Dylan Moran fantasztikus ír humorista fejtette ki, hogy nem tud együttérezni azokkal, akik manapság szoknak rá a heroinra, mert pontosan lehet tudni, hogy milyen következményekkel jár. A 70-es években? Az más volt, hiszen akkor még ismeretlen volt, csak azt tudták, hogy jól érzik magukat tőle.
Nagyjából így érzek azok iránt, akik 2023-ban bedőlnek az orosz béketáboros propagandának. Mert ez nem egy új találmány: a náci Németország kezdte, a Szovjetunió folytatta, a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország pedig gyakorlatilag schmitteli a bejáratott receptet.
De miért hazug a béke szajkózása? Azt még a magyar kormány is elismerte fogcsikorgatva, hogy ezt a háborút bizony Oroszország agressziója kezdte. (Van persze némi próbálkozás a „NATO/USA kiprovokálta” vonalon, aminek sokkal inkább az ellenkezője igaz, de a lényegen ez nem változtat.) Következésképp a „béke”, de akár a fegyverszünet elsődleges feltétele is az lenne, hogy az orosz fél szüntesse be a háborús cselekedeteket, és vonuljon vissza a határai mögé. Csakhogy az orosz fél számára a „béke” nem ezt jelenti. A fegyverszünetre, béketárgyalások megkezdésére való felszólítások azt várják el, hogy mind az ukrán, mind az orosz fél dobja el a fegyvereket ott, ahol épp állnak, és kezdjenek tárgyalásokba.
Az oroszok a háborút egyértelműen területszerző céllal kezdték meg; voltaképpen már 2014-ben, amikor egyszerűen bevonultak a Krím-félszigetre, és közölték, hogy az bizony az övék. Ukrajna már azelőtt is tudta, a világ számára pedig akkor nyert bizonyítást, hogy Oroszországgal szemben nem lehet a világ többi részén megszokottak szerint eljárni. A szándékok nem őszinték, az adott szó nem ér semmit, és az érdekek nem feltétlenül racionálisak. Emlékszünk, ugye, hogy Oroszország egy évvel ezelőtt még azt hangoztatta, hogy három nap alatt bevonul Kijivbe? Ehhez képest egy éve küzdenek óriási emberáldozat, pénzügyi és eszközveszteségek árán néhány szétbombázott városért, ahol senki nem látja őket szívesen. Bizonyítottan, szisztematikusan követ el az orosz hadsereg háborús bűncselekményeket, amelyekkel gyakran még nyíltan hencegnek is. Milyen feltételekkel lehetne így békéről tárgyalni?
Oroszország továbbra is fenntartja követeléseit az elfoglalt területekre. Ukrajna pedig nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog területekről alkudozni, pontosan a Krím elfoglalásából tanult lecke miatt; mert tudják, hogy úgysem lesz ennyivel vége.
A béketábor az első keresztkérdésnél elvérzik. Tompos Márton és Menczer Tamás vitáján, ahol Menczer gúnyosan jegyezte meg, hogy Tompos szakértői véleményekre alapozza az álláspontját, a levegőben maradt az a terhes kérdés, hogy mégis hogyan lehetne a Menczer által állítólag áhított békét elérni. Őszinte válasz nem lehet, hiszen ahhoz azt kellene támogatni, amit a Momentum képvisel: Oroszország vonuljon ki Ukrajnából.
Oroszország tudja, hogy az Ukrajna részére küldött katonai segítség fontos záloga az ukrán ellenállásnak. Ezért is igyekeznek minden lehetséges fórumon saját magukat úgy beállítani, mintha a béke iránt lennének elkötelezettek. Éppen ezért az offenzívát nem is hívják háborúnak, hanem „speciális katonai műveletnek” hazudják, míg a NATO országok „harcolnak”, „háborúznak”, „támadnak”, „provokálnak” szerintük. Mindez nem új találmány: a béke mint szlogen már a szovjet propagandában is központi elem volt. Az akkori narratíva szerint a szocializmus rendszere garantálta a békét, míg a kizsákmányoló kapitalizmusban a folyamatos versengés háborúkhoz, konfliktusokhoz vezet. Magát az üzenetet és a vizuális eszközök egy részét már a szovjet propaganda is a leghatékonyabbaktól: a náciktól tanulta el.
A békés Kelet és a forrongó Nyugat dichotómiáját a Kreml nemcsak a hazai közönség számára hirdette, hanem bőven megszórták vele a nyugati, kapitalizmussal kritikus hallgatóságot is. Ahogy most, akkor is megvolt az a szűklátókörű értelmiségi réteg, amelyik nem látta meg a tetszetős propaganda fájától a manipuláció birodalmi erdejét, és lelkesen szajkózta, hogy a béke mennyivel jobb, mint a háború. Az egyik legfényesebb eszköze ennek a „béke offenzívának” az 1948-ban alapított Világbéke Tanács, ami békeprogramokat hirdetett, és deklarált célja szerint művészeket, értelmiségieket, tudósokat, politikusokat hivatott összefogni a béke jegyében.
Ez olyan jól sikerült, hogy 1956-ban hangosan kiálltak elítélni a brit és francia szerepvállalást a szuezi válságban, miközben Magyarországot lerohanta és megtaposta a Vörös Hadsereg, de az valahogy pont nem ütötte meg a Világbéke Tanács ingerküszöbét, milyen érdekes.
Ne felejtsük el: a propaganda célja sokszor nem a meggyőzés, csak az elbizonytalanítás. Mint minden rendes troll, Putyin már azt is győzelemnek éli meg, ha kételyt ébreszt az ellenfél támogatóiban. Ne tegyük meg neki azt a szívességet, hogy ellenőrzés nélkül elhisszük, amiket állít. Magyarországon, Trianon örökségével a hátunk mögött, pontosan kellene tudnunk, hogy milyen tragikus következménye van egy rosszul előkészített, kierőszakolt békeszerződésnek. A 40 éves szovjet megszállás árnyékában meg arra kellene emlékeznünk, hogy az orosz birodalmi logikát nem lehet bizalommal felülírni.
Legalább a saját hibáinkból okuljunk, ha máséból nem sikerül.
Forrás: https://euromaidanpress.com/2023/03/09/russian-peace-propaganda-in-czechia/
A szerző a Momentum-Fórum moderátora, nemzetközi kapcsolatok és politikai kommunikációs szakértő
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
