Ha valaki megnézi Nagy István agrárminiszter Facebook-oldalát vagy honlapját, annak úgy tűnhet, hogy ez a magas tisztséggel bíró politikus valóban szívén viseli a természet, az élővilág megóvásának ügyét, hiszen Fb-posztjai alapján vagy éppen a beporzók napját ünnepli, vagy műfecskefészket helyez ki, esetleg sérült kiskutyát simogat, netán településfásítási programot népszerűsít. Az ilyen típusú tartalmak még a magyar mezőgazdaság, illetve a koronavírus elleni védekezés sikereit méltató üzenetekhez képest is jelentős mennyiségben jelennek meg a miniszter úr kommunikációs csatornáin.
Mivel azonban a felsorolt események minden bizonnyal, vagy legalábbis remélhetőleg, nem képezik egy agrárminiszter munkájának esszenciáját, érdemes megnéznünk, hogy mit csinál, mit képvisel, milyen döntéseket hoz Nagy István, amikor éppen nem az előbbiekkel foglalkozik. A környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos érdemi tevékenységének összegzése következik.
Nagy István korábban ellenezte a beporzókat immár bizonyítottan súlyosan károsító neonikotinoidok betiltását az EU-ban, és a moratórium időszakában (2013–2018) államtitkárként sem emelte fel a szavát az ezen szerekre vonatkozó, rendszeresen benyújtott magyar szükséghelyzetiengedély-kérelmek ellen. Miután a teljes tiltás megtörtént, és Nagy István miniszter lett, továbbra is folyik neonikotinoiddal való csávázás Magyarországon, csak éppen exportra, mintha a szer nem lenne éppolyan káros a felhasználó országokban az élővilág számára.
A feltételezhetően rákkeltőnek minősített glifozát (totális gyomirtó szer) engedélyét az EU (vélhetőleg engedve a gyártók lobbijának) 2017-ben további 5 évre meghosszabbította. Ez az engedély nem jelenti azt, hogy saját hatáskörben ne tilthatná be bármelyik ország a használatát (ahogy azt például Ausztria meg is tette), viszont a magyar álláspont azóta is az engedélyezést támogatja. Van tehát, amiben nem vitatkozunk az EU-val.
Termelőtől az asztalig (Farm to Fork) stratégia
Ez az Európai Bizottság egyik legelőremutatóbb, az ökológiai válságra reflektáló kezdeményezése, amely többek között 2030-ig a növényvédő szerek, antibiotikumok használatának 50, a műtrágyák felhasználásának 20 százalékos csökkentését, valamint az ökológiai gazdálkodás arányának 25 százalékra való növelését irányozza elő. Nagy István rendszeresen kritizálja a stratégiát. A növényvédő szerekre és az ökológiai gazdálkodás arányának növelésére vonatozó célszámokat ilyen időtávon teljesíthetetlennek minősíti, mondván, hogy a megfelelő alternatív módszerek nem állnak rendelkezésre. Pedig nem kéne messzire menni a jó példáért, hiszen Ausztriában már most nagyjából 25 százalék a biogazdálkodás aránya. Ha pedig kicsit távolabbra tekintünk, akkor a forgatás nélküli talajművelés széles körben elterjedt gyakorlatát tanulhatnánk el a dél- és észak-amerikai országoktól, annak minden pozitív ökológiai vonatkozásával együtt. Persze ha nem vagyunk hajlandók megismerni az agroökológia módszereit, a gazdálkodás elvein és struktúráján változtatni, és továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy száz és száz hektárokon egybefüggően csupán 1-2-féle növényt termesszünk, akkor valóban nem lehetséges érdemi változást elérni. Csakhogy a korlát a fejekben van, nem a gazdálkodási lehetőségek terén.
Következő érv az alapanyag árak esetleges emelkedése. Ennek kapcsán fontos megérteni, hogy azok a költségek, amelyeket a fenntarthatóbb mezőgazdaságra történő átállás csökkentene vagy kiküszöbölne, jelenleg is jelentkeznek, csak nincsenek beépítve a piaci árba. Ezeket a költségeket a társadalom és a természeti környezet most is megfizeti egészségének romlásával és az élhető jövő lehetőségének felszámolásával. A miniszter érvelésével szemben tehát nem arról van szó, hogy most valami teljesen új költséggel terheljük meg az embereket, csupán arról, hogy az eddig is jelen lévő költségeket végre hajlandók lennénk valóban költségként kezelni, nem pedig „nagyvonalúan” megfeledkezni róluk. Ez a fajta érvelés egyébként általánosságban is a piaci ár mindenhatóságát hirdeti (ami egyfajta értéktagadás), azt sugallván, mintha semmit sem lenne értelme jobban csinálni, ha akár egy forinttal is többe kerülne így a piac jelenlegi struktúrája és szabályozása mentén.
A harmadik indok az, hogy ezen kezdeményezés megvalósulása esetén a nyugati országok vállalkozásai vélhetőleg még inkább áthelyezik majd a termelést harmadik országokba. Ezen a ponton érdemes lenne tisztázni, hogy mi a fontos számunkra. Az, hogy egészségesebb élelmiszert állítsunk elő fenntarthatóbb módon, vagy hogy megnyerjük a piaci versenyt a kizsákmányoló és szabályozatlanabb módon működő harmadik világbéli országokkal szemben. Ha az előbbit választjuk, akkor az árverseny problémája szabályozási kérdéssé válik, amit pont egy agrárminiszternek (és munkatársainak) lenne a dolga megoldani, vagy megoldásokat javasolni erre. Végül is mi akadályoz meg minket abban, hogy a külföldről jövő, gyengébb minőségű, környezetterhelőbb módon előállított élelmiszerekre vámokat és adókat vessünk ki, így kiküszöbölve vagy legalábbis csökkentve ezt a méltatlan és több szempontból destruktív árversenyt? Itt is az a kérdés: hajlandók vagyunk-e változtatni a berögzült gondolkodási sémáinkon?
Az utolsó érv szerint az egész kezdeményezést a covidválság kellős közepén el kellett volna halasztania az Európai Bizottságnak. Érthető, hogy megnövekedtek a tagállamok feladatai, de ne felejtsük el, hogy az ökológiai válság (amelynek a klímaválság csak egy része) egy cseppet sem kisebb probléma (sőt), mint a jelenlegi vírusválság (legfeljebb absztraktabb egy fokkal), és az előbbivel való érdemi törődést már annyiszor elhalasztottuk a távoli jövőbe, hogy az már a körmünkre ég.
Agrár-felsőoktatás
Az új magyar giga-agráregyetemen (Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem) már alapképzésként nem is hirdetik meg az Ángyán József nevével fémjelzett környezetgazdálkodási agrármérnök szakot, továbbá teljesen kiveszik a képzésből az ökológiai gazdálkodási mérnök szakot is. Az LMP-s Schmuck Erzsébetnek az ennek okát firtató, Nagy Istvánnak címzett kérdését érdekes módon nem ő, hanem a KDNP-s Schanda Tamás államtitkár válaszolta meg az agrárpiaci igényeket messzemenőkig kielégítő, innovatív és magas szintű agrár-felsőoktatási képzési rendszert méltató mondatokkal. Az emberben a válasz láttán önkéntelenül is felvetődik, vajon magát a kérdést olvasták-e a válaszadók.
Érdemes megfigyelni azt a kommunikációs pálfordul(gat)ást, hogy az a Nagy István, aki amúgy folyamatosan a vélt vagy valós hozamnövelésekkel büszkélkedik a Fb-oldalán, ha a politikai szükség úgy kívánja, hajlandó azért ennek az ellenkezőjét méltató érveléssel is alátámasztani az aktuális mondandóját. De ami ennél fontosabb: megvizsgálta vajon bárki, hogy ez a végtelen (ál)naivitással vélelmezett jótékony hatás vajon érzékelhető/mérhető-e? Vagy esetleg inkább az történhetett, hogy a magyarországi nagygazdák rátelepedtek erre a földalapútámogatás-bizniszre, és miközben igyekeznek fél Magyarország mezőgazdasági területeit a saját érdekeltségeikbe integrálni, a támogatási rendszer fenntartható gyakorlatok alkalmazását megkövetelő kritériumainak szinte teljes hiányában magasról tesznek a környezetvédelemre? Talán meg kellene nézni, hogy mi történik a valóságban egyfajta szabályozás hatására.
Februárban a kormány online konzultációt indított állatvédelemmel kapcsolatos kérdésekről. A kérdőív a szokásos nemzeti konzultációkhoz hasonlóan a valós dilemmákat messze elkerülő, súlytalan kérdésekből állt, könnyen megjósolható válaszokkal. A haszonállattartással kapcsolatban csupán az úgynevezett megfelelő állattartás fontosságára kérdezett rá (amivel, ugye, könnyű egyetérteni), illetve a kifejezetten bántalmazott állatok védelméről érdeklődött. Hogy a megfelelőnek minősített nagyüzemi állattartással, a futószalagon előállított és feldolgozott élőlénytársainkkal kapcsolatos súlyos etikai problémákat egyáltalán felvesse, ahhoz nem volt elég bátor a kérdőív.
A felsorolt, az agárminiszteri hivatal lényegét érintő kérdésekben tett állásfoglalásokból és döntésekből látszik, hogy nagyrészt színjáték csupán, ami a miniszter Facebook-oldalán és honlapján történik. Ha valóban a fenntarthatóságért, az élővilág megóvásáért dolgozna, akkor agroökológiáról, a Dél-Amerikában már uralkodó, de a nem éppen a fenntarthatóságról ismert Egyesült Államokban is egyre inkább teret nyerő forgatás nélküli talajművelésről, ne adj’ isten, permakultúráról beszélne, ezeket támogató állásfoglalásokat tenne, ezek elterjedését elősegítő döntéseket hozna. A méhek, a többi beporzó és úgy általában az élővilág emberen kívüli része továbbra sem olvas Facebookot, ők a rájuk szórt mérgek, a fogyó táplálékforrásaik, a felszámolt élőhelyeik és a körülöttük egyre inkább megváltozó klíma által értesülnek a miniszter úr és (ne feledjük!) a mi mindennapi tevékenységünk hatásairól.
Műfecskefészek mint szimbólum
A baráti sajtó látványosan dokumentálta Nagy István akcióját, amelynek keretében műfecskefészket helyezett ki az Agrárminisztérium épületére: itt is tetten érhető a rövid távú, felszínes és a hosszú távú, a valódi, mély okokat feltárni kívánó hozzáállások közötti óriási különbség. A füsti- és molnárfecskék élettere erősen a háztáji, kisüzemi állattartáshoz kötődik, amelynek visszaszorulása az egyik fő oka az állománycsökkenésnek, hiszen ezek a madarak egyre kevésbé találnak maguknak megfelelő költőhelyet a félig nyitott csűrök és istállók hiányában, elegendő sarat a fészek építéséhez, vagy éppen táplálékot a mindent lebetonozó és steril nagyüzemi gazdaságok világában, illetve a kémiai szúnyogirtást rendszeresítő és ösztönző szabályozás mellett. Világos tehát, hogy a műfecskefészkek kihelyezése nem oldja meg a fecskepopulációk csökkenésének problémáját, legfeljebb minimális segítséget nyújt. Egy agárminiszternek viszont sokkal inkább a valódi, rendszerszintű megoldások kezdeményezése és ösztönzése lenne a feladata, nem pedig álmegoldásokkal pózolni a médiában vagy a Facebookon.
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/16. számában jelent meg, április 16-án.
