Elégedetten látom-hallom, hogy másoknak is baja van az óellenzék kifejezés választást követő túlélése miatt. Emlékeim szerint Magyar Péter tette „közkinccsé” a kék Fidesszel együtt. A szándék érthető volt: elhatárolódni a korábbi ellenzéktől, és összemosni az akkori kormánypártot az akkori legnagyobb ellenzéki párttal. A cél szentesíti az eszközt, gondolhatta az elkövető. Enyhítő körülmény volt az ellenzéki „összefogás” kínos tapasztalata és a két korábbi miniszterelnök görcsös ragaszkodása a hatalomhoz, amit az előző 20 évben megszenvedtünk. Nem mintha a bűnben fogant rendszerváltás óta minden rendben lett volna, de Orbán 2002-es ország-felszántása, Gyurcsány 2006-os hatalomban maradása, majd csúfos bukása után Orbán lopakodó honfoglalása fokozatosan eloszlatta a normális országba vetett reményeinket. Tudomásul vettük, hogy mélyülnek és szélesednek az árkok a táborok között, elhittük mindkét oldalon, hogy a túlparti ellenség a jövőnkre tör. Egyik oldalon mélyülő közöny, apátia és letargia, a másikon bizakodás, optimizmus és vakhit. A Fidesz üveggyöngyökkel vásárolt támogatókat, akikkel kalákában rabló várakat, majd égig érő, csili-vili elefántcsonttornyokat épített, ahonnan már nem látni a Földet. Onnan, a magasból pattogtak a vezényszavak és „röpködtek az írott parancsok”, méreggel írva. A hitelét vesztett régi ellenzék és a tettrekész új pártok, pártocskák próbálkoztak valamit tenni, jórészt eredménytelenül. Voltak elkötelezett, tehetséges és tisztességes képviselők is köztük, de nem volt esélyük a túlhatalommal bíró allampárttal szemben. Kritikus tömeg híján nincs láncreakció.
Régen volt tanulmányaim során azt tanultam, hogy a forradalom kitöréséhez több feltételnek kell egyidejűleg teljesülnie: tömeges elégedetlenség, strukturális válság, erkölcsi romlás, remény a változásra, megfelelő pillanat, hiteles vezető stb. 1956 óta nem volt olyan időszak, amikor mindezek egyszerre, hiánytalanul teljesültek volna. ’89-ben sem tömeges elégedetlenség, sem megfelelő pillanat nem volt. 1957-ben és 2010-ben ellenforradalom volt, rendszervisszaváltás. Végre idén április 12-én minden összejött, (fülke) forradalom lett, és elindult a tényleges és remélhetőleg tartós rendszerváltás. A (szinte) mindenki forradalma. A választás utáni felmérés szerint soha nem húztuk ennyien a szekeret ugyanabba az irányba: liberálisok, kiábrándult jobboldaliak, baloldaliak, zöldek, talán még barnák is. Még az eddig távolmaradók is sokan felemelték a hátsójukat. Jó volt látni a – még ha csak egy napig is álló – hidat az árok fölött. Az utat „lélektől lélekig”. Mindenki, aki számít, segített. És mindenkire szükség volt a kétharmadhoz, függetlenül a múltjától. Mert mindenki szavazata ugyanannyit ért, bárhonnan ábrándult ki, új- vagy óellenzékből.
És ha akkor nem számított, ne számítson a választás után se! Véleményem szerint a választás előtti ellenzéki pártok tagságának diszkriminálása a választás után is súlyos hiba, sőt bűn. Különösen annak fényében, hogy jól láthatóan az új kormány káderhiányban szenved. Értem én az elővigyázatosságot a „téglák” beépülése miatt, azt is értem, hogy nehéz arcvesztés nélkül visszatáncolni a teljes elhatárolódásból, sőt a hitelvesztés és a kikezdhetőség veszélyét is valamennyire reálisnak érzem, de most már lassacskán fel kellene oldani a szigorú karantént. Legalább azokkal szemben engedményeket lehetne tenni, akik nyíltan szemben álltak a NER-rel, nem kompromittálták magukat, és önként visszaléptek a Tisza Párt javára. Nem áldozatot hoztak döntésükkel, hanem példát mutattak egy magasabb cél érdekében. Nem kényszerítették szimpatizánsaikat választásra, hogy hova álljanak: oda állhattak, ahová ők is. Természetesen mindez nem vonatkozik azokra a „bátor” pártokra és egyéni jelöltekre, akik süketek voltak az idők szavára, kockázatot vállaltak, és elbuktak. Szerencsére szimpatizánsaik nagy része földönjáró volt, és nem követte őket a levitációba.
Néha eszembe jut Magyar Péter országjárásának első állomása. Ahogy közeledett Ricsihez (a platós színpadhoz), egy idős nő megállította, és kezébe nyomta telefonját azzal, hogy a fia szeretne valamit mondani. Szia Péter, Londonból beszélek. Szurkolunk nektek! Csak el ne ba…átok! Péter megígérte. Ígéret, szép szó…
Aki társadalmi békét akar, az nem mélyíti és nem szélesíti tovább az árkot, lezárja a kampányt, és a bizalmat (újra)építi. Igen: „lépésről lépésre, tégláról, téglára”. Abba nem fér bele a folytonos óellenzékezés és maffiázás.
Legyen elszámoltatás, legyen vagyonvisszaszerzés, meg kell nevezni, és el kell ítélni a főbűnösöket, és le kell zárni az aktuális átkost. Vannak jó példák, lehet követni. Gondoljunk csak a Franco utáni Spanyolországra vagy Mandela elnökségére. Minkettő békítéssel kezdődött – és a bocsánatos bűnök alóli feloldozással.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
