A vidéki ellenzéki képviselőjelölt panaszkodik! Hiába a hatpárti összefogás, az őszi eufória utáni lázas ígéretek, érdemben csak az MSZP és a Momentum segíti őt a kampányban. Azt remélte az előválasztási győzelem után, hogy na, majd most, tényleg együtt, vállvetve, beleadva apait-anyait, s a többi, de nem. Keserű csalódás ez számára, ám ha már elkezdte, beleáll, nem adja fel!
Egy a 106 győztes képviselőjelölt közül ő, egy olyan körzetből, ahol a kormánypárti képviselő az elmúlt egy évben egyszer szólalt fel a parlamentben, a teljes négyéves ciklus alatt is csupán 16-szor, és a kampánya arról szól, hogy végigturnézza a falvakat, átad néhány leaszfaltozott utcát, évek óta megépült létesítményt, és… és a közvélemény-kutatások szerint most is esélyes a sokadik ciklusának megnyerésére.
Az országos fősodorhoz hasonlóan tehát ez a vidéki képviselőjelölt is küszködik, szenved, saját erejéből harcol, hogy valahogy megakadályozza a Fidesz újbóli rutinszerű győzelmét saját körzetében. Pedig ő is mást várt az őszi „forradalmi” hangulat apropóján. Mint ahogyan mi, egyszerű választópolgárok is.
Focista nyelven szólva kihagyhatatlan helyzetbe hozta nyolcszázezer előválasztó az ellenzék erőit Márki-Zay Péter „pajzsra emelésével”. Az elmúlt két hónap eseményei (eseménytelenségei inkább) azt mutatják azonban, hogy a váratlan ziccert esetleg ki is hagyhatják az Egységben Magyarországért pártjai.
Vidám hónap jön milliók számára; februárban megkapják első adómentes bérüket a 25 év alattiak, első megemelt jussukat a közmunkások, érkeznek a százezrek az adó-visszatérítésre jogosultaknak, a rendvédelmi dolgozók is többet látnak a számlán a megszokottnál, és hát a nyugdíjasok is „örvendeznek vala” újra, ezúttal a 13. havi nyugdíjnak. Fényesre pucolt padlással, ingre, gatyára vetkőztetett államkasszával indul harcba a Fidesz, megspékelve a „miniferizéssel”, ez ellen kellene tenni tehát valami hatékonyat.
A logó meg a kampányszínek megvannak (a legfontosabbak természetesen), a formáció nevét is tudjuk már, néhány bekezdéssel korábban leírtam! Az ünnepek tájékán programelemek is kiderültek, ez mind szép és jó, ahogyan írni szokták, de kevés így három-négy hónappal a választások előtt. Hagyni kellene már a csudába a migránsozást meg a melegezést, és ahogyan évek óta (e hasábokon hónapok óta) szajkózom, a vidéki leszakadó réteg, a falusi szegény emberek valós problémáival kellene foglalkozni. Legalább eljönni hozzájuk, meghallgatni őket.
Sokat gondolkodom azon, mi lehet a pártok passzivitásának oka, amely látványosan tapasztalható az előválasztás befejezése óta, és arra jutottam, hogy talán a már említett pártokon kívül a többi egyszerűen megsértődött. Mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, és a megszokott, unalmas pártkádereket küldené újra a parlamentbe. Mintha az ingyenes fővárosi lakhatás, a kényelmes üzemanyagkártya, a juttatások tömkelege, úgy általában a jó meleg ülésterem anyagi biztonságot nyújtó védelme felülírná az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének konfrontációkkal teli támogatását: mindegy, mi történik, csak jussunk be, és legyen nyugi négy évig. Ez ment 12 éven át, és úgy tűnik, most is erre készülnek a pártok. Fontosabbak lennének a biztos milliók a haza sorsa helyett? Ugye, nem így van, kedves ciklusok óta a Kupola alatt melegedők?
Szóval mozgás, uraim, egy kicsit nagyobb aktivitást kellene kifejteni most már. Pár millió ember várja a híreket, a reakciókat, az ellenzéki narratívát az esztelen pénzszórásra válaszul például! Munkahelyi kollektívák sugdolóznak egymás között az öltözőhelyiség magányában, hogy „mit tudtok erről a Márki-Zayról, tényleg meg akarja emelni a gáz árát tízszeresére?”. Nem arról beszélnek, hogy hátha ő megállíthatja a Kárpátok Lakodalmas Zenei Géniuszát. És ez nagy baj!
Ha már ziccerbe került az ellenzék vezére, tessék mellé állni, vele együtt támadni, és berúgni a gólt, mert ha nem, már a meccs kezdése előtt tudjuk a nyertes kilétét!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/4. számában jelent meg, január 14-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
