Nem a műbalhé kedvéért vitatkozom az általam nagyra becsült Hamburger Béla írásával, hiszen úgy vélem, alapvetően ugyanazt gondoljuk. Csakhogy attól tartok, nem ugyanazt tapasztaljuk. Nem ragaszkodom foggal-körömmel az igazamhoz, sőt, nagyon-nagyon szeretném, ha nem lenne igazam, legalábbis a tragikussá vált magyar-magyar viszony ügyében. Műbalhé lenne? Bár az lenne!...
Nem érzik annak pesti ismerőseim, akik mostanában inkább elhallgatják erdélyi származásukat! Nem érzi annak az, akit az árus mentett ki a külvárosi piacról, amikor egy dühös „hülye” meg akarta verni, csak azért, mert elszólta magát, hogy erdélyi származású… (konkrét családi élmény!). Persze, lám, a piaci árus, ő nem olyan!... Csakhogy mintha mostanában túl kevés lenne az „épeszű” és túl sok a „hülye”, aki irracionális dühvel viszonyul a „románokhoz” – magyar nyugdíjuk, egészségügyi ellátásuk, a külhoniak iskolakezdési támogatása meg kit tudja, miért! Meg mindazért, amit Hamburger Béla nagyon pontosan felsorolt. Ám vajon az anyaországiak valóban tudnának disztingválni? Valóban „nem általában az erdélyieket, a fel- és délvidékieket vagy a kárpátaljaiakat utálják, hanem azokat a vezetőiket, akik némi hatalomért, budapesti hátszélért és persze nem kevés pénzért nem képviselt népüket szolgálták, hanem az Orbán-kormányt.”? Őszintén kétlem. Nem ezt tapasztalom. Hanem inkább azt, hogy széltében-hosszában csúcsra jár az anyaországi „hülyék” általánosító románozásban megnyilvánuló régi averziója.
Tudom, a közösségi médiát nem szabad túlbecsülni, de azért, úgy vélem, ha nem is fejezi ki a közvéleményt, de azért jelzi a közhangulatot. Meg aztán április 12-e óta talán nem túl bölcs dolog alábecsülni a közösségi média hatását a tömegvéleményre! Márpedig ha véletlenül rápillantok a kommentmezőre, elborzadok.
Mi kell a magyar megbékéléshez?
Az épeszűek nem általában az erdélyieket, a fel- és délvidékieket vagy a kárpátaljaiakat utálják, hanem azokat a vezetőiket, akik némi hatalomért, budapesti hátszélért és persze nem kevés pénzért nem képviselt népüket szolgálták, hanem az Orbán-kormányt.
Mindenesetre úgy fest, nem érzi műbalhénak a neves erdélyi újságíró, Parászka Boróka sem, aki szerint az elmúlt száz évben még sosem állt ilyen távol egymástól Erdély és az anyaország.
Nem érzi műbalhénak a köztiszteletben álló kolozsvári Szilágyi N. Sándor professzor sem, aki kiszámolta: „Nem tudom, ki hogy van vele, én már kezdem unni ezt, hogy állandóan számonkérően felhánytorgatják nekünk némely magyarországi nagyhangúak, hogy mennyi alamizsnát adtak nekünk, erdélyieknek a magyarországi adófizető polgárok, és mi mégis milyen hálátlanok vagyunk. Úgy látszik, egyikük se gondolta végig rendesen, mennyibe is kerülhet egy gyerek felnevelése (a szülőknek+az államnak) a születésétől az érettségiig, majd a szakképesítésig (bármilyen szakmában), illetve az egyetemi diplomáig. Több becslést megnéztem, egy mérsékelt számítás szerint ez átlagosan olyan 10-15 millió forint közt van. Na most: a legutóbbi, 2022-es népszámlálás idején Magyarországon 169 923 olyan állampolgár élt, aki Romániából vándorolt be (ebből 137 658-an 2000–2022 közt). Közülük 103 329 tartozik a 30–59 éves korcsoportba, ezek legnagyobb része már szakképzett vagy diplomás felnőttként ment oda. A felnevelésük és taníttatásuk a magyar államnak egy fillérébe se került, csak az ölükbe pottyant ennyi kész munkaerő. Ha ezek számát megszorozzuk 10 millióval, amennyibe alsó hangon is kerül egy gyerek felnevelése, majd a kapott eredményből (csak 100 ezret számítva ez kb. 1 000 000 000 000, azaz ezer milliárd forint) kivonjuk azt, ami a rendszerváltás óta támogatásként jött a romániai magyaroknak, akkor a maradék meg fogja mutatni, mennyivel tartoznak még nekünk.” Hát, ez is egy szempont!...
Úgy fest, nem érzi műbalhénak Géczi Levente székelyudvarhelyi lelkész sem, aki az én listámhoz még hozzátette: „Hunyadi János valahol Vajdahunyad környékén Erdélyben született, Hunyadi Mátyás Kolozsváron született Erdélyben, Bocskai István Kolozsváron született Erdélyben, Bethlen Gábor Marosillyén, Erdélyben született, Thököly Imre Késmárkon született, Felvidéken. II. Rákóczi Ferenc Borsiban született, Felvidéken, Kossuth Lajos Monokon született Magyarországon, de a Kossuth család felvidéki származású volt. Úgy gondolom, hogy azon kedves Magyarországon élő honfitársaim, akik a jelenlegi magyarországi határokon kívűl élő magyaroktól elvitatják a magyar állampolgárságot vagy a szavazati jogot, legyenek szívesek ezen jeles magyar államférfiak nevét és szerepét is töröljék a történelemkönyvekből akik nem a mai Magyarország területén születtek, a szobrok maradhatnak a helyükön.”
Lesz-e magyar-magyar megbékélés?
A külhoniak tanácstalanok. A Magyar-kormány helyzetét nehezíti, hogy a Fidesz-propaganda folyamatosan torpedózza a jelenlegi kormánypárt és különösen Magyar Péter határon túli megítélését.
Törölni Hunyadit és/vagyTamásit?! Hát persze, hogy bornírt ötlet! Olykor éppen a végletes bornírtságig eltúlzott gondolat fejezi ki annak lényegi abszurditását. Mint amilyen bornírt az az indulatos gondolat, amely szerint el kell engedni a külhoni magyarok kezét, magukra kell hagyni őket. Éppen annyira bornírt, mint ez a áldatlan magyar-magyar viszály. Amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy tartósan vagy végleg, részben vagy egészen megszakadnak a magyar-magyar lelki-szellemi-kulturális kapcsolatok (aminek már vannak jelei).
Mi kell a magyar megbékéléshez? Nem elhallgatni, hanem megérteni és csillapítani az indulatokat. Írástudók feladata! „Növeli, ki elfödi a bajt!”, írta Illyés Gyula Bartók című versében, és hozzátette: a „Lehetett, de már nem lehet,/hogy befogott füllel és eltakart/szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg/s majd szidjanak: nem segítettetek!” Az elképzelhetetlennek tűnő, végletessé – ha úgy tetszik: bornírttá – túlzott végkifejlet rémképének, akárcsak a disztópiáknak, kijózanító hatása lehet!
Egyébként Bartók is a mai Románia területén, Nagyszentmiklóson született…
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
