Óvatosan föltennék egy kérdést

Óvatosan föltennék egy kérdést

Demonstrálók a Fidesz Lendvay utcai székházánál (Fotó: Magyar Hang/Malatinszky Dávid)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Nem, nem Orbán Viktor tehet róla. Nem ő a hibás, nem ő az okozója mindannak, amit annyira, de annyira szeretnénk megváltoztatni. Tisztában vagyok vele, hogy sokan most fölhördülnek, s föltételezik rólam, én is onnan jöttem. Nos, hogy honnan jöttem, igazából még számomra is kérdés, de egy biztos: értelmiségi lévén örök ellenzékinek tekintem magam. Mert egy valódi értelmiségiben rendszertől függetlenül benne van a jobbító szándék, ennek következtében a hibákat, a mulasztásokat, a visszaéléseket igyekszik föltárni, hogy ezeken aztán változtatni lehessen. Vagyis ellenzéki, mert az előbb fölsoroltakból akad mindenféle rendszerben bőségesen.

De térjünk vissza a kezdő mondatomra: ha nem Orbán, akkor ki? A válaszom roppant kiábrándító, és tisztában vagyok vele, hogy sok ellenséget fogok szerezni vele, de nekem ennyit megér. Mi vagyunk a hibásak, mi, választópolgárok vagy egyszerűen csak polgárok – tehát én is –, akik élik a hétköznapi életüket, de valamilyen oknál fogva képtelenek befolyásolni a körülöttük zajló eseményeket. Pedig néhányszor már bebizonyosodott, hogy a jelenlegi hatalom is meghátrál, ha erőt tapasztal (netadó, vasárnapi boltzár, olimpia stb.), de az újabban zajló, néhány száz- vagy ezerfős tüntetések láttán a miniszterelnök csak mosolyog, hátradől, és kikéri a kávéját – ahogy mondani szokták.

Orbán egy ember, talán nem egészen olyan, mint mi, de majdnem. Igaz, baráti beszélgetések során én már meg szoktam cáfolni ezt a tételt, mert abban, amit játszik velünk és az unióval, van valami sátáni – de lehet, hogy csak túlzok, mert manapság már muszáj hangosat mondani, vagy még hangosabbat, vagy annál is, mert akkora a zűrzavar.

Az Orbánokat mi „termeljük ki”. Mi alkotjuk meg őket, mégpedig azzal, hogy olyan körülményeket teremtünk, ahol a dudva gyorsabban nő a haszonnövénynél. Az Orbánok nem tesznek mást, mint élnek a tálcán fölkínált lehetőséggel, amit mi nyújtunk át nekik. Számtalan példát lehetne fölhozni a történelemből. És sokkal egyszerűbb így: rákenni valakire az egészet, vigye el a balhét, ő az oka mindennek, így aztán mi mentesülve vagyunk minden vád alól, minden felelősség alól, mi mindent jól csinálunk, csak az a gonosz Napóleon, Nagy Sándor, Hitler, Sztálin vagy épp Dzsingisz kán – hadd ne folytassam! És akadnak nem is kevesen manapság is. Nincs ez jól így, és nem is vezet sehová.

Az ellenzéki gondolkodású állampolgárok megváltásként várják a jelenlegi kormány bukását (ami valamikor nyilván be is fog következni), s szentül hiszik, ha ez megtörténik, ránk köszönt a várva várt jó világ. Sokan átéltük ezt az érzést már egyszer, nagyon intenzív módon, az úgynevezett rendszerváltás idején, a nyolcvanas évek végén. El tudtuk volna akkor képzelni, hogy az annyira vágyott világ néhány évtizeden belül ide fog degradálódni? Hogy a kizsákmányolás, a zsarnokság, a kiszolgáltatottság, a feudális viszonyok újratermelődése zúdul majd ránk olyan mértékben, hogy levegőt sem kapunk tőle? Mit rontottunk el? És ki? Gyurcsány vagy Orbán? Szánalmas ez a szembeállítás, a dolgok ilyetén leegyszerűsítése, de még szomorúbb, hogy működik – épp ezért ilyen recept szerint cselekszik manapság majd’ minden politikai fórum.

Az ellenzéki oldal fröcsögve szidja Orbánt, hogy nem tesz egyebet, csak ellenségképet gyárt – divide et impera! –, hogy lehessen gyűlölködni. Óvatosan föltennék egy kérdést: ez nem ugyanaz, mint amit Orbán és sleppje produkál már évek óta? Ők sorosoznak, brüsszeleznek, az ellenzék meg orbánozik: ez nem ellenségképgyártás? Persze, mindenki jogosnak és igaznak gondolja a maga álláspontját, s ezáltal fölmentve érzi magát. Mindig a másik a hibás.

Én sokkal szívesebben hallanék/olvasnék arról, hogy mi lesz itt, ha ’22-ben megbukik a NER, és valóban beindul valami pozitív változás. Sajnos az égvilágon sehol nem találok ilyesmit. Mondhatják, hogy ilyen meg olyan honlapon stb. csakhogy én – több millió társammal együtt – nem nézegetek honlapokat. Olvasom a napi/heti sajtót, nézem a még egyetlen nézhető híradót, a vitaműsorokat, de semmi másról nem értesülök, mint arról, hogy milyen szörnyű ez a vérszívó rendszer. Könyörgök, én erre nem vagyok kíváncsi, mert teljes mértékben tisztában vagyok vele, mivel nap mint nap átélem! Azt mondja el végre valaki, mi vár rám, ha megtörténik az a fordulat, amit fentebb említettem – mert csak ebben az esetben tudom jó szívvel az ellenzéki összefogásra adni a voksomat.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/32. számában jelent meg, augusztus 6-án.

 

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby