Orbán Viktor internetre felkerült kötcsei beszédében négy gondolatot tartok olyan súlyúnak, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni és amely mindenképpen diszkusszióra érett.
Ezek:
1.) Orbán politikai és hatalmi gondolkodása,
2.) Orbán polgári kormány elleni nagystratégiája,
3.) Orbán nemzeti tőkével kapcsolatos gondolatai és
4.) a Tisza Párt kétharmados győzelme folytán megkezdett új alkotmányos keretek részleges megkérdőjelezése.
A jelen írás a volt miniszterelnök politikai és hatalmi gondolkodását és annak a magyar konzervatív hagyománnyal való összeegyeztethetetlenségét tárgyalja, de mind a négy felvetett témakör megérné, hogy azzal mélyebben és részletesebben foglalkozzanak elemzők, mert tanulságokat hordoz mind a múlt, mind a jövőnk tekintetében.
Miért érdekes a jövőnk szempontjából egy bukott politikai vezető hatalomgyakorlási képe? Miért foglalkozunk ennyit egy olyan, a kormányzásból soha nem látott mennyiségű vokssal kiszavazott politikus szavaival, aki saját, konszolidálódni képtelen rendszerében egyre inkább önmagába fordulva súlyos felzárkózási forrásainkat verte el további kétharmadokra, és aki végül akkorát bukott, hogy az a Plútóról is és Webb-teleszkóp nélkül is szabad szemmel látható, rendszere darabokban, és maga is nyilvánvalóan elszámoltatásra vár és arra érett.
Leginkább azért kell foglalkoznunk vele, mert a kötcsei beszéd nem egy szobatudós, hanem egy olyan ember gondolatait tartalmazza,
• aki 20 évig volt miniszterelnök;
• aki a „keresztény konzervatív” oldal nevében berendezett egy rendszert, amit a magyar közjogi hagyományoktól idegen módon és azzal teljesen ellentétes logikával működtetett;
• aki saját országlását úgy nevezi konzervatívnak, hogy negligálja azt a konzervatív érzelmű magyar értelmiséget, aki már évek óta nem őrá szavaz és
• aki nem hajlandó szembenézni azzal ténnyel, hogy kormányzásának logikája a magyar közjogi hagyomány megtagadása.
Azért is kell továbbá foglalkozni vele, mert Orbán Viktor a NER egyik legsúlyosabb történelmi bűnét, a felzárkózási esélyünk kisiklatását úgy nevezi kvázi konzervatív aranykornak, hogy ezen narratíva köré milliós törzset szervezett. Zárug Péter Farkas kiválón látja: Cipollaként. És ma is van egy pártnak hívott céghálója és részvénytársasága (copyright ZPF), amiben ő a részvényes és a board. Egyszemélyes bizniszének pedig ma is megvan egy fogyatkozó, de stabil törzsi mag ügyfélköre.
Hatalmi ügyekben tapasztalt és talentumokkal teli – és nincsen benne se fék, se morál, se gátlás. Nem játszik tiszta szabályok szerint, célja önmaga hatalomhoz juttatása, mert önmagát azonosította a nemzet érdekével, ahol a kormányzás nem szolgálat, hanem orbáni juss.
Végül pedig azért is kell foglalkoznunk vele, mert Orbán Viktor nemcsak egy kvázi maffia módjára működtetett állam volt (de facto) feje, nemcsak balkáni útonálló és kalandor, hanem olyan politikai lángelme, akinek elemi kártétele ellenére és mellett érdemei is vannak, amiket súlyos hiba és méltánytalanság lenne eltagadni. Voltak olyan lépései, amik mérföldkövek, és amik bennünket nem hátra-, hanem előrevittek. Nagyon fontos kliséket tört össze az önmagunkról való magyar gondolkodásban, ami akkor és úgy is jelentős tett, hogy ezzel visszaélt.
„Mindenekelőtt összetörte a migráció PC fétisét. És ezt európai porondon tette, egyedül és teljes szembeszélben. Ezzel egy, minden európai létét érintő kérdést tematizált újra és késztetett erre másokat.”
Nevéhez fűződik egy önálló és karakteres magyar külpolitikai paradigma és kísérlet – úgy is, hogy annak tartalmában lényegi ponton tévedett. És nevéhez fűzödik egy olyan gazdaságpolitikai irány megnyitása, amely megpróbált „jóvátételt” venni azon a történelmi igazságtalanságon, amelyben a nyugati nagytőke a magyar gazdasági kényszerek miatt sokkal kisebb költségvetéssel és sokkal nagyobb mértékben rendezkedett be itt annál, mint amit jelentőségünk vagy jelentéktelenségünk indokol.
Nevéhez fűzödik az is, hogy jelezte ennek a tőkének, hogy mi nem vagyunk Eritrea. Orbán haladt a világ közgazdaságtani trendjeivel, és azok tapasztalatát beépítette a magyar modellbe. Szakított azzal az itthon még ma is néha szajkózott 19. századi poros topikkal, hogy a tőke semleges.
A 2007-ben kirobbant hitelválság idején a külföldi hitelintézetek elsőként a közép-európai hitelkihelyezéseiket fagyasztották be. Nem az otthoniakat. Hol itt a semlegesség? A Deutsche Telekom magyar leányvállalata pedig akkor gondolta át, hogy kellene itt osztalékot fizetni, amikor magyar privátbankárok próbaperrel szaladtak neki a német „mamának”.
Orbán Viktor felismerte, hogy számos hagyományos iparágban az EU keretei között a szabad és tiszta verseny lózung, aminek érvényesítése a magyar gazdaság érdekei ellen dolgozik. Mert a tőkekoncentráció, ami a keleti blokkban töltött évtizedek alatt a nyugati országokban végbement, állami eszközök nélkül a magyar gazdaság kontextusában nem minden iparágban behozható. Felismerte továbbá azt is, hogy a 21. század viszonyai között a tőke és az állam/politika kapcsolata lényegesen eltér attól, mint ahogyan az a 20. században kinézett, és hogy ez a régiónkra fokozottan igaz. Orbán rendszerének felhúzásakor újszerűen, kreatívan, bátran, tudatosan és célirányosan ragadta meg a magyar problémákat, és helyesen azonosította nemcsak a kül-, de a belpolitikai krízispontokat is. Ezek vitathatalanok.
Személyisége azonban olyan vonásokat hordoz, ami a hatalomhoz való viszonyának egészséges voltát megkérdőjelezte, és ami államférfivel nem összeegyeztethető. És ez ma már nem feltevés, hanem roppant tapasztalat.
Láttuk, mit művelt velünk 16 évig. Ezért soha többé nem kaphat kormányrudat. Magyar Péterben végül ellenfelére lelt. És Magyar lábában ott az argentin tangó, amit Orbán nagyon is érez, és amitől nagyon is tart. Mindenki pontosan tudja, hogy a kampánytanácsadók azért nem merték engedni két évig Magyar Péterrel nyilvános vitába szállni, és erre önmaga sem vállalkozott, mert benne volt a számításban az, hogy Magyar Péter szintén párját ritkító politikai talentuma Orbán mellett is megmutatkozik.
De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a 21. században élünk. És a 21. század közege, amelyben a közélet és a politika zajlik, nagyon más minőség, mint amit korábban éltünk. Mára egyértelmű, hogy a klasszikus nyugati középosztály megrogyott. Ez érint bennünket a legkevésbé közvetlenül, mert a mi középosztályunk első komoly hadtestét elpusztították ‘44 nyarán, őszén és telén azok, akiknek bűnösen kiszolgáltattuk őket, majd jött ‘45, és az új rendszer tönkreverte egzisztenciálisan azt a középosztályt is, amit a második világháború meghagyott.
Középosztályban így mi tulajdonképpen csak javultunk ‘90 óta, ennyiben fejlődésünk konvergált a Nyugathoz, ahol a klasszikus, széles középosztályt tépázza és építi le a techipar és a globalizáció. Másrészt a 21. századi társadalmak sajátja, hogy azok (az idősebbeké is) létezési módja egyfajta virtuális falkalét. Ami teljesen új jelenség, olyasmi, ami az ősközösség óta nem volt. A virtuális de akként „testközeli” és konstans falkalét. És a szelektált falkalét.
Az internet, a közösségi média az emberiséget virtuális falkákba és törzsekbe terelte. Ez picit olyan, mintha folyton tüntetésen lennénk, vagy sajátjainkkal egyfajta virtuális színpadon/kávéházban üldögélnénk. Ahol ömlik az infó. Ami különös módon egyszerre parttalan és egyszerre kontrollált, valós és eltorzított. Amit az AI csak fokoz.
Sem a szociológia, sem a politológia, sem a humánetológia nem tudta még feltárni pontosan ennek társadalmi hatását, hiszen a jelenség most zajlik, de az biztos, hogy ezek politikára gyakorolt következményei jelentősek és mélyen hatók. Ami már biztosan látszik, az az, hogy növekszik az influenszer-politizálás súlya, és az is látszik, hogy a politikai klímák változása gyorsabb és szeszélyesebb lehet. És esélyes, hogy a falkában leledző törzsek könnyebben manipulálhatóak.
Ez az új elemzési keret, nem pedig az, amit ‘90-ben vagy 20 éve láttunk.
Egy ilyen tájban pedig a politikai gátlást és morált nemhogy nem ismerő, de expressis verbis lenéző Orbán és milliós hadteste, amelyet ő nem célként, hanem magként képzel el és kezel, legyen az bármily idős és ekkép valóban egyre gyengébb, nem hagyható figyelmen kívül, ha magyar politikai perspektívákról elmélkedünk. Felvetései pedig nem maradhatnak és nem is hagyhatóak valós tartalmi konzervatív kritika nélkül, csak úgy, az éterben keringve, amikor magát a mai napig „a” jobboldalnak tekinti, és a magyar konzervativizmust bitorolja. Ezért szükséges, sőt ezért elengedhetetlen beszélni róla.
Ha Orbán helyesen azonosította a magyar társadalom és gazdaság kül- és belvilági problémáit, akkor vajon mi okozta azt, hogy az európai uniós felzárkózási forrásainkat eltapsolta, és mi okozta azt, hogy a lengyel, a cseh vagy a balti gazdasághoz képest a magyar nemzeti tőke koncentráltabb, oligarchikusabb, hajtóereje pedig jelentős hányadában nem a verseny és a versenyképesség, hanem maga az âllam?
Mi az oka továbbá annak, hogy Magyarország a NER 16 évében szinte alig fordított erőforrásokat a ma már nyilvánvaló klímaváltozásra való felkészülésre, miért nincs helyi erőforrás kataszterünk, miért nem locsoltuk a pénzt geotermiába, öntözéstechnológiába, felszín alatti vízmérésekbe, talajréteg-feltárásba és -kutatásba, és vízmérnök-képzésbe számolatlan, miért nem tekintettük és kezeltük az állami egészségügyet és az arra épülő oktatást egy lukratív health care és biotech ipar hátországaként, miért lett szétverve a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet, Közép Európa egyetlen valóban tekintélyes víztudományi think tankje, és miért nem lett helyette más?
Miért engedtük a kínai tőkének meg azt, hogy az EU-ba irányuló befektetéseinek a 40 százalékát nálunk helyezze el, nem kevés részét pedig egy jelentősen környezetszennyező és vízigényes iparágba?
Miért nem indult korrekció a mezőgazdaságban, amikor Ángyán József olyan modellben gondolkodott, amelyhez hasonló modell Lengyelországban a rendszerváltozás időpontjához mérten a magyarhoz képest megtízszerezte a lengyel mezőgazdasági kivitelt?
Álláspontom szerint azért, mert Orbán Viktor rendszere fokozatosan kiiktatta a kollektív döntéshozatalt kormányzása szinte valamennyi területén. Ezt pedig mind a Fidesz KDNP tagsága, mind a hatalomban részeltetett értelmiség, mind maga a magyar társadalom megengedte és egy darabig eltűrte, Az értelmiség egy része pedig ebben kollaborált. Azok is, akik nem voltak részei közvetlenül a NER-nek.
A kollektív döntéshozatal kiiktatása nem azt jelentette, hogy minden döntést Orbán Viktor egyedül hozott volna meg. Habár túl sok döntést hozott meg egyedül. A kollektív döntéshozatal kiiktatása azt jelentette, hogy a rendszer legnagyobb részben Orbán Viktor hatalomhoz való túlzott ragaszkodása és kisebb részben környezetének megalkuvása miatt fokozatosan az Orbán iránti hűség alapján kontraszelektálódott, és a döntéshozatalra hivatott testületekből eltűnt mind a kritika, mind a szakértelem.
A kollektív döntéshozatal kiiktatása és annak elfogadása/tudomásul vétele pedig a magyar közjogi hagyomány legfontosabb alapelvének sutba dobását és semmibe vételét jelenti. Emiatt Orbán Viktor rendszere, kormányzása és ethosza nem konzervatív és nem is nevezhető annak.
A NER utolsó éveire Orbán értelmiségi bázisa szélsőségesen beszűkült. A baloldali és balliberális értelmiség sosem volt támasza. De 2026-ra elveszítette hozzá a „konzervatív” vagy „jobbos” gyökerűnek hívott értelmiség javát és gerincét. Ezért (is) bukott meg. Ennek az értelmiségnek az új generációja (és szerintem üstököse) Magyar Péter. Az ő vezetésükkel szerveződött meg az ellenállás. Nem tudta volna sikerrel megszervezni más. Mert őket vezette a magyar köznemesi hagyomány, ami ennek az országnak ma is az egyik legfontosabb drivere. És a néplélek ezt pontosan érzi. Ma is.
Orbán Viktor hatalmi gondolkodása nem polgári és nem is konzervatív. Orbán politikai gondolkodása hegemón. Számára a vele szembeni ellenvélemény és a kritika gyakran nem a döntéshozatal része, hanem meráni ármány.
Nem a törzsfők véleménye számít. Azon törzsfők véleménye számít, akiket ő törzsfőként elismer, és azt ismeri el törzsfőként, aki hatalmi kérdésekben nem mond ellent neki. Ennek pedig alapjaiban sincsen köze ahhoz az ethoszhoz, amit magyar konzervatív hatalmi ethosznak tekinthetünk.
A konzervativizmus – alaptétegében – a szerves fejlődésben való hitet és meggyőződést takar. Annak elismerése, hogy a legstabilabb és legoptimálisabb struktúra mindig az, amely helyi erőforrásra és az arra épülő hagyományra épül, az ezen hagyomány alapján kialakított tájképre támaszkodik. Aki ezt vallja és elismeri, az számomra konzervatív.
Orbán Kötcsén elmondott beszéde tankönyvi példaszerűen világítja meg hegemón és a saját maguk által megalkotott Alaptörvénybe ütköző hatalmi felfogásának lényegét. Gondolkodása szöges ellentétben áll mindazzal, amit a magyar közjogi hagyomány évszázadok óta vall, és amit saját, általuk felrúgott Alaptörvényük is világosan megfogalmaz.
A magyar közjogi gondolkodás vezérelvű és kollektív hatalmi gondolkodás. Lehet persze, hogy más népeké is az, de a miénk biztosan, erről papírunk van, ezt mi többször leírtuk, ajtófélfára véstük, és ez a gondolkodásunk és ennek hagyománya – nyugodtan mondhatjuk – évezredes. Az Árpádok által berendezett állam uralkodásának legfontosabb szakrális és technokrata helyszínei Székesfehérvár, Pécsvárad, majd Buda és Esztergom voltak. Ezek a helyszínek jelentették egyben az Árpádok alatt megalapított kolostorokkal együtt az uralkodással összefüggő magyar írásbeli források legfontosabb közgyűjteményeit is. Minden bizonnyal itt helyezkedtek el a legfontosabb királyi levéltárak, hiszen ezek a városok képezték az uralkodási helyszínek gerincét. A középkori történelmünk azonban olyan viharos volt, hogy ezek a városok, kolostorok és levéltárak szinte valamennyi esetben úgy pusztultak el, hogy írmagjuk sem maradt. A kora középkori magyar állam királyi levéltárai, illetve az ebből a korból származó iratok elpusztultak. Emiatt a kora középkori magyar uralkodás írásbeli emlékei egy nyugat-, dél vagy észak-európai országgal összevetve rendkívül szűkösek.
Ezért is bír különös jelentőséggel, hogy két olyan hiteles okirat is fennmaradt, amelyből a magyar közjogi gondolkodás és annak egyes valóban ősi, a honfoglalás előtti (!) elvei is hitelesen rekonstruálhatók. Ez a fenti pusztulás fényében szinte hihetetlen. Pedig így van. A magyar közjogi gondolkodás alapja, amely a teljes magyar állam létezését meghatározza, a kereszténység felvétele előtti időből való, és hitelesen rekonstruálható. Ez a fundamentum oly brutális és máig ható, hogy erről minden magyarnak emléke is lehet.
Ha megkérdezünk tíz véletlenszerűen kiválasztott magyart a világ bármely részén arról, hogy melyik a legszebb magyar épület a Kárpát medencében, ha csak egyetlen épületet nevezhet meg, biztos vagyok abban, hogy legalább öten, de lehet, hogy többen is, a Parlament épületét fogják említeni.
A magyar Parlament nem puszta épület. A magyar Parlament szellemiség. A magyar közjogi gondolkozás mészkőbe faragott Duna melletti kegyhelye.
Számos, lenyũgözőbbnél lenyűgözőbb pályaműből választotta azt ki a zsũri úgy, hogy Steindl pályamunkája nem volt egyértelmű győztes, Hauszmann tervével azonos szavazatot kapott. Gróf Andrássy Gyula, rendkívüli tekintéllyel bíró magyar politikus azonban Steindl tervét dolgoztatta ki csak. Politikai súlyát ezen terv mellett vetette be. A döntése melletti legfőbb érv pedig az épület neogót stílusa volt. Ez ugyanis számára az angol Parlamentet idézte. Márpedig az angol Parlament nemcsak épület, hanem etalon – a parlamentarizmusnak mint államot igazgató eszmének és intézménynek világszerte tisztelt mintapéldája volt. Andrássy pedig tisztelegni kívánt az épülettel a magyar rendi hagyománynak.
Olyan erős és a 19. század végén is elevenen ható volt a kollektív döntéshozatal hagyománya a magyar államszervezetben, hogy a magyarok többsége által ma legszebbnek tartott középületre is hatott. Andrássy azt gondolta, az Ország házának utalni kell a múlt időkre, ahol az ország sorsáról sosem egyedül a király, hanem a király a rendekkel együtt döntött. A magyar alkotmány alapja ugyanis ez. Az országról való közös döntés. A legfőbb ügyekben. Ezt vette semmibe Orbán és kontraszelektálódott rendszere. Az elv oly ősi, hogy a kereszténység felvétele elõttig, a vérszerződésig ér.
A magyar törzsek Anonymus Gesta Hungaroruma szerint ekkor állapodtak meg egyrészt abban, hogy Álmost vezérré választják, másrészt abban, hogy mindig Álmos utódai közül választanak vezért. Megállapodtak abban is, hogy megosztják majd a szerzeményt. Harmadrészt pedig megállapodtak abban is, hogy a vezér velük tanácskozik.
Az eskü harmadik szakasza így hangzott: „Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.”
A szöveg a vezér tanácsáról beszél, a tanácskozási jog pedig részvételi jogot jelent. Nem mamelukok, nem bólogató szolgák és kontaszelektált pojácák meghallgatását, hanem saját jogukon szerződő hatalmi felek tanácskozásának jogát. A magyar közjogi gondolkodás alapja tehát, hogy a vezér nem „primus inter pares”, hanem valódi vezér, akinek hatalma azonban, bár előttük és felettük áll, korlátozott annyiban, hogy nem dönthet tanácsaik meghallgatása nélkül.
A vérszerződésben vállalt kötelezettségek, így a kollektív döntéshozatali elv megszegése szankcionált a vérszerződésben, a szabály nem lex imperfecta, hanem szankcióval védett. Míg a törzsfők (és utódaik) szerződésszegésének szankciója halál, a fejedelem (és utódai) szerződésszegésének szankciója átok. A vezér különleges státusza ebben is megmutatkozik. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a vezér kötelezettsége sem jelképes, hanem szakrálisan szankcionált.
A magyar közhatalmi gondolkodás a törzsszövetség óta elveti az önkényt, és a kollektív döntéshozatalt imperatívusszá teszi.
Ez tehát a magyar törzsfők és az Árpádok dokumentált hatalomgyakorlási alapja a kereszténység felvétele előtti időkből. Levédiából. Ez a magyar közjog legősibb írásba foglalt hagyománya. A fenti elv nemcsak szokássá, de axiómává és törvénnyé vált minden olyan magyar jogforrásban és emblematikus magyar államtudósnál, az Aranybullában, Werbőczynél és Deáknál, aki a hatalom gyakorlásával és a magyar állam berendezkedésével foglalkozott. Ez minden konzervatív magyar politika alfája és omegája.
A hatalomgyakorlás kollektív módjának ősi magyar közjogi hagyományának következő combos jogforrása a Aranybulla. Amely már a kereszténység felvétele utáni időkből való, az Árpád-házi királyok idejéből. Emlékeztetőül: az Aranybulla mindössze hét évvel későbbi, mint az angolok Magna Charta Libertatuma, a Római Birodalom nyugati felének romjain újjáéledő nyugati civilizáció egyik legkorábbi írott alkotmánya.
A vezér szerződésszegésére, azaz a kollektív döntéshozatal megsértésére a vérszerződésben meghatározott szankció, a szakrális átok az Aranybullában sokkal cizelláltabb, egyben sokkal hangsúlyosabb alakot ölt. Itt fogalmazódik meg először a „ius resistendi”, az ellenállási jog.
„Quod si vero nos, vel aliquis successorum nostrorum, aliquo unquam tempore huic disposition nostrae contraire voluerit, liberam habeant harum authoritate, sine nota alicujus infidelitatis, tam episcopi, quam alii jobagiones ac nobiles regni, universi et siniguli, presentes et futuri, posterique, resistendi et contradicendi nobis et nostris successoribus in perpetuum facultatem.””
„Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következő királyok közül valaki ezen mi szerződésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassa-nak mind örökké”.
A fenti szöveg a magyar ellenállási záradék legelső ismert és fennmaradt szövege. Az ellenállási záradéknak számtalan interpretációja született, módosították, újraírták, átértelmezték, hosszan tárgyalta Werbőczy, hivatkozott arra és alkalmazta azt az esztergomi érsek, megtagadta annak elfogadását I. Ulászló, hivatkozási alapot jelentett Bocskainak, Buda visszavívását követően eltörölték a Habsburgok, legitimálási érvként hivatkozták azt Rákóczi kurucai, megemlékezett róla Andrássy Gyula és Deák Ferenc.
Az Aranybulla ellenállási záradéka és az arra alapított ius resistendi a magyar identitás szinte elválaszthatatlan részévé szervesült rebellió fontos és izgalmas közjogi lenyomata. Az ellenállást mint nemzeti karakterjegyet valóban a magyar identitásba forrasztotta a viharos magyar történelem és a magyar önrendelkezésért folytatott folyamatos küzdelmek visszatérő kényszere és valósága. Nem túlzás azt mondani, hogy közjogi „consuetudo”, közjogi szokásjog vagy íratlan elvvé szervesült szokás, hiszen, amint azt fentebb említettem, arra Buda visszavívását és az ellenállási jog 1687-es eltörlését követően is hivatkoztak.
Talán kevesen tudják azonban azt, hogy a ius resistendi a mai magyar közjognak is tételes, kodifikált és hatályos része. Legjobb és informális tudomásom szerint Tölgyessy Péter nevéhez fűződik, aki azt beleírta az 1990-ben megtoldozott alkotmányba. És valamilyen okból, amiről informális tudomásom sincsen, a jelenlegi Alaptörvényben is benne maradt.
Az Aranybulla ellenállási záradékának 21. századi szövegét Magyarország Alaptörvénye C.) cikke tartalmazza. Ez a cikk szögezi le, hogy a magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapul, a C.) cikk (2) bekezdése pedig úgy szól, hogy: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Mondja az Alaptörvény.
„Tehát mi fölépítettünk egy nemzeti rendszert, amelynek a középpontjában a szuverén magyar állam állt. Ennek védvonalai voltak. A hatalmi rendszer az egy védvonalrendszer. Van egy szándékot megtestesítő központi akarat, amelyet védvonalak vesznek körül. Ennek a nemzeti rendszernek az első védvonala az maga az alkotmányos intézmény rendszer volt. Ezt a védvonalat szétverték.” Mondta Orbán Viktor Kötcsén.
„Az elnök, aki ennek a védvonalnak fontos szereplője volt, elmenekült.” Mondta Orbán Viktor Kötcsén.
Majd az alkotmánybírákról beszélt, akik szintén a „nemzeti rendszer” védvonalához tartoztak. A volt kormányfő szerint köztük voltak olyanok, akik „becstelenül átálltak”, másokat eltávolították, most pedig „maradt egy-két becsületes ember, aki ott van, de már kisebbségben.” „Ezért az alkotmányos védvonalunkból az elnök is és az Alkotmánybíróság is kiesett” Mondta Orbán Viktor Kötcsén
Ha a fenti mondatok jelentésébe a Tisza Párt frakciója által megszavazott 17. alaptörvény-módosítás fényében belegondolunk, az eredmény vérfagyasztó. Az ugyanis semmit nem változtat a köztársasági elnök jogkörén azon kívül, hogy Sulyok Tamást visszahívja. Az Alkotmánybíróság jogait pedig nem csökkenti, hanem bővíti, és ott is csak személyi változtatásokat tesz.
Orbán Viktor számára a védvonal tehát nem intézmény, hanem személy. Mameluk. A köztársasági elnök csak akkor jó, ha az ő embere. Ha ugyanazzal a jogkörrel más ül a székben, a védvonal elesett. Az alkotmánybíró nem jogász, nem tisztség, hanem katona, aki „átáll”. És ha átállt, a védvonal elesett.
Orbán saját szavával vallott arról Kötcsén, hogy számára nem az intézmény, hanem a személy a védvonal. Ez viszont nem magyar hagyomány. És nem magyar, hanem balkáni, bizánci, de még inkább oszmán közjog. Ez a selyemzsinór szultáni ethosza. Ez nemhogy nem magyar közjogi DNS, de ez tőlünk oly távol áll, hogy ezért egyszer úgy ölre mentünk, hogy délben azóta is harangoznak érte, 500 éve pedig ezért elbuktuk a középkori államunk.
Orbán mondatai, amelyben általa kinevezett személyekre silányítja a védvonalakat, ellentétben áll mind a vérszerződés, mind az Aranybulla, mind a teljes magyar közjogi Corpus alapelvével és hagyományával, amelyben a védvonal intézmény, sosem a vezér által választott személy.
Orbán korszakos meglátásai közül azért siklott ki szinte mind, mert ezt az elvet semmibe vette, és emiatt a magyar közjogi gondolkodás alapelvét, a valódi kollektív döntéshozatalt megtagadta. Ezért ment félre a nemzeti tőkésosztály koncepciója, a külpolitika és minden valóban korszakos kezdeményezés.
Egyetlen kérdésünk maradt: hogy merészeli magát konzervatívnak nevezni az, aki egy ennyire fajsúlyos ősi magyar közjogi fundamentumot nyilvánosan két lábbal tipor? És hogy nem teszik fel ezt a kérdést neki saját értelmiségének jogilag pallérozottabb frakciói?
