Többen úgy gondolják, hogy a nemrégiben különös körülmények között és különös kimenetellel halogatott román elnökválasztás veszélyes precedenst teremtett, Nagy Attila Tibor politikai elemző Konok Pétert idézi a Magyar Hang karácsonyi lapszámában (Átadja-e Orbán Viktor a hatalmat?). Mély tisztelettel felhívnám a figyelmet arra, hogy elvi alapon hasonló cselekményekre Nyugat-Európában számos alkalommal volt példa: a francia IV. Köztársaság parlamentje a kontroll hiányában az alkotmányos szabályokat is megszeghette, és a bukásáig évente átlagosan 2, összesen 25 kormányt elfogyasztott; a választási rendszer eleve arra épült, hogy a szavazat-mandátum átváltási aránytalansággal kiszorítsák a gaulle-istákat és az 1970-es évekig jelentős fenyegetést jelentő kommunistákat. Aztán De Gaulle V. Köztársasága sem igyekezett igazságosabb rendszert fenntartani: gerrymandering, egyenlőtlen lakosságú választókörzetek, még nagyobb szavazati aránytalanságok produkálásával, bár a „köztársasági fegyelem” stabilabbá tette a kormányzást.
Az olasz pártokrácia az 1990-es évek elejéig azt jelentette, hogy ugyanazok a pártok és pártelit korrumpálódott a hatalomban, valójában a pártok és a frakciók határozták meg a miniszterelnökök személyét és a kormányok összetételét, nem a választási eredmények. Olaszország 1945 és 2002 között 62 kormányt fogyasztott el 15 választás termékeként, a koalíciók többségét az illékony érdekközösség kötötte össze, mivel a politikai berendezkedésnek szintén az volt a szándéka, hogy kizárja a hatalomból a kommunistákat és a neofasisztákat. Egyébként Hollandiában, ahol a legarányosabb a választási rendszer, annyira jellemzi a pártokat a kompromisszumkeresés, hogy a választások eredményét ritkán tükrözi a „győztes” kormánykoalíció, amelyek megalakulása elhúzódik a hosszas egyezkedések miatt. Most Ausztriában is látjuk azt, hogy nem a szavazatokban győztes párt alakíthat kormányt.
Átadja-e Orbán Viktor a hatalmat?
A miniszterelnök elkezdett hangosan azon meditálni, hogy ha a közösségi médiumok segítségével szerez csomó szavazatot egy feltörekvő politikus, akkor van-e jogalap az emberek döntését felülbírálni.
Nem a Nyugat, de a Romániához közelebbi Görögországról csak egy pár szót ejtve: a kényszerdemokratizálás nehezen működtetett demokratikus intézményeket eredményezett, a politikai patronázsrendszer és a klientelizmus folyománya, hogy az éppen kormányzó pártok a saját érdekeiknek megfelelően szabták át a választási szabályokat, nem egyszer saját magukat elgáncsolva.
Röviden összefoglalva: a nyugati képviseleti demokráciákban nem ritka, hogy a mérsékelt pártok kiszorítják a szélsőségeket, de ezt „elegánsabban” tették, mint ezúttal a román kollégáik. Aggályosnak tekinthető, hogy a „népakarat” ellenében őrzik a képviseleti demokráciát, máskülönben viszont Goebbelsnek lesz megint igaza, és a demokrácia maga adja ellenségei kezébe önmaga elpusztításának eszközeit.
Azzal viszont egyet lehet érteni, hogy ez példamutató precedens Orbán Viktor számára, aki csakugyan jegyzetelhet, ha a következő – vagy bármelyik – választáson neki nem tetsző eredmény születne, tehát ha neki úgy tetszik, megsemmisíttetheti az eredményt, ha úgy veszít, hogy ellenfelei kétharmadot szereznek. Azt ugyan még könnyebb elképzelni, hogy egy egyszerű többségű kormánnyal szemben ellenzékieskedik, mert a rendszert már annyira a saját kényelmére szabta, hogy egy új kormány csak vergődni tudna. Az viszont inkább hihetetlen, hogy egyharmadba szorulva végignézné, hogy lebontják a rendszerét, urambocsá egyes fontos emberek börtönbe is kerülnek. Ha így alakulna a helyzet, akkor valószínűbb az is, hogy jól felpakolva magánrepülőgépre, jachtra, luxusterepjáróra – kinek mit intézett a kormánya – szállnak, és melegebb, avagy orosz éghajlatra menekülnek.
Azt viszont érdemes és érdekes kicsit tovább gondolni, hogy megsemmisíthetné a nem tetsző választási eredményt. Ha a közhangulat, amit lassan lincshangulattá fokoz a magyar kormány, addig fajul, hogy a „hideg polgárháború” ténylegessé válik, akkor az számára is kockázattal jár. Emlékeztetőül az 1986-os fülöp-szigeteki elnökválasztást hoznám fel: az évtizedek óta uralkodó Ferdinand Marcos választási csalásokkal „megnyerte” ugyan a választást, de az ellenzék, aminek vezetője Corazon Aquino (a Marcos katonái által agyonlövetett ellenzéki kihívó özvegye) volt, nem fogadta el az eredményt. A történeti hűség kedvéért: a hivatalos választási felügyelet (COMELEC) Marcost hozta ki győztesnek, míg a független szervezet (NAMFREL) Aquinot, majd napokkal később a hivatalos szervezet munkatársai menedéket kerestek, féltve életüket, mivel állították, hogy Marcosék manipulálták az eredményeket. Az ellenzék nem fogadta el Marcos győzelmét, a Nép Hatalma Forradalom pedig hamar elsöpörte Marcos uralmát.
Tehát: Orbán eljátszhatja, hogy megfosztja a kihívóját a győzelemtől, de a népharaggal számolnia kell. Persze nyilván ezért szokott eszébe jutni választási években a fegyveres testületek javadalmazása, és egy csinos küllemű fegyverpénz kiutalásával rájuk mosolyog – elképzelhető az is, hogy ezzel még szavazatot is vásárol. Egyszer talán eljátszható az, hogy érvényteleníti az ellenfél győzelmét, de nem tűnik hihetőnek, hogy többször is, illetve hogy az ellenzéki érzelműek beletörődnek ebbe, és legközelebb „jobban” szavaznak – a kormánypártra. Netán erőszakkal lehet jobb belátásra bírni az elégedetlenkedőket, akik nyilván nem szűnnek meg elégedetlenek lenni, tekintve az ország siralmas közállapotát és azt, hogy valószínűtlen, hogy a kormány majd a közeljövőben jófej lesz, és mindent széppé varázsol. Netán apátiába lehet megint süllyeszteni az ellenzékieket, de az előző mondatot megismételhetném; ez csak elodázná a kormány bukását, ismeretlen ideig.
Azoknak, akik most „féltik” a román demokráciát, és kérdőre vonják a Nyugat szemforgatását: a tapasztalat az, hogy a demokratikusnak tekintett elitek joggal zárnak ki demokrácia-ellenes kihívókat, még ha azok népszerűek is, hiszen a legalapvetőbb céljuk a demokrácia fenntartása, mivel a demokratikus rendben van esélyük hatalomra kerülni, nem demokratikus körülmények között kétséges. Egy önkényuralmi rendszer esetében, ami minden szükséges lépést megtesz saját maga hatalomban maradásáért (ide tartozik a kulcspozíciók elfoglalása, a választási rendszer manipulálása, kiterjedt propaganda és a szavazatvásárlás kifinomult módszerei), éles a különbség, amikor félreállítja az ellenfeleit: valójában bosszút áll. Persze homályos lehet a határvonal a fent felsorolt demokratikus példáim és az imént említett önkényuralmi rendszer között, de a vörös vonalat most egyértelművé teszem: még a korrupt elitek is igyekeztek megőrizni a demokratikus intézményeket, amik sok esetben nem működnek együtt velük, sőt akadályozzák a „megválasztott elitet”. A jelenlegi magyar kormányzat viszont nem ilyen, véletlenül sem akarja átadni a hatalmat, és hihetőleg nem is törekszik arra, hogy demokratikus irányba megváltozzon. Még egyértelműbben: Magyarország nem demokrácia, például a választások megléte nem elégséges feltétele a demokráciának, de nem is feltétlenül szükséges (a választás a kormány elszámoltathatóságának szükséges feltétele, de szintén nem elégséges); vagy például a szólásszabadság sem nyom sokat a latba, mert ahol megfélemlítés van, ahol rossz hírbe lehet kerülni az uralkodó nézettől való eltéréssel, ott a szólásszabadság megbénul.
Zárszó: netán a harmadik lehetőség az, hogy a „hideg polgárháború” felforrósodik, amiért különben a magyar kormány mindent meg is tesz. Ám ehhez olyan másik fél szükséges, ami hathatós ellenállásba fog, máskülönben csak állami terrorról beszélhetünk. Ez nem feltétlenül jelent erőszakos ellenállást, sőt az erőszakmentes sokszor célravezetőbb.
Ha a többségi „népakarattól” elidegenedett államhatalom erőszakoskodik, akkor a haza ellenzékben marad?
A Hang.hu oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
