„Az első élőlény oroszlánhoz, a második bikához volt hasonló, a harmadik élőlény arca olyan volt, mint egy emberé, a negyedik élőlény pedig repülő sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele voltak szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondták: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő!”
(Jel. 4,7–8.)
„Nem kell alvók módjára tenni és beszélni.”
(Hérakleitosz)
„ott van a Paradicsom a Mennynek minden helyén, habár a Legfőbb Jó kegyelme nem mindenkire egyforma erővel árasztja áldását”
(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, III. ének)
„Hol lehet altiszt, azt kutatja.”
(József Attila)
„Engem hazám sorsa érdekel.”
(Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Nem vertek szét semmit. Van minden, korántsem csak a semmi van. Bor, bagett, munster sajt. Nem Paradicsom. Nem bombázták szét a házakat, nem robbantak föl a hidak. Nem robbantottak hidakat. Nem halt meg hatmillió, sem hatszázezer, másik hatszázezer, nem öltek meg százmilliót, nemhogy a mi kis világunkban, de az egész világon sem. Mégis ki mondhatná, hogy nincs probléma; problémák halmaza szakad rád, győzd észrevenni. Konkrétan bedöglik a kenyérpirító.
Bedöglött.
Pedig, b…. meg, kenyeret akartál pirítani! Van, kell lennie problémának, csakhogy kell-e megoldás? Nem az-e a probléma, hogy problémának érzed?
Legjobb a legrosszabbra készülni. Nem készülök a legrosszabbra, ezért van ez a rossz. Nem a létező legrosszabb, de pocsék, és azért látom ennyire rossznak, mert nem erre készültem. Közben pedig jól érzem magam, a kertben turkálok, régóta áhított, nem tervezett könyveket olvasok. És verset írok.
És ez megtéveszt.
És hagyom, hogy megtévesszen.
Lukianosz szerint (Hogyan kell történelmet írni?) Philipposz serege közeledvén, Korinthoszban mindenki nekiállt valami hasznos dolognak, Diogenész pedig „nagy odaadással kezdte görgetni föl és alá a hordóját, amelyben lakott. Megkérdezték tőle, miért teszi, mire azt felelte, „görgetem én is a hordóm, hogy azt ne higgyék rólam, ennyi szorgos ember között egyedül én lopom a napot”. Amikor először verset írtam így, bezárva, vigyáztam, hogy meg ne lássák – csak észre ne vegyem! –, milyen jól érzem magam ebben az általános legrosszabban.
A legrosszabb természetesen a háború. Most nincs háború, aki szerint háborúzunk, kötésig pancsol a retorikában. „A háború nemcsak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el – egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit –, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt” (Márai). De ha nem az folyik, akkor mi folyik?
Minden. Panta rhei, aludj nyugodtan, anélkül nem megy. Nyugton aludj, de vigyázzanak rád, és vigyázd te is az ő álmukat. Ébredj vidáman, és csináld a dolgod.
Előbb kávé stb., fél óra olvasgatás az ágyban, Platón, Plutarkhosz, ami rám esik a polcról – és akkor! A háború természetes, természet adta, a járványok is, összekapcsolásuk manipulatív, a pánik mostani foka normális, de nem természetes. Nem is csinált, nem összeesküvés, mi csináljuk. Gerjesztjük, engedjük, hogy hasson ránk. Én is. Nem megyek ki a kertből.
A házból a kertbe, és vissza, már mondtam. Beláthatatlan, hogy mi lesz. Különösen a prófétálók árnyékában, akik azzal kezdik, hogy nem látják azt, amit kisvártatva igazságként eléd tálalnak. Hogy így meg úgy, minden megváltozik. Minden? Ugyan!
Legalább valami változna!
A legszegényebb régiók túlnépesedése, a gazdagok közönye és/vagy hazug willkommen retorikája, a favellák és cigánytelepek lakóinak, az aszfalton alvóknak, patkányok közt, háncskunyhókban, legyekkel borítva heverőknek a helyzete. Tengervízből édesvíz. Bonyolult és könnyű: ivóvíz, know-how, oktatás, Afrika visszaParadicsomosítása. Váratlan mérték és új világ, felbomlik-e, ami volt? Lehet tudni igazán, mi volt, és mi jön? Krízis vagy kilábolás?
Szabadság/jogok versus biztonság, biológiai fegyver, Deep State, laposföld-elmélet. Összeomlás vs. bifurkáció, lesz reset, vagy nem, visszaáll-e, ami volt, vagy sem. Itt aztán fű nem terem, koronavírus, ahogy belemászik a maastrichti rendszerbe!
Nulla megtakarítás, éhínség, megostromolják, kijárási tilalom, csordaimmunitás, szintetikus, készakarva kiengedték, összeesküvés. Liberális demokrácia vs. nemzeti konzervativizmus, a pandémia mint korszellem, „elősegíti” a világkormányt vagy megerősíti a védelmező nemzetállamot, poszt-posztfasizmus vs. globalizációjárvány, globális-univerzális minden borzalmas volt vs. borzalmas lesz, Nagy Esemény vagy Örök Ismétlődés, a Szuverén uralta Kivételes Állapot vagy bolondokháza-diktatúra. Sudden stop, elgázolja a fennállót, vagy V alakú felpattanás, rettegés a más(ok)tól kontra szolidaritás, bezárni minden(ki)t kontra megnyitni a gazdaságot, új irány/új világrend kontra avas régiség, felbomlás, vereség és út a győzelemhez, minden másképp lesz és semmi sem lesz másképp stb. Durva bullying, véleményterror. Mindenki kötelezőnek érzi, hogy mindenről mondja a magáét, mert úgy tudja, ha nem harcol az ellenséggel, megsemmisül. Átállásnak minősítik – tehát átáll! Átlökik.
„Oda”, te jó ég!
Azokhoz, akiket addig szellemileg-erkölcsileg kritikán alulinak, vitára méltatlannak ítélt. Mindenki háborúja mindenkivel, a mi kutyánk kölykével is, ha az bármit megengedve „kibeszél” a falkából. Ahogy egy kacatokkal dugig zsúfolt szekrény ajtaját kinyitva dől a fejedre a hóbelevanc, a médiumokból nem reflektált, az alteritást mélyen lenéző prognózistömkeleg szakad rád. „Még Lüszimakhosz uralkodása idején járvány tört ki Abdérában. Először belázasodott az egész lakosság, már az első napon, makacs lázzal”, és „a kór következtében nevetséges gondolataik támadtak”, így Lukianosz. „Az abdérai nyavalya sok művelt főt megtámadott (…), mindenki történetírónak csapott fel.” Ömlik az ahogy megmondtam, a most megmondom, a nem tudom, mégis mondom. Ő nem jós, mondja, és már nyomja is; a tömeg ostoba, az elit korrupt, az értelmiség eladó, a döntéshozók korlátolt gazemberek, a jövő halott terep, no future. Dráma, földrengés, megrengette, fenyegető. Csernobil.
Sőt Чернобыль.
„A trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele”, és lehet, hogy te még vagy, és 2 db szemed van, fölhalmoztál elég klópapírt, van mélyhűtve bélszín és szarvasgerinc, a polcon száraztészta, cukor, liszt, sör és viszki, de a világnak kampec.
Parmezán, stifolder, fűszerek, mustár, fokhagyma, tizenötezer kötet, de itt a vég.
„Mind úgy élünk, mint régi korokban városok, tartományok lakossága, mikor járvány, fekete halál pusztított a világban”, írja Márai Röpiratában 1942 késő nyarán. „Aki harc közben sopánkodni kezd, elveszti a csatát. Ha valaki érzeleg és viadal közben a múlton mereng: egyetlen horogütéssel leteríti az idő.” Hagyjuk az érzelgést, az Öldöklő Angyal áll a kapuknál.
Ha kilépnél innen, megérzed őt. Megállít. Mehetsz, indulsz is, de nem úgy.
Mint előtte?
Hogyan?
Mit tudom én. Javulj meg! „Ne törekedj arra a látszatra, hogy bármit is tudsz!” (Epiktétosz). A kultúra evidencia. A civil öntudat, a politikai részvétel evidencia. A szolidaritás evidencia. Élesvidám agón, örömteli, nem öngyarmatosító kooperáció és szabályozott kompetíció egyensúlya. Élvezetes kulturális disszenzus, diverzitás, heves, figyelmes egyet nem értés. Az elitizmus lebontása elit ajánlattal, elit iskolákkal, ahol nem ex cathedra (ki)oktatnak, és ahol a tanító tudja, hogy nem tudatlan, akit tanít. A szókratészi tudom, hogy nem tudok és a József Attila-i egész nép és nem középiskolás fok erős reflektálása Nyilván a gazdagoknak beszélek.
Annak, aki ilyesmiket olvas, és nem négy fal közt dühöng, várva, hogy mások majd az utcán dühöngjenek helyette, mert (megint) nincs munka, és (soha) nincs tartalék. Aki még saját internetes buborékjával sem dühkitörésekkel kommunikál. Aki szerint a kapzsiság nem jó.
Hanem rossz.
Aki ha beszél, nem vár csodát, lévén „az emberi természetből következik, hogy áldozatokra csak akkor szánja el magát, ha erre a végső szükség kényszeríti”, magyarán, ha már nem érzi áldozatnak. „Egyetlen pillanattal elébb sem.” Aki élvezi, ha javul.
Élvezi, ami van. Lemond erről meg arról, mennyi mindenről, ha ez meg is kínozza őt. Elkülöníti, amire szüksége van, ha kaviár és pezsgő, akkor azt, de a többit odaadja. Hogy miként és hová, az majd alakul.
Addig meg: a kert.
Naplóírás, írás, saját eper. Fölásni az eprest. Megtanulni az eprest. Időzni. Cseresznyevirágzás. Jézuskavárás. Várni, hogy leessen a hó. Néhány könyv lassan, még egyszer. Sok könyv gyorsabban, random, ahogy jön, összevissza. Vagy sorban. Schubert- és Beethoven-vonósnégyesek, főzögetés. Elmosogatni az edényt, ahogy nagyanyám csinálta. Napi egy verseskötet. Nem az összes vers. Operák, sorozatok, fekete-fehér klasszikus filmek, virtuális múzeum. A halálra gondolni. Már nem élőkre.
A nagyanyámra.
Apám, anyukám.
Lassabban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
