Orbán Viktor egy szimbólumokban gazdag rendszert épített ki, amit háromféle jelzővel szoktak megnevezni: „hibrid rezsim”, „illiberális demokrácia” vagy „spin diktatúra”. Ez utóbbi az emberek állandó manipulációjával, szégyentelen propagandaeszközökkel és a nyilvánosság egyre erősebb kontrolljával ural mindent.
Bármelyiket is nézzük, jellegüknél fogva az ilyen rendszerek alapvetően gazdagok szimbólumban, aminek az az oka, hogy a politikai és gazdasági teljesítmény alapján nem lehetnének hosszú életűek. Orbán legfontosabb képi megjelenítései tökéletes példái ennek. Mindig mint a „nép vagy a nemzet vezetőjeként” jelenik meg a felvételeken: ruhája egyszerű, környezete leginkább falusias, és ezért is fotóztatja magát focimeccsen vagy épp disznóölésen. Ugyanebből fakadóan emelte politikai szimbólummá a stadionokat, arénákat, küzdőtereket, illetve hasonló feladatot töltenek be a közmédia felületei, a plakátkampányok és a nemzeti konzultációk is: „a Vezető lenyúl, és erős karjával megvédi, s felemeli a népet”. Minden róla szól, vagy legalábbis ő a magyar közpolitika Rómája, ahova minden út vezet.
Az utóbbi időben észrevehető, hogy a Karmelita ura egyre többször régi képet használ a posztjaihoz. Ennek egyetlen logikus magyarázata az, hogy képtelen a megújulásra, belenőtt az idősödő, türelmetlen diktátor szerepbe, már nem is akarja ezt leplezni. Számunkra az a lényeges, hogy nincsen napi képünk arról, hogy a miniszterelnök milyen állapotban van.
A másik oldalon áll Magyar Péter, akinek a szimbólumrendszere élesen szemben áll az orbánival. A támogatói bátor hősnek, „megváltónak”, hiteles beszélőnek tartják, ezzel a személyébe reményt, fordulatot, forradalmat, esetleg lázadást látnak bele. Még a politikailag semlegesek is elismerik, hogy ütésképes és ütésálló személyiség, azaz karizmatikus és szimbolikus figura.
Magyar számára létkérdés, hogy minél jobban különbözzön Orbántól, mert az erejét tekintve már nem kérdéses, hogy valós kihívója a miniszterelnöknek. A döntő az lesz tehát, hogy a másságát mennyire tudja elfogadtatni a néppel. Ezt a másságot, amely egyben kontraszt is a politikájuk között, láthatóan nagyon tudatos módon építi fel egy személyes szimbólumrendszer használatával. Míg Orbán – mint mondtam – legjobb esetben is csak a régi önmagát ismétli, addig Magyar ügyesen belopja a nemzeti tudattalanba a személyéhez kötődő új szimbólumokat.
Június 13-án egy kamera objektívnek látszó tárggyal fotóztatta magát. Másnap, 14-én egy hajókormánnyal. 21-én egy órával, amit figyelmesen, nyugodtan néz a csuklóján, 22-én egy puskával (céllövöldében), 23-án pedig sakktáblával, ami fölé annyit írt, hogy „stratégiai nyugalom”, ami elég nagy kontraszt ahhoz képest, hogy Orbán meg a Védelmi Tanácsot hívta össze. Az üzenet az, hogy van itt egy, a világot objektíven megfigyelő, a saját és a (majdan) rábízottak életét biztos kézzel kormányzó, mindig időben cselekvő, s ha kell célra tartó, stratégiában gondolkodó politikus. Csak tessék észrevenni!
Nem is lehet nagyobb kontraszt a két vetélytárs között. Amikor tehát úgy tűnik, mintha épp tűzszünet volna, a szimbólumok azért csak tovább harcolnak a választók tudattalanjában nyári szünet nélkül.
