Bayer már szétkenné a szennyet, ami egy brüsszeli ereszcsatornából robbant a pártjára és ezzel az ő nyakába is. Hazug módon, köpködve vádaskodik, majd helyesbít, meakulpázik, visszavonja az elhangzottakat. Nem is úgy volt, tévedtem, nem úgy gondoltam, félreértés volt, blablabla. De vajon sikerült-e elterelni a figyelmet az évszázad egyik legtragikomikusabb, Woody Allen-filmek poénjait megszégyenítő, filmvászonra kívánkozó lelepleződéséről? A kormányt lemeztelenítették, a királyt pedig dugdossák, bújtatják, menekítik, mert sohasem volt még ennyire pőre és meztelen.
A Szájer-ügy ugyanis arra erősített rá, amit az emberek a Borkai-botrány óta gyanítanak: Orbán egy operettszínházat üzemeltet és színész benne minden férfi és nő. A saját maga által megkomponált darabban a legnagyobb színészi alakítást azonban mégiscsak a nép egyszerű gyermekének szerepében tetszelgő manipulátor nyújtja, kinek álarca mögött egy a hatalomhoz mániákusan ragaszkodó, a családja és a strómanjai által felfoghatatlan mértékű vagyont összeharácsoló, gyarló ember sziluettje rajzolódik ki.
Bayer odapiszkított az asztalra, de aztán inkább már visszaszívná az egészet. De akkor minek kellett ez az egész? Mármint az, hogy az in flagranti tetten ért homoszexuális gangbang buliról hátizsákjában droggal csatornán menekülni próbáló első vonalas kormánypolitikus tettét viszonylagossá szándékozik tenni egy újságíró megtámadásával. A nyilvánvalóan szándékosan eltorzított „emlékezés”, kriminalizáló retrospekció legfőbb célja a terelés, a parasztvakító vetítés volt. A rájuk hullott mocsok szétkenése. A bosszú. A kicsinyes bosszú, de természetesen totálisan keresztény alapon. Amolyan fideszes kereszténységgel. És ebben persze partnere volt a gátlástalanság fokmérőjeként is funkcionáló Huth Gergely.
A nemzet Zsoltjának tehát semmi célja nem volt, csak hogy – feltehetően kérésre – elterelje a figyelmet arról a mérhetetlenül bűzlő mocsokról, amit piros-fehér-zöld sztaniolpapírba csomagolva adnak elő nap, mint nap a színpadon.
De vajon el tudná-e takarni bármilyen koholt vád, hogy bár a Fidesz az a párt, amelyik a leghangosabban kommunistázik, ám tele van moszkovita-putyinista hazaárulókkal, szem- és köpönyegforgató ügynökökkel, az egykori MSZMP-ben szocializálódott KISZ-királyokkal?
El tudja-e terelni a nyiladozó szemű magyar választópolgárok tekintetét arról, hogy miközben a Fidesz elnöke fejhangon libernyákozik, ő maga nem is olyan régen még a Liberális Internacionálé alelnöke volt?
El tudja-e terelni az odafigyelésünket arról, hogy bár főnöke a leghangosabban sorosbérencezik, azonban pont ő az – megannyi fideszes politikustársával együtt –, aki Soros György ösztöndíjával landolt a magyar politikai életbe?
El tudja-e terelni a fókuszt arról, hogy noha a leghangosabban migránsozik, valójában saját maga engedett be jó komoly vámpénzért terroristákat támogató muszlimokat és nemzetközi körözési listákon szereplő bűnözőket kicsiny hazánkba?
Vajon el tudja majd terelni a tekintetünket a rendszerből mesésen gazdagodó budavári bértollnok, hogy a kormánypárti politikusok, akik a leghangosabban drogosoznak, a luxusjachtokon mivel múlatják az időt? Mert ugyebár a ló csak néz, a csikó meg lát…
Vajon el tudja téríteni a figyelmünket Zsolt asztalra piszkítása arról, hogy éppen abban a pártban buktak le pedofilok, házasságtörők, amely nap mint nap erkölcsről, a család szentségéről meg a keresztény értékek megvédéséről papol?
Végül is a kormánypártok elérték mindazt, amit egy konzervatív, keresztény és nemzeti párt ezen a Földön csak akarhat: büszkeség ma fideszesnek lenni, büszke dolog ma Európában magyarnak lenni. Ja, nem.
A szerző a Jobbik kommunikációs igazgatója
A Vendégoldalon megjelenő cikkek nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját.