Nyitás-nyomás

Nyitás-nyomás

A budapesti Vörösmarty tér a pandémia kezdetén (Fotó: Balogh Roland/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Látva az örömteli nyitást – és persze megértve a végre-valahára szabadon engedett nép jogos örömét –, a teraszokon maszk nélkül vigadó tömegeket elnézve az ember nehezen rázza le magáról a kellemetlen érzést, hogy az elmúlt bő egy év teljesen fölöslegesen esett ki mindannyiunk életéből.

A fenti állítással kétségkívül lehet vitatkozni, azzal azonban nehéz, hogy finoman szólva nem időszerű a nyakló nélküli szabadság. És lehetetlen elfelejteni, hogy az egyéves bezártság, a korábban gondosan felépített eredmények és öndefiníciók kategorikus elvesztése olyan hosszú távú hatásokkal bírnak, amelyeket most még talán fel sem tudunk mérni. Vagy észre sem veszünk. A mentális, pszichés és interperszonális változások legmélyebb bugyrai sokaknak látszólag fel sem tűnnek („Folytassuk, ahol abbahagytuk! Most kell készen állni!” – bömböl az ítélkezéstől sem mentes pozitivitásmantra), pedig valójában visszafordíthatatlanok.

Hagyjuk a maszkviselés körüli következetlenségeket és azok lélektani hatásait (lásd még: „Miért félek, ha van bérletem?”). Hagyjuk azt is, hogy megtanultunk jó alattvaló módjára örülni a legalapvetőbb jogainknak (lásd még a South Parkban szereplő Butterst, aki nem lett legutolsó a lányok jópasi-listáján, s erre édesapja imigyen reagált: „Nagyon jó, akkor ma nem kap büntetést.”). Hagyjuk továbbá, hogy immár nem a kormány antidemokratikus intézkedéseitől, a szenvtelenül cinikus korrupciótól vagy az orosz mintára épülő rezsimtől félünk, hanem egymástól, az általunk hordozott láthatatlan szörnytől (lásd még: A dolog, 1982). Sok mindent hagyjunk. A széthulló közösségeket, a tehetetlenség mindennapos megélésének bőr alá kúszó fájdalmát, ilyesmiket.

Ha egyáltalán fel lehet még vetni valamit – hiszen nincs mondat, amire ne ugrana valaki, eddig is erősen polarizált társadalmunk végzetesen megosztottá vált, mi így reagálunk, ilyenek vagyunk, erre szolgál apropóként minden, még egy világjárvány is –, szóval ha valamiről lehet még beszélni, hát beszéljünk arról, milyen érzés gombnyomásra abbahagyni, majd újraindítani az életet. Akkor, amikor mások úgy döntenek, hogy szabad.

Az első hullám kezdetén sem volt mindenki felhőtlenül boldog, hogy végre megtanulhat kenyeret sütni, meg jógázni, meg kerámiázni, meg sok-sok olvasással és régóta halogatott filmes élmények habzsolásával énidőt csinálni. Elvégre tervek, álmok, alaposan és rengeteg munkával felépített konstrukciók mentek a levesbe – és akkor én vagyok a hülye, ha nem értékelem, hogy végre madáretetőket faraghatok internetes videók alapján, hiszen lett rá időm? Akkortájt sem nyugtatott meg mindenkit a(z ismét csak ítélkezéstől nem mentes) mantra, miszerint „Azért ez jót tesz, nem? Picit lehiggadunk. Tanulj meg egy nyelvet!” Nem így működik. Aki békeidőben gürcölt, építkezett, tervezett és megvalósította önmagát, annak nem volt vigasz, hogy a pandémia alatt végtelen időt kapott rá, hogy totálisan más, fentről beszűkített szempontok szerint gürcöljön, építkezzen, tervezzen és önmegvalósítson. Egy év alatt mégis hozzászoktunk – most azonban az ellenkezőjét kellene tennünk, méghozzá villámgyorsan. Azonnal nyitni, rögtön tervezni, haladéktalanul dolgozni. Ha csak a saját szakmámnál maradok: bármiféle előzetes egyeztetés vagy felkészülés nélkül színházi bemutatókat kitűzni, próbákat szervezni, tárgyalni, egyeztetni, csapatot építeni, folyamatokat elindítani vagy épp újrakezdeni. Gombnyomásra.

Amellett, hogy egy felnőtt, autonóm személyiség ösztönösen ódzkodik a felső akaraton alapuló, apelláta nélküli és haladéktalan teljesítés kényszerétől, ez egész egyszerűen kivitelezhetetlen is. Úgy legalábbis biztosan, hogy az erőfeszítések eredménye ne legyen kierőszakolt és szomorúan hamis. A fődöntnökök kegyéből bekövetkezett, előzmény nélküli nyitás így válik hirtelen nyomasztó teherré, amellyel egy darabig bizonyára sokan nem tudunk – és nem is akarunk – mit kezdeni. 

A szerző színházi rendező, színész, író, műfordító

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/19. számában jelent meg május 7-én.

Címkék: koronavírus, nyitás

Kötöttfogás Extra

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – „A nőnek a konyhában a helye”