Több, mint egy hónapja lépett hatályba a „tűzifarendeletként" elhíresült jogszabály, amely komoly hullámokat vert a magyar közbeszédben. Többek között nyilatkozott az agrárminiszter, a WWF erdővédelmi programvezetője, valamint erdészek is megszólaltak az ügyben. Tekintsük át és értékeljük az érveket, ellenréveket, illetve vizsgáljuk meg a szemléletet, amely áthatja a különböző nyilatkozatokat.
Gálhidy László (a WWF erdővédelmi programvezetője) megerősítette, hogy az új jogszabály egyértelműen megkönnyíti a fakitermelést, például olyan erdők esetében és olyan időben (vegetációs időszakban) is lehetőséget biztosítva a tarvágásra (némi erdészeti eufemizmussal élve: véghasználatra), amelyeknél ezelőtt ilyesmi nem volt lehetséges: védett és Natura 2000-es területeken. Nagy István agrárminiszter érvelése, álláspontja a következőkben foglalható össze. Szerinte szó sincs arról, hogy védett, őshonos erdők lesznek tarra vágva; semmi olyasmi nem fog történni az erdőkkel, ami korábban ne történhetett volna meg; a rendeletre a megnövekedett tűzifaigény miatt van szükség, és csupán azt biztosítja, hogy a hiány okozta pánikot elkerüljük, ami „szabad rablást" eredményezne, valóban veszélyeztetve az erdőket.
Az érvelés gyenge pontjai a következők. Ha valóban semmi olyasmi nem fog történni, ami korábban ne történhetett volna, akkor mégis mi szükség volt a rendeletre? Ha nem lazít a szabályokon, akkor hogyan teszi lehetővé a megnövekedett tűzifaigény kielégítését, amely célból a rendelet állítólag született? Ha a rendelet valóban nem tenné lehetővé védett és Natura 2000-es területen a tarvágást, akkor miért kellett ezt miniszteri utasításban külön megerősíteni (ami szűk két héttel a rendelet hatályba lépése után jelent meg)? A miniszteri utasítás kapcsán szintén probléma, hogy az természetesen nem helyezi hatályon kívül magát a kormányrendeletet, és csupán az állami erdőkre van befolyása. Erre az érvre a miniszter válasza az volt, hogy a magánerdőkben sem lehet csak úgy kivágni fákat, ahhoz is hatósági engedély szükséges. Ez igaz, csakhogy a hatóság a mindenkori jogszabályokat figyelembe véve ad ki engedélyeket, úgyhogy a dolog vége mégiscsak az, hogy magánerdőkben is változtak a fakivágási lehetőségek az új rendelet értelmében.
Nagy István próbált egy kissé romantikusnak ható idillt is megjeleníteni az erdészekkel, az erdész szakmával kapcsolatban, mondván, hogy ezek az emberek szívvel-lélekkel védik az erdőket, így eszük ágában sincs károkat okozni bennük. Ez nagyon jól hangzik, csakhogy az erdészek Magyarországon (is) nagyrészt gazdasági alapon, illetve a jogszabályok által behatárolt módon működnek. Már tanulmányaik során, a korszellemnek és a kapitalizmus logikájának megfelelően alapvetően azt tanulják meg, hogy az erdő elsősorban erőforrás, amelyből valamilyen módon profitot tudunk és „kell" realizálni. És még ha van is köztük, aki nem teszi teljes mértékben magáévá ezt a szemléletet, az ő kezüket is megköti a gazdasági és jogszabályi környezet. Ezt az alapvetően piaci logikát persze korlátozhatják és némileg korlátozzák is jogszabályok, de hát most éppen egy jogszabályi lazításról beszélünk, amit az erdész-lelkiismeretre hivatkozva megpróbálni elfogadtatni nem tűnik egészen őszintének.
Az említett szemlélet az agrárminiszter azon büszkélkedő mondataiból is kitűnik, miszerint észre kéne venni, hogy mennyi erdőt ültettek az utóbbi időben hazánkban, és mennyivel, hány köbméterrel növekedett a magyar erdőkben található faállomány. Csakhogy az erdőknek legfeljebb a nagyon szűken vett gazdasági hasznát lehet hektárban és köbméterben kifejezni, a természeti/ökológiai (és netán esztétikai) értékét aligha. Aki járt már természetszerű erdőben (például kirándult már a Börzsönyben vagy a Mátrában turistautak mentén), valamint látott már telepített nyárast vagy akácost, az különösebb ökológiai ismeretek nélkül is észreveszi, hogy milyen óriási minőségi különbség van a kettő között. Nem véletlenül hívják az utóbbiakat erdőjáró körökben „SE-SE erdőknek" (hogy mi az a két dolog, amit nem lehet végezni ezekben a nélkül, hogy észre ne vegyék az embert, azt az olvasó fantáziájára bízom).
Egy megszólaltatott erdész azt nyilatkozta egy több évtizedes fákból álló és egy frissen telepített erdő határán állva, hogy a szemében az utóbbi is ugyanolyan erdő, mint az előbbi, hiszen „a csecsemő is ember attól még, hogy nem végez munkát". Ez a párhuzam is nagyon frappánsan hangzik, viszont ha az ökológiai rendszerbéli funkcióját, az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásait hasonlítjuk össze egyiknek és másiknak, akkor óriási különbségeket látunk: egy 20-30-50 éves fákból álló erdő a fajgazdagságát, a szénmegkötő, vízmegtartó és hőszabályozó képességét tekintve messze felülmúlja a „véghasználattal" frissen legyalult, esetleg fel is szántott, majd 1-2 éves csemetékkel rendezett sorokban beültetett területet. Ez pedig nyilván tudják az erdészek is.
Végül álljon itt néhány tisztázó adat a magyar erdők aktuális helyzetére vonatkozóan. Magyarország területének nagyjából 21 százalékán található valamiféle erdő, az erdőborítottság minimális mértékben emelkedő tendenciát mutat. Az őshonos fafajokból álló erdőterületek aránya körülbelül 59 százalék, 41 százalék tehát idegenhonos (jellemzően akác) fafajokból áll. Védettségi státusz szerint: majdnem 24 százalék védett vagy fokozottan védett erdő, közel 43 százalék pedig Natura 2000-es besorolású (ezek a kategóriák átfedőek). Az erdőket természetességi jellemzőik alapján 6 kategóriába sorolják. A természeteshez legközelebb álló két kategóriába (természetes erdő, természetszerű erdő) a magyar erdők kicsit kevesebb, mint 21 százaléka sorolható, míg az ilyen szempontból leggyengébb kategóriákba (kultúrerdő, faültetvény) a hazai erdők majd 40 százaléka. Ezen arányok pozitív irányba történő érdemi elmozdulása pedig értelemszerűen nem négyéves ciklusokban értelmezhető folyamat, hiszen száz évekbe is telhet, mire egy ültetvényből vagy sarjerdőből természetes erdő jön létre. Ezt pedig hagyni kellene. Például a fakitermelés szigorú és következetes korlátozásával. Kormányokon, sőt rendszereken átívelően.
