A Magyar Hang szerkesztőségében hetente rögzítik a Kompország című beszélgetős műsort. Szerető Szabolcsnak, aki a műsort vezeti, nemrég Petschnig Mária Zita ismert közgazdász volt a vendége. Egy valamivel több, mint egyórás beszélgetésbe – gondolná az ember – sok minden belefér, ami igaz is, és az említett beszélgetés annyira érdekesre sikeredett, hogy nem lehetett észrevenni az idő múlását. Tudom, a műsorvezetőben is maradtak még kérdések, mint ahogy bennem is sok minden fölmerült a beszélgetést végighallgatva.
Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy a családi szintű gazdálkodástól eltekintve egyáltalán nem értek a pénzügyekhez, képtelen vagyok eligazodni ebben a dzsungelben, épp ezért mindig tisztelettel tekintek azokra, akik profi módon átlátják ezt a számomra szövevényes területet. S ha ezt még az én szintemen is érthető módon prezentálni tudják, mint ahogy ezt a közgazdász asszony tette, az külön öröm számomra.
Amikor hallom a különböző, közgazdasággal kapcsolatos szakkifejezéseket, akkor legtöbbször fogalmam sincs, miről beszélnek. Így vagyok a legújabb találmánnyal, a kriptovalutával is. Mindössze annyi rögződik bennem: megint kitaláltak valamit, hogy miként lehet konkrét tevékenység, munka, értékteremtés nélkül óriási összegekre szert tenni. Elnézést kérek mindenkitől, aki ezt másképp gondolja, de én ezt az egészet egyszerűen ügyeskedésnek, mások megsarcolásának érzem, mert azok az összegek nem maguktól teremnek, azokat valahonnan el kell venni. Döbbenten hallottam legutóbb, hogy az újonnan hivatalba lépett, régi-új amerikai elnök is valami módon bekapcsolódott ebbe a hazárdjátékba, és azzal indult az ügyködése, hogy azonnal dollármilliókat keresett rajta. A magamfajta gondolkodású ember ilyenkor nem tud mást mondani: itt valami nagyon nincs rendben. Mi áll e mögött? Ismétlem önmagam: ügyeskedés, manipuláció – így a szememben ez egyszerűen nem képviselhet értéket. Ha a boltban veszek egy kiló kenyeret, és azt kifizetem, az fölfogható és elfogadott a részemről, de ami nemzetközi szinten a pénzügyek körül zajlik, azt képtelen vagyok pozitív folyamatként értékelni.
Erről is szívesen kérdezném Petschnig Mária Zitát, de a fő kérdésem ennél általánosabb lenne. Lépten-nyomon azt halljuk, hogy fejlődés, fejlődés, fejlődés. Növekedés, növekedés és további növekedés. Egy ország gazdasága csak akkor nevezhető életképesnek, ha az előző évi eredmények úgymond javulnak, minden számszerű adat növekedést mutat; ilyenkor a gazdaság irányítói megelégedve dőlnek hátra a karosszékükben, és már azt számolják magukban, hogy miként lehet ezeket az eredményeket majd a jövőben tovább fokozni. Ugyanakkor ha ennek az ellenkezője történik, pénzügyi körökben azonnal kitör a pánik, és elkezdenek világvégét kiabálni. Bennem ilyenkor mindig fölmerül a kérdés: meddig mehet ez? Gondol arra valaki egyáltalán, hogy minden ilyen folyamatnak igenis létezik egy plafonja; hogy ez mitől függ, az rettenetesen bonyolult, de ahogy mondani szokták, a fák nem nőnek az égig. Vagyis ez a rendszer törvényszerűen magában hordja az összeomlás veszélyét is, ami – a történelemből már tudhatjuk – nagyon csúnya véget szokott érni.
Azon tűnődöm, hogy a hozzáértő elmék, akik jól tudják, miként működik a pénzvilág, és a hozzá kapcsolódó egyéb tevékenységek, gondolnak-e erre egyáltalán? Mert hogy tisztában vannak vele, abban egészen biztos vagyok. Nem számít semmi, szaladjon a szekér, amíg bír, aztán majd lesz valahogy? Igen ám, csakhogy ez a „majd lesz valahogy” állapot soha nem azokon csapódik le, akik mindezt trumpi magasságokból szemlélik, hanem az istenadta népen.
Azt is megkérdezném a közgazdász asszonytól, törvényszerű-e, hogy épp ez a rendszer működik, mert hogy nincs alternatívája; vagy mindez egyszerűen csak kialakult az évszázadok során, és akik döntenek ezekben a kérdésekben, azoknak nem érdekük semmiféle változás. És az is törvényszerű-e, hogy a pénzvilág működése mindezt magában hordja, másképp nem is tudna működni? Vagyis fogadjuk el, hogy amíg a pénz létezik az emberiség története során, addig ez szükségszerűen így is marad? Továbbra is tudomásul kell vennünk azt az alapvetést, hogy aki gazdag, az az adott állapotának következtében folyamatosan tovább gazdagodik; nem kell mást tennie, mint alkalmaznia egy ügyes pénzügyi szakembert, aki a tőzsdén képes arra, hogy mindig a megfelelő gombot nyomja meg? És sajnos ennek a fordítottja is igaz: a szegény ember tovább szegényedik, mivel a pénzügyi folyamatoknak az infláció is a szerves tartozéka. Sajnos ezt nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Hadd mondjak erre egy egészen konkrét, személyes példát! Amikor első alkalommal munkába álltam, a havi bérem nem érte el az ezer forintot. A nyugdíjazásom előtt ennek több mint kétszázszorosát(!) kaptam. És egy másik példa: húsz évvel ezelőtt egy euró 250 forint körül mozgott, manapság meg már jóval 400 fölött van. Ha az ember ezeket a száraz tényeket végiggondolja, milyen következtetéseket vonjon le belőle?
Igen, tudom, hogy túlzottan leegyszerűsítem ezeket a rendkívül bonyolult és összetett kérdéseket, de a végeredmény, ami az én szintemen lecsapódik, mégiscsak azt mutatja, hogy egy fékek nélküli, egyre gyorsabban száguldó vonaton ülünk. Minderről szívesen megkérdezném a közgazdász asszonyt: vajon jól gondolom? És ő miként vélekedik erről? Lehetséges-e egyáltalán pénzügyek kapcsán valamiféle másik út, amit sokkal igazságosabbnak érezhetne minden dolgozó ember; ahol az arányok nem torzulnak el ilyen elképesztő szélsőségek irányába, amit mi, bérből és fizetésből élők – vagy épp nyugdíjból, mint én is – fölfogni sem tudunk.
