Döbbenettel, de anélkül, hogy túlzottan meglepődtem volna, olvastam az óbudai korrupciós ügyként emlegetett, kenőpénzekről szóló híreket. Azt, hogy a korrupció folyondárként burjánzik hazánkban, tudjuk. Azt is tudjuk, hogy a hungarikummá váló magyar korrupció nem ugyanazt jelentette (az elmúlt 16 évben), mint más országokban, és azóta sem jelent mást, mint az állami szintre emelt korrumpálódást, hogy mindezt leegyszerűsítsem: része, sőt alapja és legfőbb jellemzője volt az április 12-én (végleg) megbukott maffiaállamnak. Erre épült, ebből gazdálkodott és garázdálkodott, ezermilliárdokat talicskázva a maffiavezér, a „NEResztapa” strómanjának, inkább talán strómanjainak, valamint őseinek és utódainak univerzumtágasságú zsebeibe.
Ami mostanában Óbudán kirajzolódni látszik, nem ebbe az unikális kategóriába tartozik. Ez a rendőrségi ecsettel festett pannó amolyan hagyományőrző korrupció, mondhatjuk, egy konzervatív korrumpálódás tipikus esete lehet, ha minden úgy igaz, ahogy azt végre az orrunkra kötötték az üggyel behatóan foglalkozó bűnüldözők és földerítők.
Hogy mekkora kupac 150 millió forint, azt talán még Orbán Viktor sem tudja elképzelni, akkor sem, ha az „aranykonvoj” furgonjának kipakolásakor akár láthatott is papírpénz kötegeket, na jó, eurót, nem forintot. Egy egyszerű földi halandó, mondjuk, egy hétköznapi óbudai polgár sem tudja elképzelni, részint, mert ennek töredékét sem látta még egykupacban, másrészt, mert kártyával fizet akkor is, amikor az autóját tankolja, és akkor is, amikor könyvet vásárol. Talán egy egyszerű, magát politikai mártírnak nevező egykori óbudai polgármester el tudja képzelni. Ez sem biztos, az ördög a „részletekben” bujkál.
A korrupciós ügy egyik főszereplője a szegedi Csillag vendégszeretetét élvezi, ahova az NKA-ból szerteszét szórt százmilliók miatt került. Sok éve műsort adtam a börtön falain belül a fogvatartottaknak, mondhatom, egyikük sem vádaskodott, olyat elvétve sem hallottam tőlük, hogy törvénytelenül kerültek rács mögé, csak avval voltak elfoglalva, hogy a hátralévő éveket vagy napokat számolták. Az ártatlanság vélelmét magáénak tudó Bús Balázs ekképpen üzent a falakon túlra:
„»Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van«. 5 hete hurcolt el otthonomból a NAV hamis és feltételezéseken alapuló vádakkal. A bíróság előtt a vádakat pontról pontra cáfoltam, de Magyar Péter elvárásai szerint jogsértő és törvénytelen módon politikai döntést hozott a bíróság. Mint A tanú című filmben. Polgármesterként és az NKA tisztségviselőjeként semmilyen jogsértést, törvénytelenséget és mulasztást nem követtem el. Egyetlen » bűnöm«, hogy fideszes voltam.”
Ehhez csak ennyit: hol zsarnokság volt, ott zsarnokság volt, erre négy hónap múltán is jól emlékszünk, az pedig nem bűn, hogy valaki fideszes volt, és az sem, ha most az. A bűn az, amit hivatalnokként, fideszes lététől függetlenül követ el az ember.
Mint azt a média felületein olvashattuk, nyilatkozatában diktatúrát emlegetett, és Magyar Pétert „lebolsevikozta”: „37 évvel a rendszerváltás után nem gondoltam, hogy átélem dédszüleim történetét, akiknek az 50-es években elvették a házukat, iparukat, vagyonukat és kitelepítették őket Fegyvernekre, csak mert polgárok voltak és nem kommunisták. Ma mindenki ugyanerre számíthat, ha nem ismeri Magyar »Cipolla« Pétert.”
Mi, akik másfél évtizedig éltünk egy autokráciává szelídített diktatúrában, akár azt is mondhatnánk: kikérjük magunknak! Mi, akik a második világégés utáni években születtünk, és nagyszüleink és szüleink mellett gyerekeskedve végigéltük a Rákosi-éveket, aztán a Kádár-évtizedeket, tudjuk, mi a diktatúra, épp ezért állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy Orbán másfél évtizede a demokrácia elbábozása ellenére és azzal együtt is nehezen viselhető diktatúra volt. Épp ezért ne mondja nekünk Bús Balázs, hogy „mindenki erre számíthat”, arra, hogy a Csillagba kerül. Nem! Csak azok, akik abban jeleskedtek, hogy Orbán diktatúrája, az illiberális szemétdomb tovább növekedjen, és persze azok, akik haszonélvezői voltak a NER-nek mondott együttbűnözésnek.
Lehetett volna másképp dolgozni? A válaszom: igen! Példám is van rá. A Mögöttem az élet című életrajzi kötetemben olvasható, Az igenről és a nemről című tanulságos írásom záró blokkját emelem ide, mintegy „bizonyítékként”. Az ország első megválasztott (és első lemondott) polgármestere voltam Orfűn.
„Amit hirdettem, valósággá vált: Nem nekünk kell Európába mennünk, hanem olyanná kell tennünk a falut, hogy aki ide jön, úgy érezze, Európában van. Az „átkos” korrupt tanácselnökeiről kiabálássá erősödtek a suttogások, új példával álltam elő: irodámba csak nyitott polcok kerültek, bárszekrény sehol, fiókok nélküli, átlátható íróasztal, kecskelábas tárgyalóasztal, párna nélküli lócákkal, ha töri a képviselők fenekét, nem lesznek szószátyárok. Függetlenként jelöltek az engem e posztra rábeszélő helyi értelmiségiek, az is maradtam, fogalmam sem volt, ki melyik párt szimpatizánsa, az eskü eleve erre kötelezett. Amikor a magyar vizslánkra tekintettel természetesnek gondolták a helyi vadászok, hogy közéjük állok, azt mondtam: nem lenne szívem lelőni egy őzet, és nem is tehetem meg, mert rettenetesen rosszul festene, ha hétvégén azokkal lövöldöznék együtt, akikre nekem humoristaként hétfőtől lövöldöznöm kell. Amikor pedig egy jó barát házaspár egy üveg vermuttal akarta megköszönni azt, amit kötelességem volt elintézni, így utasítottam vissza: Szó sem lehet róla. Jegyezzétek meg: az első millió elfogadása az első vermut elfogadásával kezdődik.”
A hajdan Európa pénzügyi urainak számító Fuggerek mindegyike őrizte és agyába véste a cégalapító ős szavait: csak olyan üzletet köss, hogy éjszaka nyugodtan alhass.
A Csillagban minden éjszaka nyugtalan.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
