Puzsér Róbert ezúttal sajnos téved. Legalábbis véleményem szerint. Az általam is nagyrabecsült publicista egyik újabban közreadott cikkében (A kormánytöbbség és az ellenzék egyaránt a rendszerszintű probléma része) azt fejtegeti, hogy az ellenzék egyik legnagyobb hibája a „taktikai identitás”. A hosszan cizellált gondolatmenet néhol olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyek mellett képtelen vagyok reflexió nélkül ellapozni.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy abban nincs köztünk vita; a teljes ellenzékkel hatalmas problémák vannak, a miértekre azonban úgy látszik, más megközelítésből adunk választ.
Én voltam az, aki a választások előtt nem sokkal megírta a Miért szavazok mégis Márki-Zay Péterre? című endorsmentet, a Direkt36 nemrégiben publikált tényfeltáró cikkének ismeretében azonban megsemmisült suttogás kíséretében kénytelen vagyok beismerni: még én is jobban jártam, hogy a Fidesz nyert.
A tragikus választási eredmények után többen megfogalmazták az egyetlen lehetséges megoldást: az ellenzék teljes, ellentmondást és kiskapukat nem tűrő megújulására van szükség. Puzsér Róbert a fent említett cikke alapján nem ezt véli megoldásnak, ellenben még mindig azon rugózik, hogy ennek az ellenzéknek mit és hogyan kellene máshogy csinálnia. Ezt már alapvetően megkérdőjelezném, mert véleményem szerint itt már nincs mit tenniük, de akkor nézzük, mik a nehezményezett pontok.
„Ha az ellenzéki politikusok nem értik meg, hogy nem az a dolguk, hogy népszerűeket, hanem az, hogy érvényeseket mondjanak, akkor végképp semmi értelme a parlamenti bohóckodásuknak.”
Kérdem én, mégis hogyan lehet úgy emberek akármilyen csoportjának a szavazatát megnyerni, ha nem célunk náluk népszerűnek lenni? Hogyan érjük el, hogy minket válasszon a nagy tömeg, ha egy fikarcnyit sem törekszünk arra, hogy kedveljenek? Ez a taktika melyik párhuzamos univerzumban kifizetődő?
Egy közel ideális világban a politikusok kampányolhatnának őszintén, hitükhöz és meggyőződésükhöz maximálisan híven, a választóik pedig tudnák, hogyan hozzák meg a belátásuk szerinti legjobb döntést – ez azonban manapság közel sem így fest. Mégis mire megyünk a népszerűtlen, ám érvényes kijelentések skandálásával?
Népszerűség és kedveltség hiányában lehet akármennyire igazunk, akarhatunk akármennyire jót az országnak, soha az életben nem fogjuk többre vinni a gimnázium diákönkormányzatának titkár-helyettesi pozíciójánál. Valós támogatottság és jelentős anyagi források nélkül pedig senkinek nincs túl sok hatalma jóra törekvő változások előidézéséhez.
Az úgynevezett érvényes kijelentések maximum azt a belpesti értelmiségit érdeklik, akit nem kell meggyőzni a kormányváltás húsbavágóan égető szükségességéről, de ez a szignifikáns kisebbség. A választást nem ők döntik el.
És ott van a vidék. Az a vidék, amelyet szétcincáltak, kielemeztek és agyon analizáltak az úgynevezett hozzáértők az utóbbi pár hónapban. Kérdem én, mi haszna ott a népszerűtlen, ám érvényes kijelentéseknek?
A választást követően több újságíró, politikai elemző és ellenzéki politikus is arra a következtetésre jutott, hogy az ellenzék pont túlságosan is „érvényes üzeneteket” próbált letuszkolni a nagyérdemű torkán. Hiszen a korrupcióellenes ügyészség vagy az önálló oktatási minisztérium sajnos nem üti meg a társadalom kardinális részének ingerküszöbét.
De menjünk tovább. „Épp abban állna a politikai munka, hogy szellemileg és erkölcsileg helytálló mondásaik mögé társadalmi többséget teremtsenek.”
Kérdem tisztelettel, mégis HOGYAN? Az ilyen kijelentések tételéhez a realitás teljes negligálása szükségeltetik, ugyanis még biccentő viszonyban sincs a mai magyar valósággal. Mi értelme ilyen megállapításokat tenni? Párás tekintettel fantáziálunk egy ideális világról, ahol az igazság, a morál és a szolidaritás mindenek felett áll, majd nagyot sóhajtva újra kinyitjuk a szemünket, de minek? Ezt megállapítani egy dolog, az igen könnyű, meg is tenni viszont már nem annyira.
Azt csak halkan jegyezném meg, hogy éppen Márki-Zay Péter volt az, aki úgy viselkedett a kampány során, mint egy aspergeres autista, akit egyáltalán nem érdekel, hogy népszerű-e, amit mond, vagy sem.
Illetve még valami. A cikk elején Puzsér Róbert leszögezi, hogy az Ukrajna melletti kiállás igenis nagyon fontos, akkor is az lenne, ha a kutyát nem érdekelné az országban, mert a szolidaritás és az empátia is megkülönböztető erővel bír. Igen ám, de néhány sorral lejjebb máris a „leplezetlen szolgaságot” kritizálja, amellyel Márki-Zay magyar katonákat küldött volna az ukrajnai háborúba. Kérdem én, szép beszédben sajnálkozni a történtek miatt, biztosítani a nagyvilágot a rosszallásunkról, majd semmit sem tenni érdemben, ez nem emlékeztet valakire? Természetesen nincs ezzel probléma, de Puzsér szerint hogy kellett volna jól csinálni?
Elméleti síkon természetesen jómagam is egyetértek a tisztelt publicistával: nem a népszerűséget kellene hajhászni, hanem az igazságot. Ám nem tudom figyelmen kívül hagyni a világ működésének mikéntjét, ezért ha egy dolgot nem róhatok fel a teljes ellenzéknek, az éppen ez.
A publicisztika rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
