Kedvenc szórakozásaim közé tartozik, hogy az általam olvasott könyvekből, illetve újságcikkekből kijegyzetelem a számomra leginkább tetsző, az engem legjobban megérintő mondatokat. Mivel több mint egy évtizede folytatom ezt a tevékenységet, tekintélyes gyűjtemény áll már a rendelkezésemre, amit az újabb kiegészítések nyomán a barátaimnak is el szoktam küldeni; a visszajelzések egyértelműen pozitívak. Egy ilyen gyűjteményből természetesen vissza lehet következtetni arra, miként viszonyulok az élet dolgaihoz, mert nyilvánvalóan azokat a mondatokat jegyzetelem ki, amik számomra fontosak. Olyan ez, mint egy vallomás. A paletta rendkívül széles, Horatiustól kezdve Hamvas Bélán át Umberto Ecoig sok mindenkinek a magvas gondolatai föllelhetők ebben a gyűjteményben. Természetesen vannak kedvenceim is, ezeket vastag betűkkel szedve írom ki. Ilyen az általam talán leginkább kedvelt írótól, az amerikai John Updike-tól származó, szellemes mondat: „A nő olyan kör, aminek a középpontja kicsit máshol van.” De szintén kiemelten szerepel kedvenc filozófusom, C. G. Jung mondata, ami alapvető fontosságú (kellene, hogy legyen) mindenki számára: „Ugyanazok a dolgok ellentétes megvilágításban tökéletesen különbözőek.”
Újabban remek gondolatokat találok a Magyar Hangban megjelent írások olvasása közben is, így szorgalmasan kimásolom ezeket is, mert lényegre törően megfogalmazzák az élet dolgait, hétköznapjaink aktualitásait. Örömömre egyre gyakrabban olvashatok valamit Vona Gábortól: „Az emberek többnyire nem szabadok akarnak lenni, hanem a legkényelmesebb rabságot keresik.” Nos, nehéz ennél pontosabb helyzetjelentést írni a mai viszonyokról. Lányi Andrásnak két fontos gondolatát emelném most ki. Az első nem meglepő módon a túlélésünkről szól: „A totális agymosás része a fenntartható fejlődésről szóló süketelés, hiszen ami van, az nem fejlődés, és már mindenki sejti, hogy nem lehet fenntartani.” De ugyanígy üt a másik mondata is: „Ahol a sajtónyilvánosság nem képes politikai döntéseket befolyásolni, ott a demokrácia halott.”
Lányi András: Ez nem fejlődés, hanem hanyatlás, válság, anomália
Könnyen lehet, hogy Orbán Viktor alapíttat egy zöld pártot, hogy az a következő választásokon a partnere legyen – véli az író, filozófus, akivel beszélgettünk egy Mad Max-szerű világról, zöld mozgalmakról, álbaloldalról, alsójobboldalról. Interjú!
Szinte a végtelenségig sorolhatnám az izgalmas gondolatokat a kitűnő tollú publicistáktól, de ezt tegyék meg inkább a Magyar Hang olvasói. Azt viszont nem állhatom meg, hogy Puzsér Róberttől is ne idézzek legalább egy mondatot. Ő a szokásos, kendőzetlen stílusában fogalmazta meg a következőket: „…kétségbevonhatatlan, hogy a tizenkét éve korlátlan felhatalmazással kormányzó állampárthoz mára minden létező emberi hulladék hozzácsapódik, mert ott remélhet biztonságot és karriert.”
Josef Rau neve valószínűleg nem közismert az olvasók táborában, talán csak néhányan találkozhattak vele. Kitűnő, mindenki számára érthető könyveket írt, többek között a homeopátiáról. Tudom, sok mindenkiben ellenérzéseket ébreszt ez az életfelfogás (annak ellenére, hogy fogalmuk sincs a lényegéről), ezért nem is szólok róla a továbbiakban. Rau nevét csak azért említem, mert tőle is van egy remek idézetem a gyűjteményemben, ami így szól: „A kutatások eredményeiből kiindulva nyugodtan állíthatjuk, hogy a jelenkor embere, aki csodálatra méltó, de ugyanakkor félelmet keltő technikai szinten áll, viselkedésével még mindig a kőkorszaki emberek emocionális szintjét éri csak el.”
Nem tudom, kiben mit ébreszt ez a megállapítás, nekem azonnal eszembe jut az a történet, amikor – évszázadokkal ezelőtt – vadembereknek nevezett afrikaiakat üveggyöngyökkel kábítottak el, és értéktelen vacakokért cserébe bármit megvásárolhattak tőlük, mert a „vadembereket” teljesen elbűvölte a talmi csillogás, a számukra csodaként megjelenő ócskaság. Nos, Rau arra utal, hogy manapság egy szikrát sem vagyunk különbek az akkor mélységesen lenézett embereknél, mert ugyanúgy viszonyulunk korunk „csodáihoz”, mint valaha a feketék az üveggyöngyökhöz. Beteges függőség alakult ki bennünk nélkülözhetetlennek vélt tárgyakkal kapcsolatban, s ez olyan szintet ért már el, hogy alkalmasint terápiás kezelésekre lenne szükség. Talán annyiban különbözünk az évszázadokkal korábban történtek szereplőitől, hogy tudat alatt van bennünk valami sejtés, valami halvány gyanú, hogy ez egy önpusztító folyamat, ezért reggeltől estig hazudva önmagunknak, igyekszünk bebizonyítani, hogy ez milyen jó így, milyen hasznos és praktikus. És hogy ez a nélkülözhetetlen fejlődés útja a 21. században. Erre halkan csak annyit jegyzek meg, hogy a fejlődés nem kívül, fizikai szinten zajlik, hanem bennünk, a tudatunkban, a lelkünkben; a többi már jön magától – de ez egy másik történet.
S ha már fentebb annyi idézetet írtam, hadd zárjam a sort azzal a gondolattal, amit több, mint négyszáz esztendeje vetettek papírra, s az életem talán legfajsúlyosabb igazsága lett. A dán királyfiról van szó, ő mondja a barátainak az életre szóló, magvas megállapítást: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás teszi azzá.”
