„Jöjj, vak éj, kösd be a nappal
irgalmas szemét
és véres és láthatatlan kezeddel húzd
át, tépd szét
a nagy írást, amely úgy vacogtat!”
Shakespeare hőse, Macbeth mondja e szavakat. Az után, hogy álmában ledöfte a várában vendégeskedő Duncan királyt, majd gyilkosokat küldött a kísérő tábornokaira, hogy őket is megölesse, és rájuk foghassa szörnyű tettét. Egyikük, Banquo szelleme megjelenik a palotában tartott lakomán, és „véres fürtjeit rázva” Macbeth helyére ül, sejtetve vele, hogy a bosszú, amit a boszorkányok megjövendöltek neki, nem késik soká.
A klasszikus tragédia jutott eszembe, miután elolvastam Puzsér Róbert Holokausztszorongás és holokauszt-bűntudat című cikkét. Ennek különös aktualitást ad, hogy a 2005-ben felállított XII. kerületi turul körül újra fellángoltak a szenvedélyes viták, eltávolítását petícióban követelik, és a polgármestert, Pokorni Zoltánt újra támadják amiatt, hogy tömeggyilkos nagyapjának neve szerepelt a szobor talapzatán. A nyomasztó históriának csak a legutóbbi fejezete tizenöt éves, maga a holokauszt, amelynek az 1944–45-ös városmajori gyilkosságsorozat csak viszonylag kései epizódja volt, 1941-ben, azaz nyolcvan éve kezdődött.
És a holokausztért érzett bűntudat a magyar társadalomban ennyi idő után is jelen van. „Míg az elkövetők bűntudata indokolható élmény lehet, addig a túlélőké irracionális, mégis töretlenül hat és működik”, hívja fel a figyelmet Puzsér arra, hogy még a túlélő áldozatokat, sőt, leszármazottjaikat is gyötri a lelkiismeret-furdalás azért, hogy mások halála árán maradtak életben. Ugyanakkor az elkövetők (perpetrators) és a szemlélők (bystanders) leszármazottjai ma is kerülik a szembenézést a gyötrelmes és felfoghatatlan múlttal, aminek politikai következményei is vannak. „Azok az élmények, amelyek az értelem számára megragadhatatlanok, feldolgozhatatlanokká válnak – amit az elme nem ér el, az kezelhetetlen, így a tudattalan prédájává válik. Jelei félreérthetetlenek: neurotikus félelmek, démonok lehelete, örvénylő szorongás és hidegleléses rémület”, olvasható a cikkben. Ezek a szavak Macbethet idézik, aki „megölte az álmot”.
Puzsér Róbert vitathatatlanul tehetséges publicista, jóval több annál a harsány, lehengerlő modorú celebnél, aki rendszeresen feltűnik a televízió képernyőjén. A soá traumájáról, illetve a holokausztasszociációról írt cikke is figyelemre méltó, de több szempontból is kiegészítésre, illetve korrekcióra szorul. Itt van például ez a sommás kijelentése: „A holokauszttematizálás évtizedek óta a politikai osztály – leginkább pedig a baloldali és liberális politikai és médiaelit – hasznos eszköze, mely jelentéktelenné és érvénytelenné teszi az aktuális és fontos politikai kérdéseket.”
Ezt a gondolatot mindenképpen érdemes lett volna részletesebben kifejteni, már csak azért is, mert az említett médiaelit véleményem szerint az 1989–90-es rendszerváltás óta „kettős játékot” folytat a holokauszttal. Azt a látszatot kelti, mintha a magyar zsidóság ellen elkövetett népirtásról, annak hátteréről, társadalmi hatásairól, következményeiről stb. ő, illetve képviselői mindent tudnának. Folyamatosan azt üzenik: nekik tiszta a lelkiismeretük, bűntudatuk csak a jobboldaliaknak lehet. Feltételezik, hogy politikai ellenfeleiknek, illetve az őket támogató médiának hiányosak az ismeretei, emlékezetpolitikai baklövéseikről csak eredendő antiszemitizmusuk tehet. Ugyanakkor a baloldal azzal táplálta tudatlanságukat és politikai elfogultságukat, hogy az elmúlt harminc évben különböző kifogásokra hivatkozva szabotálta a hazai holokauszt-kutatást. Ezzel megakadályozta, hogy az időközben mégiscsak napvilágra került eredmények érdemi diskurzust generáljanak, és eljussanak például a történelemtanárokhoz, rajtuk keresztül pedig a felnövekvő nemzedékekhez.
Nézzük meg közelebbről a valóban rémes, óriási szobor ügyét, amely valóban „állatorvosi lova” a holokauszttrauma tovább élésének és a „balkörmű” jobboldali politika kényszeres reagálásainak. Miről árulkodik az a tény, hogy Hegyvidék önkormányzata, még Mitnyán György polgármestersége alatt, 2005-ben döntést hozott arról, hogy hatalmas turulszoborral emlékezik a második világháború és a nyilas terror kerületi áldozataira? Mélységes tudatlanságról és riasztó politikai elfogultságról. Azoknak, akik másfél évtizeddel a rendszerváltás után az emlékmű felállításáról döntöttek, sejtelmük sem volt, mi zajlott 1944–45-ben a kerületben.
Jellemző tény, hogy „A gyilkosok emlékműve” című, nemrég nagy visszhangot keltett dokumentumfilmben szereplő történész-levéltáros, Csonka Laura, aki később Kun András páterről és gyilkos osztaga ámokfutásáról figyelemre méltó tanulmányt publikált, a Maros utcai rendelőintézet előcsarnokában olvasható, 1946-ban avatott, kopott márványtábláról értesült az ott történt borzalmakról. Mindez azt jelzi, hogy a XII. kerületben, a fővárosban, nem is beszélve az egész országról, még mindig csak embrionális fázisban van a holokausztoktatás. Valljuk be: még a középiskolákban sem tudnak semmit a tanulók arról, ami akár a közvetlen közelükben történt közel nyolcvan évvel ezelőtt. Pedig a témáról – tehát a holokauszt hazai oktatásáról – már számos tudományos konferenciát szerveztek, felszólaltak, tanulmányt írtak, kutattak, „rágták a gittet”, tömérdek pénzért. Szócséplés, nulla eredménnyel. Hiszen a soáról a tanárok ma is keveset tudnak, ezért is kerülik a nehezen megválaszolható kérdéseket.
A tudatlanság pedig elképesztő politikai reakciókat szült. Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármester végzettsége szerint történelem szakos tanár. 2002-ben ő kezdeményezte az azóta is megtartott iskolai holokauszt-emléknap bevezetését. Mégsem volt sejtelme arról, hogy nagyapja, Pokorni József a budai nyilasok egyik vezetője és tömeggyilkos volt. Csak azt tudta, hogy felmenője 1945 januárjában, Budapest ostroma során elesett. Mit lehetett várni 2005-ben a többi önkormányzati képviselőtől és a kerület többi, nem zsidó lakójától? Mivel a fővárosi önkormányzat engedélye nélkül emelt emlékmű létesítése, majd lebontása „politikai kérdésként” merült fel számukra, az akkor már többségben lévő jobboldali képviselőkön, Pokorni Zoltánhoz hasonlóan erőt vett a „politikai vakság”. Ezt ő Ács Dániel dokumentumfilmjében el is ismerte, és megrendülten beszélt a nagyapjáról, aki nyolc gyermekét elhagyva, 1944 decemberében, új kabátban felcsapott tömeggyilkosnak, és eltűnt a családja szeme elől. De a polgármester sem tért ki arra, mit kellene tenni azért, hogy hasonló emlékműállító blamázs ne ismétlődhessen meg, és egyáltalán, a mai nemzedékek végre szembenézzenek a nyomasztó közelmúlttal.
Belátom ugyanakkor, hogy a tömérdek szörnyűségről, köztük a Maros utcai zsidó kórház, a Bíró Dániel-szanatórium és az Alma utcai zsidó szeretetotthon betegeinek lemészárlásáról a mai nemzedékek, az előzőekhez hasonlóan, nem szívesen vesznek tudomást. Az emlékezet már csak az emlékezők lelki egyensúlyának megőrzése érdekében is, „szelektív”. Hiányzik hozzá az értelmezési keret, és a tényektől, bármilyen sokkolók is, „nem leszünk okosabbak”.
Honnan eredt az a gyilkolási düh, amely a budai nyilasokat a legutolsó pillanatig eltöltötte annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg katonái már néhány száz méternyire harcoltak tőlük, és csak a vak nem látta, hogy a második világháborút Hitler és „szövetségese”, Szálasi elvesztette? Mi motiválta a Népbíróság által 1945 szeptemberében gyorsan halálra ítélt, majd kivégzett Kun pátert, aki a gyilkoló nyilasok ideológusa és példaképe volt? Erre a kérdésre nem ad választ Zoltán Gábor Orgia című, először 2016-ban megjelent, és már harmadszorra kiadott, fárasztóan monoton és sokkoló, minden értelmezést kerülő regénye sem, amely ráirányította a kulturális közvélemény figyelmét az 1944–45-ös budai nyilas horrorra.
A politika, legalábbis 1944–45-ben, határos volt a kollektív tébollyal, és a történteket lélektani, tömegpszichológiai szempontból érdemes vizsgálni. Visszatérve Shakespeare remekművéhez: senki nem tehet úgy, mintha az elkövetett, véres bűnök csak Macbeth lelkén száradnának, s miután megindult a „birnami erdő”, és a bitorló fejét vették a csatatéren, helyreállt a világ erkölcsi rendje. Ez a holokauszt vonatkozásában nem történhet meg addig, amíg megelégszünk a több mint félmillió életet követelő népirtás eseménytörténetével, a „faktológiával”. Hiszen a példátlan tragédia szorosan összefüggött a korabeli magyar társadalom általános válságával, a második világháborúval és az első zsidótörvény, azaz 1938 óta fokozatosan erősödő zsidóellenes uszítással, amely felszínre hozta a „kollektív tudatalattiból” a legpusztítóbb ösztönöket, az agressziót, a kapzsiságot és a hatalomvágyat.
1944-ben, a német megszállás után Hitler és bűntársai támogatásával sok ezer Macbeth kapott szabad kezet Magyarországon, és milliók lelke fölött szerezte meg az uralmat. Efölött nem lehet napirendre térni mindaddig, amíg racionális magyarázatot nem találunk az eseményekre, nem végezzük el ennek az időszaknak a „tömeglélektani rekonstrukcióját”. Ez ma is nehéz és keserves feladat annak ellenére, hogy azokból a nemzedékekből, amelyeknek tagjai a politika által gerjesztett közhangulat hatása alá kerültek, ma már szinte senki sincs életben.
„A túlélők bűntudatának és az ebből fakadó neurózisnak a feloldása azzal a lépéssel kezdődne, hogy a holokausztsérültek szembenéznek a ténnyel: az ártatlan ősök hiába haltak meg – nem teszi utólag értelmessé a halálukat, ha a dédunoka és az ükunoka is belenyomorodik a feldolgozás és a felejtés tilalmába. Ezzel pokolian nehéz szembenézni, de a túlélők neurózisát másként feloldani nem lehet: be kell ismerni, hogy patológiás működés megpróbálni értelmessé tenni az értelmetlent egy kollektív trauma emlékének szüntelen megidézésével” – írja Puzsér.
Felfoghatatlan számomra, miért a túlélők neurózisáról ír, miért nem arról, hogy a zsidók legyilkolása miatt érzett kollektív traumát mindenekelőtt a többségi társadalomnak kellene feloldoznia. Persze a zsidó túlélők eltúlzott, neurotikus reakcióira ma már nincs mentség. Mégsem lehet „értelmetlennek” tekinteni a holokausztot, hanem racionálisan, mi több, empatikusan kell közelíteni hozzá. Ez nem jelentheti azt, hogy az utókor „megérti a gyilkosok motivációit”, de azt igen, hogy erőfeszítéseket tesz a szörnyűségek elkövetéséhez vezető út rekonstruálására. Erre a feladatra a mai magyar irodalom sztárolt szerzői, akik leginkább a történészek sok tekintetben egyoldalú és hiányos kutatásai alapján igyekeznek feldolgozni az elfojtott és politikailag manipulált múltat, nem képesek. Talán, ha akadna köztük egy új Shakespeare, ő talán boldogulna a feladattal.
A Magyar Hangban megjelenő publicisztikák nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/7. számában jelent meg, február 12-én.
