Merre tartasz, magyar nyelv?
Könyvespolc (Fotó: Magyar Hang)

Túl vagyunk a jeles napon, túl vagyunk a magyar kultúra ünnepnapján. Sokszor hallottam már ennek kapcsán szellemi kiválóságokat elmélkedni arról, hogy mi a kultúra? Hajlamosak vagyunk e tekintetben csak egyes szellemi termékekre, például versre, színdarabra gondolni. Pedig mennyi minden más is idetartozik! Regény és zenemű éppúgy, mint munka vagy gyártási folyamat, szakmai vagy közlekedéskultúra, népszokások vagy kosárfonás, minden, amit ember hoz létre vagy alakít ki.

Élénk vitát válthat ki, hogy mi az érték, mi az, amit kulturálisan annak tekinthetünk, hisz sokszor csak az idő dönti el, mi az, ami fennmarad, vagy esetleg hetek-hónapok alatt feledésbe merül. Értékes vagy értéktelen felett csatározni alighanem vég nélkül lehet. Csak mások véleményének és ízlésvilágának elfogadása és tisztelete segíthet elviselni a nézetkülönbségeket.

Egy valamiben azonban nem lehet engedményt tenni: féltve őriznünk kell közös szellemiségünk történetét, a magyar művelődés egészét. Ezen belül kiemelten fontos ápolnunk nemzeti kultúránk elsőszámú közvetítő közegét, anyanyelvünket, mert ez a hétköznapi érintkezés eszköze, minden ismeret, híranyag és kultúra hordozója, az önazonosságunkat jelző legfőbb jelrendszer. Ugyanakkor mégis, ennek szegényedése, durvulása, idegenmajmolása, nyelvtani és hanghordozási szabályainak semmibevétele gátlástalanul zajlik.

Nézzük, hová jutottunk! A sportoló kontraktust köt, fizikálisan és mentálisan felkészül, mert motivált, aztán meccsel, ha netán hátrányban van, akkor egalizál. A divat világában minden trendi. A politikus a büdzséről vitázik, a törekvő tanulmányozza a tendert, majd kandidál. A direktor dirigál. A menedzsment, aki tendert nyert, projektjein gondolkodik. Az új szereplő debütál. Az újságíró nyolc óra magasságában leül kompjutere vagy laptopja elé, s hozzáfog a bedőlő nemzetközi pénzpiacról szóló cikke megírásához. Onnantól kezdve jó érzés önti el, mert abszolút biztos benne, hogy ezzel az elvárt módon asszisztálni tud az alulképzett emberek közötti kommunikációhoz. A lúzereken azonban ez már nem segít, búcsút inthetnek fittnessnek-wellnessnek, elnyelték pénzüket a csábító banki hitelkondíciók és konstrukciók.

Mi a közös a páleszben és a karlendítésben?
Egressy G. Tamás

Mi a közös a páleszben és a karlendítésben?

Orbán a pálinkát és a vendéglőkben bazseválást tartja Magyar Kultúrának, a pénzén hatalmat vásároló amerikai eszelős pedig következmény nélkül mutat be náci gesztusokat a győzelme után.

A felsorolt példák a napi sajtó csúnyaságai! De folytathatom! Fényképek helyett fotókat nézünk, hangverseny helyett koncertre járunk. A földrész ma már csak kontinens, a tanfolyam pedig kurzus, ami szélsőséges az extrém, ami hiteles az autentikus, a vetélytárs az rivális, a nemzedék az generáció. Az üzleti élet lehetőségeit opciónak nevezzük, a termékbemutatót prezentációnak, a tudományos írásmunkát publikációnak. A kétkedő ember szkeptikusnak nevezi magát, aztán koncentrál, s a problémákra fókuszál. Az olimpiára készülő legjobbjaink kvalifikációs kvótát igyekeznek szerezni. A sportcsapat a küzdelemben dominál, s ha győz, bejut a fináléba, azaz finalista lesz. A vesztes hezitál, nem inspirálta őt eléggé a nagy lehetőség? A politika terén egyezség helyett kompromisszumot kötünk, máskor petíciókat nyújtunk be, s vágyaink kielégítésére magánosítás helyett privatizálunk. Népünnepélyeket keresve sem találunk, csak fesztiválokat, ahol hagyományos népdalokat nem, legfeljebb tradicionális magyarnótákat hallgathatunk. Váratlan helyzetben a műsorvezető improvizál. Tűzvész esetén a rendőrség nem kimenekíti, hanem evakuálja a bajbajutottakat. Azután hermetikusan lezárja a területet.

Az előbbi sorok példázzák, hogy töméntelenül árad az idegen szó. Régen is átvettünk más nyelvekből sok mindent, de a jövevényszavakat hozzáigazítottuk a mi nyelvünk dallamvilágához, hangkapcsolat rendszeréhez. Csakhogy ma szédítő gyorsasággal százával vesszük át más nyelvek kifejezéseit, főleg angolból, s így nem biztos, hogy anyanyelvünk belső ereje elég lesz sajátságaink megőrzéséhez, főként, ha az idegen nyelvi szabályokat, a hangsúlyelcsúszást és a hanglejtésvilágot is beengedjük. Különös, hogy szép számban latin, görög s francia kifejezések is előkerültek, melyeket – mivel tanításuk szinte megszűnt – sokszor rosszul használnak.

Elszomorítanak még a szikronizált filmek egysíkú, színtelen tükörfordításai és átvett idegen kifejezésmódjai is. Milyen idétlenül hangzik például az, amikor egy láthatóan szenvedő vagy félájult embertől azt kérdezi a segítségére siető: „jól vagy?”, „minden oké?”, és minden nap, minden filmben következetesen ugyanígy! Bántja továbbá a fülemet az óvodásbeszédet utánzó „igazándiból”, a sok mindenre használt „pozitív” vagy „negatív” megjelölés, az elragadtatás vagy tetszés kifejezésére szinte már egyedüliként használt jelző, a „fantasztikus”.

Nyelvtani hibák is sorjáznak. Vonatkozó névmásként már csak az „aki”-t hallani. A „ba-be”, „ban-ben” ragok használati zavara a legtöbbeknek igazán fel sem tűnik, a mondat alanyának és állítmányának egyeztetéséről nem is beszélve. Míg más nyelvekben két alanyhoz már többes szám illik, a magyarban helytelen azt mondani, hogy „Zsuzsi és Pista elmentek” moziba.

Érdemes szót ejteni a beszéd durvulásáról is. A szépirodalom könyvlapjairól és a színpadokról egyaránt csak úgy zúdul ránk a tömény trágárság. További kifogásolható jelenség a beszéd gyorsulása, az érthetőség rovására menő hadarás, a szöveg ebből eredő egyhangúsága, dallamnélkülisége.

Végül külön kiemelem a nyelvet foglalkozásként használók szókincsének bántó egysíkúságát, színtelenségét, ezerszer újra használt szövegelemeit, melyekkel lehet, hogy csak tükröznek valamit, de sajnos ezzel gerjesztik is a színvonal romlását.

A nyelvcsúfító folyamatban nem az utca pallérozatlanul beszélő embereit tartom a főbűnösöknek. Az a furcsaság, hogy a járókelők tömegéhez igazodnak a csiszoltabb elmék. Miért nem mutatnak inkább példát a kevésbé iskolázottaknak? A nyomtatott és az elektronikus sajtó munkatársai járhatnának ebben az élen. Tömeghatásuk óriási, az ő felelősségük, hogy nemzeti nyelvünk életben maradjon. A kiváló tollforgatók mellett sajnos szép számmal vannak közöttük olyanok, akik szinte kérkednek a rengeteg idegen szó használatával, amivel valószínűleg műveltségüket akarják fitogtatni. Ezzel párhuzamosan mégis az utca nyelvével törekszenek népszerűségre.

Ha én volnék a VALAKI, akkor nem politikai termékként használnám a „magyarság”, „magyar nemzet”, „erős és büszke magyar nép”, „szuverén Magyarország”, sőt még „Nagy-Magyarország-eszme” önérzetet felkorbácsolni akaró kifejezéseket, hanem tennék is értünk valami fontosat a politikai teljhatalom birtokában. Legalább az állami kézben lévő intézményekben, rendeletekkel és azok betartásának szigorú felügyeletével őrizném országunk kulturális értékeit, ezeken belül különösképpen a szókincsgazdagságát és kifejezőkészségének színességét világszerte elismert nyelvét, mert ez fennmaradásunknak a záloga.

A neves német filozófus és esztéta, Herder, 1791-ben azt jövendölte, hogy néhány évszázad után a magyar népnek még a nyelvét sem ismeri majd senki, a magyar nyelv és kultúra nyomtalanul el fog tűnni az európai népek süllyesztőjében. Nos, ha a tanult emberek nem érzik át a felelősséget, amely a nemzeti nyelv karbantartásában és életben tartásában rá hárul, a herderi látomás valósággá válik.