Tavaly ilyenkor egy ország izzott a haragtól a bicskei gyermekotthonban kirobbant pedofilbotrány miatt. Az eset alapjaiban rengette meg a rezsim önmagáról festett képét. A választások napján az ellenzéki szavazók többsége ösztönösen sorakozott fel egyetlen ember mögött, akinek politikai pályája éppen ezzel az üggyel kezdődött, és akinek kilépése a rendszerből egyben az új korszak jelképévé is vált.
Egy év telt el a botrány óta, és a politikai térkép változatlannak tűnik. Csakhogy míg korábban az állampárt belső stabilitása volt kérdéses, ma már inkább azok az erők kezdenek megbomlani, amelyek a rezsim leváltásáért küzdenek. A hatalom sebészi precizitással találta meg azt a törésvonalat, amely mentén az ellenzéki szereplők újból egymásnak feszülhetnek, és amelynek következményeként a választóik is egyre bizonytalanabbá válhatnak.
Mintha már nem is ugyanabban az országban élnénk, mint egy évvel ezelőtt. A miniszterelnök elragadtatva magát poloskázik, pokolba kívánja a kritikusait. Közben populista gesztusokkal osztogat, és bűnbakká teszi a piaci szereplőket a gazdasági helyzet miatt. Az ellenzék hol füstgyertyákkal hadonászik, hol furgonokat torlaszol el, hol lakókocsiban roadshow-zik, barátnőket mutogat, vagy épp kész letolni a nadrágját is – legújabban pedig színes zászlók felett dúl a harc. És megjelentek a zebrák is a hatvanpusztai birtokon.
Pedig a gyülekezési törvény korlátozása – így például a Pride elleni fellépés is – csak egy újabb eszköz a hatalom kezében. A cél nem a nemzeti értékek védelme, hanem az, hogy kijelöljék, miről szóljon a kampány. Közben mintha megfeledkeznénk arról, hogy a szomszédban továbbra is háború dúl, hogy a szociális válság egyre súlyosabb, hogy a fizetésünk folyamatosan veszít értékéből, hogy a közszolgáltatások összeomlanak, hogy az akkumulátorgyár nagyhatalmi célokból zsákutca lett, és hogy a rendszer korruptabb, mint valaha.
És a szabadságjogok tiprásának egyik legcinikusabb mozzanata, hogy éppen a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva lépnek fel azok, akik éveken át szemet hunytak a bicskeihez hasonló ügyek fölött.
Meggyőződésem, hogy az Orbán-kormány pontosan tudja, mit csinál. Nincs semmiféle törekvése egy elfogadóbb és békésebb ország megteremtésére. Nem azért alakítja így a politikáját, mert hű a saját értékeihez – hanem mert ezt mérik. Megkockáztatom, hogy a Pride-ra is magasról tesznek, ahogy bármely érdekérvényesítő mozgalomra. Sőt, most kifejezetten örülnek, hogy még léteznek.
A Pride-dal önmagában nem az a probléma, hogy létezik, hanem az, hogy a körülötte zajló diskurzust toxikus szereplők uralják – olyanok, akik pont az egyenlő jogokat és tiszteletet éppen azoktól vonnák meg, akik nem igazodnak maradéktalanul az általuk formálódó normákhoz. Leegyszerűsítem: már minden második Netflix-filmben szerepel egy meleg fekete karakter, aki korábban nő volt, és most szurikátaként akar élni. Valami ilyesmiket szoktunk hallani a hétköznapokban. Nyilván ez torzítás, de a kulturális háborúk éppen az ilyen túlzásokra építenek. Nem csoda, hogy a klasszikus liberalizmus hanyatlik: a szélsőségek közepette egyre kevesebben hisznek a valódi kompromisszumokban.
Ugyanez a jelenség, csak fordított előjellel, a kormány identitáspolitikájában is tetten érhető. Március 15-én eljutottak odáig, hogy aki nem jobboldali, nem vallja magát nemzetinek és kereszténynek, az nem csupán politikai ellenfél, hanem „poloska”, és reményeik szerint bérelt helye van a pokolban. A logika mindkét oldalon ugyanaz.
Az ellenzék sem kevésbé bűnös ebben a játszmában. Náluk is domináns vezérelv: bármi áron, de bukjon Orbán és sleppje. Hogy aztán mi következik utána, az mellékes. Így épül fel az az ördögi kör, amelyben a politikai szereplők a társadalmi megosztottságot mélyítve csupán a saját táboruk maximális mozgósítására játszanak. Minden más, ami nem szolgálja a táborharcot, a szőnyeg alá söpörhető.
És így tovább. És így tovább.
Poloskázókról
Úgy próbálja a kormány most épp eltolni magától a kártevőzést, ellenfelei dehumanizálását, hogy a következő mondatban már bőszen folytatja is.
Márpedig, ha ez a hatalomgyár valóban a gyerekek jövője miatt aggódna, ha tényleg problémát látnának abban, hogy bármilyen érdekcsoport képviselete veszélyezteti a magyar embereket, és nem csupán identitáspolitikai baromságokkal próbálnák elfedni, hogy minket teljesen kifosztottak, az országunk letérdelt, és rabja lett a globális kapitalizmusnak, akkor nem tiltana, hanem egyenesen előírna. Pontosan úgy, ahogy anno az irodalomtanárnő ránk tukmálta a kötelezőket. Mondjuk, ha holnap betiltanák, többek közt én is most dobnám félre, amit olvasok, és csapnám fel az Egri csillagok első oldalát.
Csakhogy egy könyv elolvasása kevésbé gerjeszt konfliktust, míg az utcai tiltakozások annál inkább – és pontosan ezt várja a hatalom. Céljuk, hogy olyan képeket alkossanak, amelyek szerint mindenki más a nemzet destabilizálásán dolgozik. A képlet egyszerű: aki ellenáll, az háborúpárti, aki hallgat, az békét akar, és a kormány természetesen az utóbbiak egyetlen valódi képviselője. Nem az a kérdés, hogy a Pride gumicsont-e, mert ha az, akkor minden más is az – és ha nem, akkor semmi sem az. Minden ilyen végső soron arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a fenntarthatatlan gazdaságpolitikáról és a rendszert belülről szétrágó korrupcióról.
Attól tartok, hogy ezzel az ellenzéki szereplők nagy része is tisztában van. Hogy szinte már elismerték, hogy még ha nem is kétharmaddal, de a Fidesz 2026-ban ismételten megnyeri a választásokat. Hol vannak azok a hetek, hónapok, amikor valóban ráláthattunk a magyar egészségügy valós helyzetére? Miért nem beszélnek a valós társadalmi feszültségekről?
Vagy például ahelyett, hogy mindenki gúnyt űzne a kocsmaprogramból, érdemes lenne inkább arról beszélni, hogy a lakásárak emelkedése és a dzsentrifikáció okozta társadalmi feszültségek egyre inkább szétszakítják a falvakat. A kocsma, mint utolsó „honos” közösségi tér, megszűnik, követve a kisboltokat és a postákat, mert már ezekre nincs szükségük azoknak, akik a városokból a környező településekre költöztek.
Vagy miért hallgatnak arról, hogy a honvédség által szervezett, kormánytisztviselőknek szánt képzésen egy fiatal hölgy mindkét kezét elveszítette, mert felrobbant egy kézigránát? A korrupció igazi veszélyét nemcsak a lopás mértéke, hanem a hozzá nem értés teszi halálosan súlyossá. A szerb tüntetések hátterében sem pusztán az elnök személye áll, hanem az a mérhetetlenül romlott rendszer, amely lehetővé tette, hogy egy újvidéki vasútállomásnak – amely műszaki hibáktól és kivitelezési hanyagságoktól hemzsegett – az előteteje leszakadt, és 15 ember életét követelte. Ennyit ér az a „fejlődés", amit a hatalom épít.
A gyermekemet egyáltalán nem félteném a Pride-tól, sokkal inkább attól, hogy Egerben leégett egy óvoda konyhája, mert sosem volt pénz a régi hűtő cseréjére, az épület korszerűsítésére vagy tűzjelzők felszerelésére. És ez bármikor megismétlődhet, amikor gyermekek is ott tartózkodnak.
Nem attól szorong a társadalmunk, hogy valaki az Andrássy úton bekiabálva buzivá változtatja valakinek a gyerekét, hanem attól, hogy a nagy tüsszentés rávilágított: nemzetünk ezer szálon függ a nagyhatalmaktól, hogy a nagyszüleink sokkal stabilabb jövőképet építhettek, mint mi, hogy a vezető pozíciókba nem az értékek és tudás, hanem a kontraszelekcióval felkapaszkodott idióták kerülnek, és már tizenévesekben fogalmazódik meg, hogy az ország megváltoztatása helyett inkább el kell hagyniuk.
Ilyenkor kellene valami zseniális megoldást mondanom, hogyan lehetne mindezt jobban csinálni. Őszintén, nem az ellenzéki pártok megosztottsága vagy az állampárt újabb cinikus, hazug politikája aggaszt, hanem a tehetetlenség és az eszköztelenség. Én csupán egy egri képviselő vagyok, aki 11 fideszes képviselőt sem tudott meggyőzni arról, hogy a gyermekvédelmi törvény és családpolitika nevében abszurd és embertelen módon ne zárják be az imókői tábort, ahol nyaranta több száz iskolás gyermek üdülhetett kedvezményes áron. Meggyőztem egy várost, de nem tudtam meggyőzni őket. A tragédia az, hogy most a Fidesznek van többsége, és 2029-ben nem ők fognak legyőzni, hanem azok az ellenzékiek, akik jobban gyűlölik egymást és engem, mintsem a változásért küzdenének.
Hogyan magyarázhatnám el több száz ellenzéki politikusnak vagy több millió nem kormánypárti szimpatizánsnak, hogy nem Orbán gyűlölete az, ami érdekel, hanem az, hogy nem akarok egy nagyhatalom támaszpontjává válni, és nem akarom, hogy bárki megmondja, hogyan éljek? És hogy mindezt úgy akarom tenni, hogy kimenjek az utcára, békésen, szolidaritást vállalva azokkal, akiket épp eltipornak vagy szabadságukat korlátozzák, anélkül, hogy bármilyen stigmatizálást kockáztatnék, amely örökre ott marad az interneten, és még az unokám is hazug képet kap rólam mint fiatalkori nagyapjáról?
Ebben az országban most minden egyes nap el kell magyaráznom a fideszeseknek, hogy kiállok, akkor is, ha a brontoszauruszok szabadságát csorbítják. Ekkor leszek a brüsszeli kegyenc Soros-poloska. És kiállnék akkor is, ha az ellenzék kerülne kormányra, és ugyanezt tenné a Fidesz-szimpatizánsok gyülekezési jogával. Akkor leszek, ugye, Putyin-bérenc és Orbán-csicska. És rohadtul elegem van ebből.
Az újabb jogfosztás
Az Orbán-rendszer számít azoknak a szavazatára is, akik utálják az LMBTQI-közösség tagjait és/vagy a Pride-ot. És ha az ő szavazatuk megszerzését segíti a Pride-ellenes jogfosztás, akkor ezt is meg kell lépni.
Egyre mélyebb szakadékba zuhanunk, amelyből nem néhány nap, de még néhány év múlva sem emelkedhetünk ki könnyedén. A józanság és mértékletesség ritka kincs lett, a káosz a főszereplő. De bárhonnan érkezzenek a támadások, én továbbra is hiszem, hogy jobb, élhetőbb országot érdemlünk. Olyat, ahol nem kell bocsánatot kérnem az unokáimtól, amiért elszalasztottam minden olyan pillanatot, amikor tehettem volna a sorsunk jobbá tételéért.
Most annyit tehetek, hogy elmegyek a kutyák békemenetére, és nem azért, mert ez volt az egyetlen párt, amellyel szövetséget kötöttem, vagy mert viccesnek találom, hanem azért, mert gyalázatos, hogy a kormánypárti narratíva ellenére 2022 februárja óta nem volt egyetlen béketüntetés sem, amely valóban azt a célt szolgálta volna, hogy elmondhassam: a jövőnket nem nagyhatalmak gyarmataként képzelem el. A szabadságot, tiszteletet és egyenlőséget nem csak azoknak szánom, akik egyetértenek velem, hanem azoknak is, akik kritikát fogalmaznak meg, mert eljöhet az a pillanat, amikor mindenki megérti, hogy az igazi erő nem a gyűlöletben rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk egymásnak alternatívát és jobb jövőt ajánlani, a különbözőségeink ellenére.
Ha nem lopnák szét ezt az országot, a rendszer folyamatos lebontásával új alapokra helyezhetnénk egy szebb jövőt. Ahol nincs urambátyám, csak hölgyem és uram. Ahol a bűnnek következményei vannak, és van lehetőség a megbocsátásra és megváltásra. Mert aki ma még hitetlen, aki bukdácsol, aki nem látja a kiutat, annak egyre többen mutathatnak példát, és érezni fogják a napfényt, amelynek erejéből képesek lesznek ugyanazt tenni másokért.
A többi pedig jön magától.
A szerző egri önkormányzati képviselő (Magyar Kétfarkú Kutya Párt)
A Hang.hu oldalon megjelent publicisztikák nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
