Nem feledhető: Orbán Viktor Tihanyban véletlenül őszinte volt. Elárulta magát, kimagyarázhatatlanul: hatalma fontosabb a magyarságnál! Beszéde egy következetesen végiggondolt eszme koherens végkonklúziója. Az efféle végkonkluziókban mutatkozik meg némely rögeszme, a fasizmus, a kommunizmus meg az úgynevezett szuverenizmus abszurditása. Orbán „a nemzet érdekében” a magyarellenességet támogatta. A „szuverenista” összeborulás reményében kiállt – a választások előtt! – egy magyargyűlölő, ám magát a „román Orbán Viktornak” nevező fasiszta mellett, akinek alelnöke korai „szuverenistaként” dicsérte Ceausescut! Orbán egyazon „szuverenista” platformra került Ceausescuval! Így akarta leszerelni a magyarellenességét? Simion talán „megvehető” is lenne, de hívei kevésbé: amint a tihanyi beszédet követő napon az úzvölgyi temető újabb meggyalázása mutatja! Bizonyságul, hogy a nemzeti elsőbbségüket harsogó „szuverenisták”, különösen a szomszédos országokban, lényegileg inkompatibilisek egymással!
Az orbáni rögeszme abszurditását mutatja, hogy a törölt román elnökválasztáson sok erdélyi magyar a szintén magyargyűlölő, ám szintén Orbán-rajongó Georgescura szavazott. Majd legutóbb, nem is kevesen: Simionra. Nem pusztán a rendszerváltás veszteseinek elit- és RMDSZ-ellenes dühével, hanem mert a román „szuverenisták” EU-, NATO-, ukránellenes, homofób Putyin-párti retorikájában Orbán retorikájára ismertek rá. A tihanyi beszéd előtt a román szélsőjobb előretöréséért aggodalmaskodó magyar propagandisták valahogy mellőzték ezt a tényt!
Meghasonlott közösség
Gyurcsány ama december 5-én „csak” cserben hagyta, Orbán azonban most elárulta a külhoni magyarokat! Pedig a 2-3 mandátumnyi (bár kétharmadot biztosító) szavazatban mérhető hozadékán túl Orbán politikai identitásának alappillére a magyarságpolitika: a külhoniakkal való „törődés” visszahat erre rezonáló anyaországi közönségére, látványosan bizonyítva hazafiságát, amelyre a tágabb hazai közvélemény már kevésbé vevő, de amire a külhoniak még fogékonyak. Orbán Tihanyban saját magyarságpolitikáját kompromittálta. Olyan felháborodás söpört végig Erdélyben, mint ama december ötödikét követően. És mégis: túl sok értelmes, művelt, jóhiszemű, tisztességben megőszült külhoni és anyaországi magyar kritikátlan lelkesedéssel tovább csápol Orbánnak. Az agymosás, az egzisztenciális fenyegetettség önmagában nem elégséges magyarázat.
Markó Béla: Nem hiszem, hogy Simionnal együtt lehetett volna működni
Az RMDSZ volt elnöke a román elnökválasztásról, Orbán Viktor tihanyi beszédéről, erdélyi magyarokról és a „bezzeg Románia” kifejezésről. Interjú!
Orbán kezére játszik az eltorzult magyar alkat, amelyre Németh László, Márai, Bibó figyelmeztetett. Máig beidegződéseinkben hordozzuk a 400 éves idegen uralom, a túlélő feudalizmus és cselédmentalitás, szabadságharcaink kudarcának lelki hordalékát. Muhi-Mohács-Világos-Trianon-56’! Hatalmasabb nemzetek is belerokkantak volna. Mi, magyarok, túléltük. De közben valahol utat tévesztettünk! A magyarság morálisan is megideologizált alkalmazkodóképességének köszönheti megmaradását a Kárpát-medencében, az ellenségektől ölelt hazában. Ám „rugalmasságának” ára az erkölcsi leépülése, gyógyíthatatlan történelmi frusztrációja. Mohács óta a sorsunk alakítja az erkölcseinket, nem fordítva. A magyarság Mohács után elvesztette erkölcsi kivető-erejét! – írta Márai. Az önmagával meghasonlott közösség elveszti ép reagálóképességét, valóságos helyzetének és a szükséges teendők felismerésének képességét, figyelmeztet Bibó. Ezzel élt vissza a nemzeti frusztrációt súlyosbító kádári társadalmi alku, amelynek reflexei mindmáig zsigereinkben élnek. Máig ható bűntudattal mérgezte meg a magyar társadalmat, amely frusztrált, rossz a közérzete, bár maga sem tudja, miért. A magyar életet eluralta a frusztrációt kompenzáló állandó rosszkedv és agresszivitás, a szolidaritás hiánya! Egy közösség szétesésének megannyi tünete! Miközben egyre többet emlegetjük a nemzet egységét!
A Vezér elégtételt kínál
A nemzeti eszmevilág írástudója cinkossá vált. Hárítja a valósággal és a konzekvenciákkal való szembenézést. A nemzetellenesnek tekintett baloldal iránt érzett, identitásképző averziója folytán évszázados nemzeti frusztrációinak kompenzációját nem saját lelki-szellemi erőtartalékaiban keresi, hanem mint mindig, valaki mástól reméli: a Vezértől. Elégtételt akar a Trianonnal súlyosbított, máig ki nem hevert muhi-mohácsi-világosi traumáért. És Orbán elégtételt kínált a sebzett nemzeti önérzetnek; ideológia-pótlékot a frusztrált nemzeti elitnek. A jobboldali írástudó úgy érezte, eljött a revans ideje, bosszút vehet a Történelmen a magyarság félresiklott évszázadaiért. Ezért félrenézni is hajlandó, ha a hatalom olykor ízlése ellen való, de jogosnak érzett visszaéléseit látja. Látja, de nem veszi észre! Azt sem, hogy békaként ül a forrósodó vízben!
George Simion az igazság pillanatának nevezte Trianont
Ezt a magyarellenes elnökjelöltet támogatta Orbán Viktor.
Az erdélyi magyarok kicsit mások! A Történelem szellemileg-lelkileg-fizikailag súlyosan megviselte őket, de morálisan kevésbé. Nekik Bukarest sosem kínálta a „gulyáskommunizmushoz” hasonló társadalmi „alku” lehetőségét. Egyénei nem mindig, de mint közösség az erdélyi magyarság megőrizte – hajdani történelmi önállósága emlékével megerősített – belső tartását és önbecsülését. (Ezt a belső tartást fedezték fel maguknak az Erdélybe kirajzó „táncházasok”!) Ez hajlamosítja némi kritikus, intellektuális dacra az anyaországi „táposokkal” szemben. Bár maga is frusztrált, megviselte a kettős kötődés skizofréniája: a Bukaresthez való kényszerű igazodás és az anyaország iránti nosztalgikus érzelmi kötődés, amelynek folytán az anyaország mindenkori vezetőit – nem személyüket, hanem tisztségüket! – idealizálta. Orbán ezt kihasználva megadta az állampolgárságot, kompenzálta a külhoni magyarok nemzeti frusztrációt, elnyerve többségük elfogult rokonszenvét. És az erdélyi magyarok most kénytelen voltak Orbán ellenében cselekedni! A zavart magyarázkodások olyan közösségi kognitív disszonanciáról árulkodnak, amelynek feloldása nem lesz sem könnyű, sem gyors! De esélyt kínál megtörni Orbán erdélyi hegemóniáját.
Egy új nemzeti konszenzus esélye
Tihanyban nyilvánvalóvá vált, hogy a külhoni magyarok bőséges támogatása mögött rideg politikai és üzleti számítások húzódnak meg. Hogy a nemzeti egység elve valójában „politikai termék”. Kövér László szerint „nincs olyan, hogy erdélyi érdek vagy székely érdek – magyar érdek van.” Mikola István 2006-ban elszólta magát: az állampolgársággal és szavazati joggal bebetonozzák a Fideszt a hatalomba! Hát most repedezik a beton!
Állampolgárság, bő támogatások – Orbán magyarságpolitikája akár dicséretes, a székelyek rajongása akár indokolt is lehetne. Csakhogy a lelkes kettős állampolgárok nem látják, hogy Orbán klientúrája kiterjesztésével és a túlárazott támogatásokkal nem csupán népszerűségét biztosítja, hanem „az alkotmányos költségek” ellenőrizhetetlen visszaosztását. Hogy a látványos támogatások milyen indulatokat gerjesztenek az anyaországiakban. Az átkosban a közmagyar nem sokat tudott a külhoni magyarokról – most már utálja őket! Rég volt ennyire tragikus a magyar-magyar iszony!
Egyáltalán kik és hogyan jelenítik meg külhonban az anyaországot? A nemzetpolitika budapesti felelősei évtizedek óta szakmai háttér nélküli, hiteltelen, koncepciótlan szürke hivatalnokok. A hajdani „táposok” magatartásával, a barátoknak osztogatott támogatásokon és a „lájbis” reprezentáción túl nincs és nem is volt víziójuk a nemzetről. (Az újsütetű államtitkár üres kézzel katasztrófa-turistaként látogatott a parajdiakhoz, akiknek azt javasolta, hogy somlyói zarándokoknak sódarabokat adjanak euróért!) Diplomatáinak jelenlegi prioritása minél több regisztráció begyűjtése a majdani Fidesz-szavazatok reményében. (A MÁÉRT-en felmerült: a kettős állampolgárság intézményét a másod-harmad generációs, a nyelvet nem beszélőkre is ki kellene terjeszteni!) A nemzetpolitika pillérjét képező kulturális diplomácia intézetei láthatatlanok.
A külhoni magyarságnak (és az RMDSZ-nek!) most két opciója van: ha kitart Orbán mellett, végleg leszakadhat az idegenkedő anyaországról („osztrákosodik”); ha szolidarizál az elkeseredett anyaországiak növekvő tömegével – megszülethet egy új nemzeti konszenzus. A tihanyi beszéd megteremtette ennek az esélyét!
A szerző nyugalmazott diplomata, (újság)író
