E-mailben küldtél egy linket, amelyben arról van szó, miként kezelhetjük a mai valóságot. Persze az már rögtön fölvet egy kérdést, hogy ki mit tekint valóságnak, de ebbe most ne menjünk bele! Arról szól a történet, hogy 2030-ra teljesen megváltozik a ma ismert életformánk – ezt egy összeomláskutató magyarázza el nekünk. Eleinte kicsit ódzkodtam az egésztől, és minimum furcsának éreztem a titulust (kicsit nevetségesnek is éreztem), de be kell vallanom, hogy a közel ötvenperces beszélgetés egyre inkább a székemhez szögezett. S ami végleg leszámolt a kétségeimmel, az a végső konklúzió volt: kezünkben a sorsunk, és a túlélésre egyetlen lehetőségünk van még, teljes mértékben meg kell változtatni eddigi mentalitásunkat. Ajjaj!
Azt írtad, számodra a beszélgetés egyértelmű kicsengése, hogy – finoman fogalmazva – az emberiség helyzete manapság nem túl rózsás. Nos, ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy ami most van, az globális módon nézve jó vagy rossz nekünk. Szerintem attól függ, milyen szemszögből vizsgáljuk. Az emberiség XXI. századi életmódja, hozzáállása és az egész eddig vezető út a túlélés, a jövőnk szempontjából egy csődtömeg. Ha valaki ehhez ragaszkodik (tippem szerint az emberek döntő többsége), akkor a várhatóan bekövetkező változás valóban fölér majd egy armageddonnal. Ha viszont a humán lét megtisztulására, a túlélésünkre, az utódainkra gondolunk, akkor ez a folyamat üdvözítő is lehet, mert kényszeríteni fog bennünket arra, hogy eddig, és ne tovább. Hogy ez milyen körülmények között zajlik majd le, az kizárólag rajtunk múlik – épp ezért nincsenek illúzióim.
A kérdés, hogy kinek mi a fontos: a carpe diem vagy az emberiség jövője. Én nem tudok dönteni senki helyett, de a zsigereim azt súgják, hogy igenis szükség van egy gyökeres fordulatra. Igaz, az én szempontomból ez már irreleváns, valahogy csak elleszek még ebben a hátralévő időben – bár azt nem szeretném, ha valami módon a szomszédunk sorsára jutnánk, s öreg fejjel a rajtam lévő ruhában, egy szál hátizsákkal, szétbombázott otthonomat hátrahagyva kellene menekülnöm valamerre – ha egyáltalán lesz még hová. Nem hiszem, hogy azt kibírnám, bár az életösztön a legerősebb, mondják az okosok.
Én a békés megoldások, a középút híve vagyok, nem szeretem, ha az inga túlzottan kileng. De az is az eszembe jut, hogy manapság már az őszinte beszéd is szélsőségnek számít… Azt gondolom, nem csak két megoldás létezik (a jelen habzsolása vagy a jövő nemzedékeinek sorsa). Meg kellene találnunk a középutat, mert igenis létezik! Megágyazhatunk az utódainknak úgy is, hogy eközben mi is jól élünk, nem kellene lemondani azokról a dolgokról, amiknek örülünk, amikről azt gondoljuk, célt és értelmet adnak az életünknek. De úgy érzem, valamiért az inga mégis kileng, egyre szélsőségesebb helyzet felé sodródunk, és fogalmam sincs, miért. Okos emberek ezt nyilván már megfejtették, csak azt nem, miként tudnánk ezen változtatni. Valóban nem elég ez a sok egyértelmű figyelmeztetés, ezek a súlyos üzenetek? Valóban ennyire ostobák lennénk? Vagy ez valami másról szól? De miről? – nem hagy nyugodni a kérdés. Igaz, sokszor az is eszembe jut: vajon mit tehetnék, ha a zsebemben hordanám a bölcsek kövét? Meg tudnám váltani a világot?
Eszembe jut a nyolcvanas évek második fele. Lehet, hogy objektív mércével mérve nem éltünk ilyen jól, mégis sokkal jobban éreztük magunkat. Az ok roppant egyszerű: nap mint nap tettünk egy apró lépést előre vagy fölfelé. Mindennap kinyílt egy ajtó, még ha csak résnyire is, de már bekukucskálhattunk rajta. És számíthattunk rá, hogy ez a folyamat nem törik meg – és ez így is történt egészen a rendszerváltásig. Fantasztikus érzés, amikor az ember mindig kap valami pluszt, valamit, amire korábban nem is gondolhatott. És szörnyű lelkiállapot, hogy manapság ennek a folyamatnak épp az ellenkezőjét éljük meg: napról napra elvesznek tőlünk valamit, egyre szűkebb a folyosó, egyre keskenyebb és ingatagabb a híd, egyre sötétebb az ablak, amelyen kinézünk – nem beszélve arról, hogy mindezt olyan primitív és ócska hazudozással próbálják megmagyarázni, amitől az ember kifejezetten rosszul érzi magát.
Ennyi minden jutott eszembe arról a videóról, amit küldtél. Vigyázz magadra, légy jó és vidám! Csakazértis!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg október 14-én.
