel Imre Zsolt megállapítását idézve „a Ne gondold generációs tematikáját folytató Nem akarok állniban az ellenfél már nem gerontokráciaként, hanem bürokráciaként tételeződik”.)
A Ne gondold a téttel bíró és pimasz lázadás dala, avagy Fáy Miklós szavaival „beolvas, de a beolvasást általános szintre emeli, van benne valami harcos ifjúsági, jövünk és mindenkit nyugdíjazunk”. Az mindig evidens volt, hogy itt a fiatalság lázadásáról van szó; csak jelzem, hogy a nemzedéki szembenállásra a szövegben mindenekelőtt az utal, hogy a lírai én azt mondja a megszólítottnak, hogy „az idő lassan, lassan eljár feletted”.
E dal időtállóságát éppen a Fáy Miklós által is kiemelt általános jellege biztosítja, ami abból is fakad, hogy nincs egyértelműen megnevezett megszólítottja, címzettje. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szöveg értelmezése szempontjából nincs különösebb jelentősége annak, hogy igaz-e az a széles körben elterjedt pletyka, hogy eredetileg Vitray Tamásnak írták e dalt, avagy ez a történet esetleg arra volt jó, hogy segítse a hatalom figyelmének elaltatását. Ha a szövegből indulunk ki, akkor a megszólítottról tudhatjuk, hogy „tied a szó”, amit akként érzek helyesnek értelmezni, hogy itt arról van szó, hogy a megszólítotté a döntő szó, tehát valamiféle hatalmi helyzetben van. Ha a korabeli hatalom részeseit tekintjük a szöveg címzettjeinek, akkor különösen ütős a „mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod” sor, mert arra utal, hogy nem működik a deklarált munkáshatalom, az uralkodó osztálynak minősített munkásosztály dolgozik, míg valójában a pártbürokrácia uralkodik.
Megjegyzem, hogy a képi világot vagy a megképződő másodlagos jelentést tekintve vannak ennél Bródynak költőibb dalszövegei (ezt meggyőzően szemléltette számomra például Hujber Szabolcs Bródy dalszövegeiről írt doktori disszertációja 112. oldalán a Sárga rózsa című dal elemzése).
Világmegváltás helyett
A két összevetett dalnak közös vonása, hogy mindkettő az időmúlásra hivatkozva érvel. A Ne gondold című dalban ez abban jelenik meg, hogy „ne hidd, hogy így marad örökre”, valamint, hogy „az idő lassan, lassan eljár feletted”. A Nem csak a húszéveseké a világ kifejezetten szellemesen azt mondja a húszéveseknek, hogy „húszévesnek lenni sajnos múló állapot,/ mert az, aki ma húszéves, holnap huszonegy”. És az a helyzet, hogy az Illés bizonyos tagjai, akik az utóbbi dal békeharcában az elsődleges tényleges meg- vagy legyőzendő ellenfelek voltak, ezt a Fonográfban igazolták is, amikor jöttek, majd azt énekelték, hogy „az ember már elfárad harminc fölött”, valamint, hogy „És eljön majd a régen várt nap/ Kézhez kapod a nyugdíjadat”. (Két megjegyzés azért idekívánkozik. Az imént idézett Bródy-dalszöveg, a Vén vagyok, akár a Föld lehetőséget ad a kádári kisember arcképének akár szatíraként, akár azonosulási pontként való értelmezésére (utóbbi esetben a párdarabjának tekinthető a Hofi Géza által énekelt Próbálj meg lazítani). Másrészt tanulságos, amit a jelenség magyarázataként előadott Szörényi Levente a 2004. június 30-i Magyar Nemzetben megjelent cikkben: „A társadalom lett „óvatosabb”, nem a zenekarunk. Pontosabban: fásultabb és közönyösebb, mint az Illés együttes diadala idején… Ha kifejezetten támadó jellegű szövegekkel akartunk volna pódiumra lépni, légüres térbe kerültünk volna. Azalatt a pár esztendő alatt, amíg a Fonográf színen volt, a mélyponton levő magyarság talán nem is lett volna „vevő” a lázadás nótáira. Beláttuk, senkinek sem fontos immár, hogy mi, zenészek megváltsuk a világot. Sem a közönségünknek, se nekünk.”
