A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatai ügyében zajló büntetőeljárás és a Hitel folyóirat felszámolása a kormányváltás után rávilágított a hazai kulturális szféra marginális helyzetére. Habár az Orbán-éra kitermelte önnön „kulturális” klientúráját, mégse tekintett stratégiai jelentőségűként e területre. A rendszerváltás után margóra szorított kultúra az orbánizmus során értékőrzés és értékteremtés helyett újfent rezsimlegitimációs funkcióval bírt, éppúgy, miként a múlt ködébe vesző érák sora alatt. Mindez hatalmas csapással sújtotta a magyar kultúrát a glóbusz posztkulturális kríziskorszaka közepette.
Még a vak is láthatja, hogy a közforrásokkal busásan ellátott – bulvár celebritások sokaságával teletűzdelt – jobboldali „szellemi” holdudvar képtelen volt ellátni és menedzselni a kulturális szféra alapfunkcióját: a máig fennmaradt tradícióösszesség, műkincs-együttes, történeti építményállomány, valamint a zenei, irodalmi, képzőművészeti, filmművészeti örökség méltó ápolását és eme páratlan sokféleségű kultúrkincs korszerű éltető impulzusokkal való állandó gazdagítását. A globalizáció során a tradíciókat felülíró posztkultúra korszakába léptek az északi félteke társadalmai, amely megatrend következményeinek a 20. században sorozatosan kollektív traumákon áteső magyarság kiszolgáltatottabb, mint bármely európai nemzet. Az elitkultúrától izolálódott, a digitalizációs „vívmányoktól” és a politikai önreprezentációs célkitűzésektől egyaránt értékzavarossá vált hazai közkultúra katasztrófálisabb viszonyok között vesztegel napjainkban, mint valaha történelmünk során. Holott uniós viszonylatban kiemelkedő mérvű közforrásokat biztosít az állam kultúra-finanszírozásra. Az alábbiakban e vészes kimenetelű globális megatrend hazai aspektusaira fókuszálunk a vonatkozó térségi hagyományok és a kapcsolódó nemzetközi folyamatok viszonylatában.
A magyar kulturális ágazat a számok tükrében
A KSH vonatkozó adatsorai szerint az államháztartásnak a – módszertanilag egy kategóriát alkotó – szórakoztató, kulturális és vallási célú évenkénti kiadásai 1500-1700 milliárd forint között állandósultak az orbánizmus során. Azonban e tétel felhasználása már felettébb aránytalan belső szerkezetet mutat, hiszen e keret részeként a központi kormányzat és a helyhatóságok összessége évente mindössze 400 milliárd forintot fordít a közművelődési, könyvtári, múzeumi, színházi intézményrendszer fenntartására. Az önkormányzatok a központi büdzséből normatív alapon évi 31 milliárd forintot kapnak (ami 2213 forint/fő/év) a közművelődési és könyvtári feladatok ellátására. Ezen túlmenően a megyeszékhelyek átlagban évente 1,5-2 milliárd forint saját forrást fordítanak kultúrára külön-külön, ami együttesen a 24 megyei jogú várossal számítva 45-55 milliárd forintot tesz ki. A járásszékhelyek egyenként átlag 60-120 millió forintos saját forrású kulturális kiadása összességében 12-15 milliárd forintra rúg. Amit kiegészít a 23 fővárosi kerület összesen 26-34 milliárdos évenkénti saját forrásból fedezett kulturális kiadása (ami egyenként átlagosan 1,1-1,5 milliárd forint/év, azon belül a gazdagabb kerületeké 2-3 milliárd forint/év átlagosan), valamint a fővárosi önkormányzat 15-18 milliárdot fordít mindezen felül minden esztendőben kultúrára, ami a teljes büdzséje 2-3 százaléka. A teljes önkormányzati szféra hazánkban 150-175 milliárd forintot költ kulturális célra egy költségvetési évben.
Ehhez képest elenyészőnek tűnik, mégis számottevő a hazai magán és vállalati mecenatúra mértéke, amely a kulturális területen évente 10-15 milliárd forint körül mozog (habár a vonatkozó közületi intézményrendszer működési költségének 1 százalékát fedezi arányaiban). A kulturális tao-támogatás 2019-es megszűntével a szféra évi 35-37 milliárd forinttól esett el.
A Kárpát-medence határon túli területein működő magyar többségű települési és megyei önkormányzatok a kisebbségi magyar kulturális szféra céljaira évente saját forrásból összességében átszámítva 25-35 milliárd forintnak megfelelő közforrást fordítanak együttesen. Ezen összesített büdzsé 75-80 százalékban Erdélyben realizálódik. Az erdélyi települési önkormányzatokra évi 5 milliárd forint esik, míg az ottani megyei önkormányzatokra 20-25 milliárd, emellett a felvidéki helyhatóságokra 4-6 milliárd jut, valamint a vajdasági Autonóm Tartomány és Nemzeti Tanács kulturális kiadásai évi 2-3 milliárdra rúgnak. A határon túli magánszemélyek juttatásai és a vállalati mecenatúra évi 2-4 milliárd forintra tehető. Kárpátalján nincs nyoma saját forrásnak e területen. Az anyaország központi kulturális büdzséjének évi 7,5 százalékát éri el a határon túli önkormányzatok e célú költése (a teljes magyar kulturális forrásfelhasználásnak pedig 1,5-2 százalékát).
A fentiek szerint a Kárpát-medencében élő (11,5 milliós) magyarság vonatkozásában mindent egybevetve fejenként évi 133 000-152 000 forint kulturális közkiadás mutatható ki (420-480 dollár/fő/év). Csak az anyaországi népességre vetítve 156 000-177 000 forint/fő/év (490-550 dollár/fő/év), míg a határon túli területeken élők éves fejenkénti átlaga 13 000-18 000 Ft (40-55 dollár/fő/év). Ezen mutatókkal nominálisan hazánk az EU és az OECD középmezőnyében helyezkedik el. A hazai átlag 490-550 dollár/fő/év, amely az e tekintetben az öreg kontinensen élvonalbeli (dán, norvég, luxemburgi) szintnek megközelítőleg a fele (utóbbi 800-1200 dollár/fő/év), ami relatíve kedvező nemzetközi pozíciót takar kellő távolból nézve.
GDP-alapon mérve hazánk a kulturális célú közköltés tekintetében az uniós élvonalba tartozik a nemzeti összterméke 3 százalékának e célra történő felhasználása okán (ami a létesítményfejlesztés nélkül is 2,1 százalékot tesz ki). Egyazon mutató az EU átlagában 1,2 százalék (a fejlesztések nélkül 0,5 százalék). A hazánkhoz mérten kultúrára GDP-arányban közel azonos szinten költő európai államok sora szűkös: Málta, Izland, Észtország, Lettország sorolható e körbe. Míg a kontinentális lista legalján Görögország és Olaszország található (0,4, illetve 0,6 százalékos GDP-aránnyal). A magyar kulturális költésszint a gazdasági erő viszonylatában különösképp kedvező képet mutat, hiszen példának okáért a norvég GDP/fő a hazai vonatkozó adat négyszeresén áll (85 000-90 000 dollár/fő/év), miközben a skandináv állam kulturális költése mindössze legfeljebb duplája nominálisan a magyar szintnek. A szűken vett kulturális kiadások ráadásul vásárlóerő-paritáson mérve (PPP) pusztán harmadával haladják meg Dániában és Norvégiában a vonatkozó magyar mértéket. Mindez annak tudható be, hogy az ez irányú magyar költés GDP-aránya duplája az előbbi országokban mért szintnek.
A magyar népesség kulturális költése évente 900-1000 milliárd forintot tesz ki a KSH nemzeti számlákat és háztartás-statisztikai adatokat vizsgáló vonatkozó adatai szerint, ami a teljes hazai lakossági végső fogyasztás évi 2,5-3 százaléka. Utóbbi fejenként a csecsemőket és az aggastyánokat is ide értve 95 000-105 000 forint évente. Ezen átlagon belül a gyermeket nevelő háztartások vonatkozó adata évi 64 000-71 000 forint/fő, míg a gyermektelen háztartásoké 97 000-102 000 forint/fő/év. A családi állapotnál nagyobb szakadékot képez a társadalmi helyzet e tekintetben, ugyanis a legalsó és a legfelső decilis között gigantikus olló áll fenn a kulturális költés vonatkozásában: előbbi réteg 17 000 forint/év/fő kulturális költést képes vállalni, míg utóbbi osztály ennek bő tízszeresét (180 000 forintt/fő/év). A Kárpát-medencében élő határon túli magyarság átszámítva évente fejenként 50 000-60 000 forintot fordít kultúrára, ami az anyaországi szint bő fele, szűk kétharmada. Az anyaországi lakosság éves kulturális költése a magyar GDP 1,1-1,3 szzalékát teszi ki összességében. A magán és a közszféra éves kulturális költéseinek együttese a magyar GDP 4,1-4,3 százalékát teszi ki. Az anyaországi és a közel-külföldi magyarság közületi, lakossági és mecenatúra-jellegű kulturális kiadásainak éves összege 2532-2869 milliárd forintra rúg. Mindez azonban a tétel nagyságrendje ellenére korántsem eredményez kulturális virágkort annak torz felhasználás-szerkezete okán.
A kultúragazdaságban rejlő dinamika
A fentiek alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy hazánk erőn felül költ kultúrára, mégis hatalmas aránytalanság mellett és gyalázatos eredményességgel. Mindennek tényleges okait célszerű górcső alá vonnunk az alábbiakban. A kérdés közel sem elméleti jellegű, hiszen a kultúra bárminemű gazdasági fejlődési trend alapját képezi, bizonyos tekintetben annak motorjaként funkcionál. A sportkultúra vonatkozásában közvetlen GDP-növekmény is kimutatható. A University of Surrey és a University of Aberdeen vonatkozó kutatása szerint ugyanis a futball-világbajnokságot követően a győztes országok csoportjában trendszerűen 0,25-0,48 százalékos többlet növekedést mértek az esemény utáni két egymást követő negyedév átlagában. A világháborúkat követő újjáépítési időszakot vizsgálva Jánossy Ferenc ehhez hasonló megállapításra jutott, ugyanis felismerte, hogy a kulturális tőke magas foka (a társadalmi kohézió és a bizalmi szint okán) átlag feletti GDP-dinamikát eredményezett egészen addig a szintig, míg a nemzeti össztermék nagysága el nem éri azon mértéket, amely akkor állt volna elő, ha nem következett volna be a korábbi világégés. A közgazdaságtan e törvényszerűséget hívja Jánossy-féle rekonstrukciós periódusnak, amely tudományos alapvetés kiválóan igazolódott az ’50-es és a ’60-as évek robbanásszerű japán és nyugat-németországi bővülésekor.
A Világbank és az UNESCO egyaránt megerősítik ezen felismerést kapcsolódó kutatásaiban, amikor megállapítják, hogy a kulturális identitás megőrzésének képessége, illetve a közösségek ahhoz kapcsolódó megőrzése a fizikai rekonstrukciós képesség alapja (a háborús újjáépítésen túlmenően természeti csapásokat követően is (például földrengés, szökőár, tornádó esetén). A korszakos Nobel-díjas kutatóról elnevezett Solow-féle növekedési modell szerint az északi félteke nemzetgazdaságaiban az éves kibocsátás 20-50 százalékát közvetlenül a humán tőke színvonala teremti meg. Mindezt alátámasztja a Világbank és az ENSZ szakosított intézménye (UNDP) kimutatása, amelynek értelmében a katasztrófák után azon lokációkban, ahol a kulturális örökség és a közösségi terek újjáépítésére fordították a rendelkezésre álló rekonstrukciós források legalább 5-10 százalékát, ott a lakossági visszavándorlási arány 40 százalékkal magasabb volt, míg a helyi kisvállalkozások újjáalakulási rátája a duplája az átlagos újjáépítés viszonyaihoz mérten. Mindezt kiegészíti azon (Yan Algan és Pierre Cahuc kutatásain alapuló) közgazdaságtani elmélet, miszerint a kultúra által megalapozott társadalmi bizalmi szint esetleges romlása a növekvő tranzakciós költségek okán 5-10 százalékos recessziós hatást képes előidézni középtávon.
A fentiekből kifolyólag volt lehetséges a japán csoda és a nyugat-német Wirtschaftswunder a második világégést követően (1948-1973), éppúgy, miként a koreai háború után Dél-Koreában kibontakozó, úgynevezett Han-folyó menti csoda a ’60-as évtizedtől kezdődő emberöltő során (1961-1997). Ugyanis a kultúra a közös rituálék és az egymásra hangolódás (szinkronizáció) megélése révén fejleszti az empátiás készséget, a toleranciát, valamint a kooperációs képességet, illetve a komplex jóllétet megteremtő pulzáló civil szféra kialakulását is elősegíti. A kultúra nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy a japán GDP már 1955-re elérje a világháborús hadba lépés előtti,1940-es csúcs szintet.
A kultúra hozadékai vitathatatlanul mérhetőek. Amit az is alátámaszt, hogy a közművelődési rendezvényeket rendszeresen látogatók körében 35 százalékkal magasabb az idegenek felé megnyilvánuló bizalmi szint hazájuk átlagához képest. Ehhez kapcsolódóan fontos leszögezni, hogy azon oktatási intézményekben, ahol a tanrend részét képezi a drámapedagógia és a művészeti képzés, ott a kortárs bántalmazás előfordulása 20-30 százalékkal alacsonyabb, mint az adott ország többi közoktatási intézményében.
Hazánkban a mindkét világégést követően példaértékű gyorsasággal lezajló újjáépítés is alátámasztja e téziseket, amely produktumot mind a ’20-as, mind az ’50-es évtizedben egy kulturálisan többé-kevésbé még önazonos nép teremtette, illetve valósította meg a világszinten is példátlan mérvű trianoni országcsonkítás után, valamint az önálló államiság ’45 utáni elvesztését követően. Mindennek – közgazdaságtanilag is mérhető – eredményeként hazánk egy emberöltővel mindkét világégés után a világfejlődés élvonalába küzdötte fel magát önerőből. Mindezt jelzi, hogy Magyarország 1938-ban Finnország és (az első világháborúban a győztes oldalon lévő) Olaszország fejlettségi szintjét is megközelítette 1938-ban vásárlóerő paritáson számolva (előbbiek fejlettségi szintjének 75-80 százalékát elérve), utóbbi fejlettségi szintet világháborús kataklizma elszenvedése nélkül, jelentős EU-s dotációk birtokában sikerült a rendszerváltás után 36 évvel újból megközelíteni. Hazánk eredményessége a második világégést követő emberöltőben is páratlannak bizonyult, ugyanis 1968-ban Dél-Korea egy főre jutó össztermékének 2,38-szorosán állt (476 dollár kontra 200 dollár) a magyar össztermék. Ráadásul ezen esztendőben a hazai születéskor várható élettartam 0,8 esztendő híján gyakorlatilag azonos volt az osztrákkal (70,06 osztrák életév állt szemben akkortájt a magyar 69,23 évvel) a Világbank adatai szerint (sőt, 1965-1966-ban a magyar férfi népesség várható élettartama átmenetileg még meg is haladta az osztrák férfiakét). E civilizációs eredmények nem lettek volna felmutathatók (az évszázados romlás ellenére még mindig) teljesítőképes népi kulturális talapzat nélkül hazánkban.
Napjainkban a szervesen összetartozó kulturális és kreatív iparhoz soroljuk a hagyományos közművelődési és a kulturális örökséget ápoló szférán, valamint az előadó-művészeti és alkotóművészeti szegmensen túlmenően az audiovizuális és nyomtatott médiát, illetve a funkcionális és kreatív ipari alágazatok mindegyikét (köztük leginkább a dizájnt, a divatot, a reklámipart, a PR-t, a szoftver-vizualizációs és videojáték-fejlesztési területet). Hazánkban a kulturális és kreatív ipar kibocsátásának közepes volumene a kulturális intézményrendszer alább részletezendő rendszerváltást követő elsorvadására vezethető vissza. Magyarország mutatója a saját GDP-n belüli 6,8 százalék, amihez képest Északnyugat-Európa adata 7 százalék feletti, az Egyesült Államok vonatkozó adata pedig 10,1 százalékos, míg az ágazat foglalkoztatási aránya a hazai 5,2 százalékhoz képest az Egyesült Államok gazdaságában, Északnyugat-Európában pedig egyenesen 7,5 százalék. A hazai versenyképességi mutatók e tekintetben különösképp gyászosak, ha rávilágítunk, hogy példának okáért a holland cégek 11 százaléka működik a kreatív iparban, a svéd vállalkozások 10 százaléka, míg a magyar társas vállalkozásoknak csak a 4-4,5 százaléka, és azok 90 százaléka is a központi régióban található. (A kirívóan magas színészi, újságírói önfoglalkoztatási arány miatt nem célszerű ide venni a hazai egyéni vállalkozások körét, ami torzítaná a mutatót). A kreatív ipar keretei között a 18 milliós lélekszámú Hollandiában 125-130 ezer társas vállalkozás működik, a Magyarországgal csaknem azonos népességű (10,8 millió fős) Svédországban 75-80 ezer, míg hazánkban pusztán 22-25 ezer. A ’90-es évek első felében máig ható módon dezintegrált és alulfinanszírozott hazai kulturális szférából fakadóan társadalmilag és földrajzilag egyaránt vészes mértékűre nyíló kulturális olló (amelynek részleteit az alábbiakban mutatjuk be) ellehetetlenítette az exportképes kreatív ipar kialakulását Magyarországon.
A magyar kulturális tradíció sajátosságai
Az idén tavasszal lezajlott rezsimváltást követően a gazdasági átszervezéssel és az elszámoltatással egyidejűleg váratlan gyorsasággal került fókuszba a kulturális szektor működtetésének kérdésköre. A 2010 előtti szociálliberális korszakban többnyire kulcspozíciókban lévő kulturális elitcsoportok sértettségtől vezérelt reprezentánsai sorra elkezdtek nyomást gyakorolni a nyilvánosság csatornáin keresztül az újonnan berendezkedő kormányzatra valamikori helyzetük mielőbbi helyreállítása céljából (lásd az érintett köröknek a kormányzati és közmédiabeli vezetői kinevezések ügyében tett – utóbb hatásosnak bizonyuló – nyilatkozatait). Ezen, önkritikára ritkán hajló kör népszerű narratívája szerint a Fidesz centralizációs mechanizmusa a mindaddig szabad állapotú kulturális intézményrendszert betagozva egy csapásra felszámolta az addigi intézményi autonómiákat, majd a „szakma” ellenében pártkinevezettekkel töltötte fel az intézményhálózat egészét minden releváns területen. A mindent hatalomtechnikai kérdéssé degradáló Fidesz pártklientúrájának pozíciószerzési túlterjeszkedése vonatkozásában helytállóan felidézett (de azon túl elnagyoltan láttatott) vonatkozó történéseknek azonban van egy szintén legitim antielitista olvasatuk is, amit érdemes volna történeti ívbe ágyaznunk a közérthetőség végett.
Habár a Fidesz permanens pozíciószerzés igézetében élő „szellemi” holdudvara sohasem tudta kollektíven értelmezni, hogy mi is lehetett volna a korabeli jobboldali kétharmados mandátumtöbbség kulturális küldetése, mégis fontos leszögeznünk: bőséggel lett volna tere és oka akkortájt egy minőségi elitkitermelésen alapuló kulturális elitváltásnak hazánkban, amelynek koncepcionális meghatározására a kurzus reprezentánsai sohase fordítottak kellő figyelmet. Vajon miként ragadható meg a nemzetközileg is sajátos hazai kulturális potenciál egyedisége, amelynek menedzselése a rendelkezésre álló humánszférához és infrastruktúra-hálózathoz képest gyökeresen más összetételű és szerkezetű hátteret igényelt volna már egy bő emberöltővel korábban is? Erre keressük a választ az alábbiakban.
A magyar kultúra páratlan sokrétűsége négy pilléren alapszik: a „népmag” keleti etnikai származásából és a felmenői által megélt népvándorlási korszakból fakadó, részben belső-ázsiai kulturális, mitológiai, ősvallási eredeten; az országpusztító 150 éves török hódoltsági időszakból áthagyományozott gasztronómiai, építészeti, fürdő-kulturális jegyeken; a négy évszázadnyi Habsburg-uralom barokk, klasszicista, majd szecessziós korstílusának örökségén; valamint a történeti Magyarország multietnikus népességének máig hatóan sokszínű nyelvi, felekezeti, kulturális tradícióján.
Az elmúlt évezred történelmének viharaiban jelentős vérveszteséget szenvedő, majd többszöri telepes vérfrissítésben részesülő magyarság nemzeti kultúráját az eurázsiai népvándorló törzsközösségi régmúltból származó népelemei keleti kulturális hatásokkal gazdagították Európában páratlan mód. Finnugor anyanyelvünk bonyolult logikájú sajátos szerkezete és gazdag árnyaltságú kifejezőképessége őrizte meg mindannyiunk számára napjainkig ezen örökül hagyott közkincset. Ezen túlmenően a karmikus magyar ősvallásból eredő (manapság már kevesek által ismert) népi mondavilág, mitológia, népmesei hagyomány, illetve a sajátos keleti jegyekkel ékesített néprajz, a „zenei anyanyelvként” szolgáló népzenei motívumkincs és dallamvilág, valamint a térségi gasztronómián belül egyedi mód ázsiai jellegű leves kultúra gazdagítja mindmáig hangsúlyos keleti elemekkel a hazai kultúrkincset. A török hódoltság előtti történeti Magyarországnak az államalapítástól kezdődően érvényesülő (előbb jász, kun, besenyő, majd olasz, francia, német etnikumokat preferáló) befogadó politikája – főként a tatárjárás utáni központilag vezérelt újranépesítés során – kulturálisan rendkívül színes országot eredményezett, amit tovább fokozott a 150 éves török uralmat követően érvényesülő (a Habsburgok által meghirdetett elnémetesítő politikába illeszkedő) betelepítési politika.
Utóbbi korszakban jönnek létre felvidéki tót népcsoportok szervezett áttelepítése révén szlovák nyelvi szigetek Békés megye, a Bácska és a Bánát lokációinak sorában, valamint ekkortájt alakul ki a – később Schwabische Türkei néven elhíresült – német nyelvű dél-dunántúli etnikai tömb csakúgy, mint Dél-Erdély román többsége (a Havasalföld és Moldva felőli betelepítések során), illetve a Délvidék szerb hegemóniája. Tartósan biztosítva a Buda 1686-os visszafoglalása után villámgyors növekedésnek induló – a Habsburg Birodalom éléskamrájaként szolgáló – hazai agrárium és élelmiszeripar munkaerő bázisát. A korábban a Nyugat-Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben fennálló német nyelvi szigetek ekkortájt jelennek meg a török uralom előtt Európa-hírű borvidéknek számító Bácska és Bánát területén is.
A történeti Magyarország államterületének döntő részét máig ható jelleggel Európa fejlődési (fél)perifériájára szorító másfél évszázados török megszállási időszak a gyógyfürdők, az építészeti műemlékek és az oszmán közvetítéssel hazánkba kerülő gasztronómiai elemek sorát hagyta emlékül maga után. Ekként válhatott számos fűszernövény (mint a fűszerpaprika, fekete bors, sáfrány, gyömbér, szegfűszeg, fahéj, köménymag, rozmaring és borsmenta) mellett konyhakultúránk alapjává többek között a paprika, a kukorica, a paradicsom, a káposzta, a tarhonya, illetve e korszak révén alakult ki a hazai kávékultúra, és terjedt el mifelénk is a dohányzás szokása.
Az elnémetesítő Habsburg-korszak kulturális hatása talán a legszembeötlőbb, ha végigtekintünk népesebb településeink történeti városmagján (főként a Dunántúlon), valamint megtekintjük a gazdagon díszített katolikus templomok bármelyikét. A Habsburg Birodalom hagyta örökül a középkor végéig inkább török és szláv (kisebb részt latin) szókinccsel gazdagított népnyelvünkben a német jövevényszavakat, valamint a kávéházi kultúrát, a cukrászda intézményét éppúgy, mint az operát és az operettet.
Tekintettel arra, hogy a mai magyarság 95 százaléka főként a már a honfoglalás előtt is a Kárpát-medencében élő (avar, dák, kelta, szláv, germán) népelemektől és a későbbi telepesektől származik, így a népnyelv és a keleti kulturális jegyek részleges fennmaradása világszenzáció számba megy, egyúttal igazolja a „népmag” kultúrájának páratlan asszimiláló képességét. Összevetésül fontos megjegyeznünk, hogy Németországban a genetikai vizsgálatokkal igazolható ókori germán leszármazási arány tartományoktól függően 30-70 százalékos mérvű még napjainkban is. A történeti Magyarország multietnikus jellege a népszokások, tájszólások, népművészeti motívumok sokaságával gazdagította nemzetünk kultúráját máig ható jelleggel. Van olyan nézet, miszerint a magyarság sajátos gondolkodásmódja a nemzet anyanyelvének bonyolultságából fakad. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a magyarságot keleti népek sora tekinti távolba szakadt rokonnak (a népi folklórban többek között a kazahok, a törökök, az ujgurok, az üzbégek, a kirgizek, míg az elitek szintjén a japánok, a dél-koreaiak, valamint az alán felmenőjű jászok révén az irániak és a kaukázusi oszétek). Európában egyedüliként a magyarság őrizte meg a keleti névrendszert (amelyben elől van a vezetéknév és hátul a keresztnév). A keleti kulturális hatást jelzi, hogy a magyar anyanyelvnek a ragozó (agglutináló) nyelvi struktúrája révén, illetve a hasonló nyelvi logika folytán a japánok és a koreaiak akcentus nélkül képesek megtanulni magyarul. A döbbenetesen hasonló – habár eltérő fűszerezésű – leves kultúra (a halászlét is ideértve) és a (világfa-, sárkány-, madármotívum okán) párhuzamos szimbolikájú mondavilág párhuzamai jelentős szinergiát mutatnak a vietnámival. Mindez máig ható jelleggel támasztja alá, hogy a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó honfoglaló törzsszövetség ősei a keleti sztyeppéken szoros kulturális és kereskedelmi kooperációban éltek e lovas-nomád népekkel (máig megőrizve az eurázsiai sztyeppe-övezeti nagytérség archaikus logikai, nyelvi, szellemi struktúráit).
Emellett Erdélyben a honfoglalástól az államalapításig erős volt a bolgár, illetve utóbb bizánci kulturális hatás is, mely sajátosság tovább gazdagította a honfoglaláskor a Kárpát-medencében élő (főként morva, avar, türk-bolgár, gepida etnikumú) összességében 200-400 ezres lélekszámú népelemeket magába foglaló, szintén csekély számú (mindössze 400-500 ezerre tehető) magyarság kulturális hátterét. A biztos kulturális bázis birtokában a honfoglalást követő két évszázad alatt – a fenti népesség-beolvasztást is ideértve – megnégyszereződött a magyarság lélekszáma, ami a korabeli kontinentális Európában páratlan eredménynek számított (az 1000-1340 közötti nagy népességrobbanás során az öreg kontinens népessége mindössze megduplázódott 38 millióról 73-75 millióra). E páratlan gazdagságú kulturális bázis teremtette meg a politikai nemzethez tartozók szabadságjogait alkotmányként egységbe foglaló (az 1215-ös angol Magna Chartával gyakorlatilag egyidős) Aranybulla 1222-es deklarálásának jogfejlődési előfeltételeit. Valamint az 1241-1242-ben lezajló tatárjárás során negyedrészt kiirtott (azaz 2 milliós népességéből félmilliót elvesztő), az államterülete 70-80 százalékában felperzselt ország villámgyors újjáépülését pusztán 30-40 év leforgása alatt (nagyrészt a tatárjárás után még 28 évig uralkodó IV. Béla országlása során).
E tradicionálisan rögzült, sokrétű kulturális bázis a mindennapok szintjén élő hagyománykincsként funkcionált minden társadalmi réteg számára még a 20. század első felében is. Gondoljunk akár a főként Bartók és Kodály fémjelezte népdalgyűjtési lázra, amelynek keretében tájegységenként más-más jellegű (egymáshoz mégis kapcsolódni képes) motívumkinccsel bíró népzenei hagyományt lehetett felkutatni a sokszor analfabéta közemberek körében áthagyományozott, irigylésre méltó énektudásnak hála. A népies műdalok és a komolyzene szféráiba ennek révén a 20. század első felében átszüremlő népdalkincsen túl a népmesevilág is hatott a hazai elitkultúrára generációkon át a népi írók és szociográfusok részvételével működő falukutató mozgalom révén (főként a szépirodalmon és az országos sajtón keresztül). A filozófiában pedig a századelőtől datálható eme korszellemhez kapcsolódva a modernitás szükségességét tagadó Hamvas Béla állította a tradicionalitást és a keleti kultúrkincset esszéírói életműve és filozófiai gondolatrendszere fókuszába a 20. század középső harmadában alkotva.
A létrejöttüktől fogva a történeti országterületen szervetlenül létező, többnyire német (kisebb részt francia és olasz) nyelvterületről betelepült hospesek által benépesített nagyvárosok kultúrája a reformkorig elkülönült a (falusias és mezővárosi szerkezetű) agrárius vidék népkultúrájától. Utóbb a gazdasági reláción túlmenően kulturálisan is interakcióba lépve egymással e két – egymástól évszázadokon át településszerkezetileg, etnikailag, anyanyelvileg egyaránt izolálódó – szféra a reformkori nemzetképződés évtizedeiben szervesül. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kitörése jelezte a modern értelemben vett nemzet akkorra már beteljesedett kulturális kialakulását a történeti kataklizmák folytán többször újranépesített, etnikailag rendkívül heterogén államterületen. Fontos itt megjegyezni, hogy a Mohács előtti magyarországi népesség 20 százaléka volt telepes hátterű, míg a török hódoltság megszűnte utáni benépesítést követően annak 55-60 százaléka, utóbbi nemzetiségi arány a kései dualizmus ipari asszimilációja révén se csökkent 45 százalék alá a Horvátország nélküli államterületen, ami rávilágít az évezredes hazai kulturális hagyomány meghatározóan multietnikus és multikulturális jellegére. A felemás kimenetelű polgárosodás tette az előbb német, majd utóbb zsidó karakterű (nagy)várost (hol szervesen, hol felületesen) a nemzeti kultúra részévé a történeti Magyarország csaknem egészén. A kulturális elitek szintjén a 20. században fennálló – többször kiújuló – népi-urbánus vita jelzi az asszimilációs eredményeken alapuló modernkori nemzetképződés hazai korlátait.
A fentiek kiegészítéseként fontos leszögeznünk, hogy a ’45-ös szovjet megszállással (illetve a ’48-as fordulat évével) kezdődő államszocialista berendezkedés egy addigra már kulturális önazonosságát részben elvesztett, dezorientált és dezintegrált népet sújtott, így a pártállam könnyűszerrel válhatott képessé a nem pusztán élelmiszertermelési értelemben vett tradicionális agrár-kulturális szféra és az ahhoz családilag is kapcsolódó klerikus értelmiség egyidejű marginalizálására pusztán másfél évtized leforgása alatt. Utóbbi trend máig ható jelleggel érvényesül a hazai lakosság alacsony vallásossági mutatóiban csakúgy, mint a vidéki térségek népességmegtartó képességének elvesztése terén. E jellegzetesség különösképp az Egyesült Államok viszonylatában számottevő, ahol önbevallási alapon a lakosság 55 százaléka vallásos (azaz életében nagyon fontos a vallás napi szintű gyakorlása), míg hazánkban e mutató mindössze 14 százalék (miközben az EU-átlag is 22-23 százalékra becsülhető). A kistelepülésen élők aránya pedig 1989-ben 38 százalék volt hazánkban, ami napjainkban mindössze 29 százalék (eközben az északi féltekén a vonatkozó arány változatlanul 20 százalék körül stagnál minimális mérvű romlás mellett: Nyugat-Európában 28-ról 24,6 százalékra csökkent átlagosan a falusi népesség részaránya, míg az Egyesült Államok területén 22,5-ről 20 százalékra). Vagyis a formálisan kedvezőbb hazai mutató nemzetközi összevetésben villámgyors romlási trendet tükröz. A tradicionális életvitelű agrárius népréteg felszámolódásával egyidejűleg a hagyományos népkultúra modernizált közkultúrává formálódott, majd utóbb napjaink digitalizációs trendje során feloldódott a globalizáció kommerciális posztkulturális viszonyai közepette.
Közkultúra és digitalizáció
A 21. század digitalizáció vezérelt viszonyai között radikális átformálódáson ment keresztül a tömegek mindennapi létviszonyait meghatározó népkultúra fogalma, hiszen egy átlagembert az északi féltekén átlagosan 4-10 ezer populáris-kulturális vonatkozású inger ér nap, mint nap, ami megdöbbentő annak ismeretében, hogy 1989-ben mindez a 300-500 közötti sávban mozgott, míg e mutató az előző századfordulón legfeljebb napi néhány tucatra (10-50 ingerre) volt tehető. A vonatkozó számadatban látható léptéknövekedés teljes egészében az algoritmusvezérelt közösségi média, okos-eszközpark, streaming-média, (LED-fal jellegű) digitális óriásplakát-dömping összessége teszi ki. A populáris vagy elitkultúra fogyasztási szokásai ezen időszakban gyökeresen átalakultak, hiszen 1900-ban napi 0,5-1,5 óra olvasás és napló- vagy levélírás adta a napi kultúra velejét, 1989-ben napi 5-7 óra főleg passzív televíziózás és rádiózás, míg napjainkban napi 11-12 órányi – különböző intenzitású – digitalizált multimédiás jelenlét. Az olvasási szokások változására világít rá azon adat is, miszerint egy olvasni tudó középosztályi polgár az északi féltekén 1900-ban évente átlagosan 10-15 könyvet olvasott, 1989-ben 15-20 művet, míg napjainkban 5-8 darabot. A rendszeresen követett hetilapok és folyóiratok száma (a napi sajtóval nem számolva) átlagosan az északi féltekén egy középosztályi háztartásban 1900-ban 5-8 volt, 1989-ben már 8-15, 2026-ban azonban csak 0-1 nyomtatottan (de még digitálisan is mindössze 3-5), miközben a print napisajtó gyakorlatilag eltűnőben (az északi félteke háztartásainak 10-20 százalékában van még jelen).
Ezen időszak során egy átlag középosztályi háztartás az északi féltekén hangversenyre, színházba, filmszínházba tett látogatása 1900-ban havonta 4-8 alkalmat tett ki, 1989-ben 10-15 alkalmat, míg napjainkban e szám 1-2 alkalomra redukálódott. A posztkulturális korszakba lépő északon 2016-ban streaming (SVOD) előfizetéssel az Egyesült Államok és az EU háztartásainak 15-25 százaléka rendelkezett, míg egy évtizeddel később már a 90 százalékuk. Az elmúlt évtizedben a digitális sajtótermék, illetve magazin-előfizetéssel rendelkező háztartások száma 5-ről 35-45 százalékra nőtt az északi féltekén (utóbbi adat még hazánkban is a rendszeres internethasználó felnőttek körében 15-20 százalékra rúg). A városi polgárság körében a nyomtatott hetilapok és magazinok előfizetési aránya az északi féltekén 1900-ban 25-35 százalékos mértékű volt, 1989-ben 80-85, 2026-ban 4-7 százalékos. A tömegközlekedési ingázás közben nyomtatott sajtóterméket vagy könyvet olvasók aránya 1900-ban 20-30 százalékot tett ki, 1989-ben 70-80-at, 2026-ban 1-3 százalékot (!) az északi féltekén. Eközben a podcast hallgatók (20-25), a zene- és videó streaming követők (45-55), e-book olvasók (10-15) aránya a napi tömegközlekedők körében napjainkban együttesen 75-85 százalékos szintű a fejlett államokban. Vagyis a digitálisan nem definiált tartalom immár lassan nem lesz része a globális közkultúrának. Az északi féltekén a napi vagy heti könyvolvasók aránya a középosztályi háztartások körében 75-85 százalékot tett ki, 1989-ben a napi rutin részét képezte esténként az olvasás a polgári háztartások 90-95 százalékában, míg napjainkban a havonta legalább egyszer könyvet kinyitók aránya sem haladja meg körükben a 25-35 százalékot. A videomegosztó, filmletöltő, közösségi médiás, zeneletöltő platformok 65 százaléka észak-amerikai (USA), 25 százalékuk kelet-ázsiai, 10 százalékuk nyugat-európai, míg kis államból vagy közepes jövedelmű országból egyetlen se származik.
Mindez a nemzeti kultúra marginalizálódásához vezet a félperiférikus országokban, főként a kis nemzetek esetében, hiszen a népszerű platformokon korlátozottan érhetőek el annak kultúrkincsei. Az anyanyelv így visszaszorul a háztartási kommunikáció terébe (másodlagos nyelvvé válva), míg a szakmai nyelv, a kulturális érintkezés nyelve és a szabadidő-eltöltő szórakoz(tat)ás nyelve egyre inkább az angol vagy egyéb világnyelv kezd lenni a középosztályi fiatalság körében hazánkban is. Az anyanyelv egyedül a könnyűzene esetében tűnik még versenyképesnek hazánkban, ugyanis a 30 év alatti korosztályok 80-90 százaléka napi rendszerességgel hallgat magyar könnyűzenét (pop, trap, hip-hop, rock, punk stílusban), és ezen felül 5-8 százalékuk még viszonylagos rendszerességgel magyar népzenét is fogyaszt (utóbbi szokás az EU-átlagnak megfelelő mértékű). A fiatalság 84 százaléka a Youtube és 26 a Spotify felületén keresztül hallgat zenét, ami kulcsfontosságúvá teszi a magyar kulturális tartalmak digitális elérhetőségét e platformokon.
A szépirodalmat évente legalább 3-5 könyv erejéig viszonylagos rendszerességgel olvasók aránya hazánkban 4-6 százalék, míg Nyugat-Európában 8-12, Észak-Amerikában 16. A fiatalság körében (nem tananyagként számon tartott) szépirodalmat hazánkban 6-8 százalék olvas, míg Nyugat-Európában 18-20, az Egyesült Államokban 14-16 az iskolán kívüli könyvek esetében. Azonban Skandináviában a nyelvi zárvány ellenére 14-18 százalék olvas szépirodalmat, míg a skandináv fiataloknál 25-28 százalék tesz rendszeresen ugyanígy. A kortárs szépirodalmat a fentiek szerinti rendszerességgel olvasók aránya hazánkban 3-5, míg a fiataloknál a kötelező irodalmat nem számítva 4-6 százalék; egyazon adat Nyugat-Európában az össznépességen belül 6-9, míg a fiatalság körében 10-13 százalék az iskolán kívüli olvasmányok vonatkozásában. Az Egyesült Államok tekintetében 5-7 százalék a lakosság egészén belül és 8-11 a fiataloknál. Skandináviában a legnépszerűbb a kortárs irodalom, hiszen 15-19 százalék olvas a fiatalok esetében ilyen (nem kötelezőnek számító) szépirodalmat, míg az össznépességnek a 10-13 százaléka. A szépirodalom-kedvelők 55-65 százaléka olvas Magyarországon hazai kortárs szépirodalmat (a fiataloknál csak 35-45), az Egyesült Államokban 85-90 (a fiataloknál 80-85), Nyugat-Európában 45-55 (a fiataloknál 50-55), Skandináviában 60-70 (a fiataloknál 55-65).
Mindent egybevetve a magyar fiatalok olvasnak a legritkábban az északi féltekén, azon belül a legkevesebb kortárs szépirodalmat, és a legcsekélyebb mérvű hazai irodalmat is ők fogyasztják vélhetően abból kifolyólag, hogy az elavult irodalmi tananyagot alkalmazó hazai iskolarendszer nem szeretteti meg velük az olvasás élményét, és nem szocializálja őket a kortárs művészetek (mindenekelőtt a szépirodalom) viszonyai közé. Hazánkban a múzeumba, képtárba, színházba, művész moziba, galériába, hangversenyre havi rendszerességgel járó háztartások aránya mindössze 8-12 százalék (Nyugaton 45-55 százalék egyazon mutató, míg Észak-Európában 60 százalék feletti!), azonban az iskoláskorúak esetében e szokás hazánkban 25-30 százalékos előfordulású (szemben a Nyugaton tapasztalt 50-55 százalékos előfordulási szinttel). Ami inkább az anyagi lehetőségek korlátosságára visszavezethető hozzáférési szűkösség meglétére világít rá a hazai aktív korosztályoknál, semmint az igényszint csökkenésére. A különböző mélységű kulturális kirekesztettség aránya a vonatkozó Eurostat-standardok szerint hazánkban az összlakosságon belül 60-65 százalékos a relatíve magas GDP-arányos kulturális közköltés ellenére, míg „mindössze” 20-35 százalékos Nyugaton.
A velejéig hazug és öncélú fideszes propaganda egyrészt nem vett tudomást a fentebb részletezett globális kulturális változásokról, másrészt eme – a fentiekben vázolt – rendkívül sokrétű magyar kulturális hagyományt unióellenes politikája szolgálatába állította keleti kulturális tradíció-elemeinek belső arányát messze túlhangsúlyozva. Azonban ettől még nem lehet elvetni zsigerileg az európai léptékben egyedi nemzeti tradícióink ebbéli gyökérzetét, hiszen e ritka sokszínűség révén válhatott a magyarság a nagy nyugati nyelvterületekre fókuszáló számos (döntően nyugati szláv és délszláv) közép-európai célkövető népkultúra mellett integratív forráskultúrává, mely sajátosság egyúttal máig ható módon fennmaradásának záloga. E kulturális talapzatnak hála a magyarság csaknem egyedüliként vált képessé túlélni a germán és szláv tengerben; eme gigantikus teljesítményt kizárólag a szintén más eredetű románság és albánság tudta államalkotó népként mindeddig felmutatni tágabb térségünkben.
A magyar közkultúra nép-kulturális gyökérzete
A Mohácstól Trianonig négy évszázadra elveszített önálló államiság hiányállapota során állandósuló külső asszimilációs nyomás folytonos ellensúlyozási képessége már-már világrekordként minősíthető. Egyetlen valaha államalkotó európai nép sem tudta megőrizni sajátos kultúráját ilyen hosszúra nyúlt idegen uralom alatt sínylődve. Az írek példának okáért fele ennyi ideig éltek egyhuzamban angol elnyomás közepette, és csaknem egyöntetűen elfeledték kelta (gael) anyanyelvűket, amit anyanyelvként csak tizedük használ napjainkban; csakúgy, miként Wales lakossága is 80 százalékban feladta kelta (cymraeg) nyelvét. Míg az előbbiekkel rokonságban álló bretonok véglegesen beolvadtak a késő középkort követő évszázadokban a francia nemzetállamba (nyelvükön immár csak 107 ezer helybeli képes kommunikálni, holott 1950-ben még egymilliónyian beszélték a térségben anyanyelvként a brezhoneget). Talán csak a baszkok és a neolatin katalánok voltak képesek többé-kevésbé megközelíteni az ebbéli magyar kulturális túlélési képességet az öreg kontinensen, habár szuverenitásuk korlátosságával máig küzdeni kénytelenek utóbbi kisszámú nemzetek is.
Az államalkotó magyarság fenti, civilizációs léptékű sorozatos túlélési teljesítménye a trianoni országvesztést követően máig traumatikus ország csonkító viszonyok között visszanyert nemzeti szuverenitással egyidejűleg azonban megfeneklett. Paradox, hogy a 400 éven át vágyott szuverenitás ilyen körülmények között vált elérhetővé, ami máig ható jelleggel teszi skizofrénné a nagyhatalmi történeti tudatú magyar politikai közösség kisállami identitáshoz való viszonyát. A kultúrahordozó nép az első világégéstől kezdődően fél évszázadig egyenként is megsemmisítő mérvű sorscsapások tucatjait volt kénytelen megszenvedni. Gondoljunk leginkább a népesség tizedének kiirtásával járó két vesztes világháború vérveszteségén túlmenően Trianonra, a holokauszt-traumára, a szovjet megszállásra, a svábok ’45 utáni kitelepítésére, a két békediktátumba foglalt jóvátételre, a ’45 utáni kötelező lakosságcserére, a tömeges vagyonelkobzásokra; a ’19-’21 közötti vörös, majd fehér színű, majd Rákosi-féle terrorhullámra; az ’56 őszi szovjet beavatkozásra és az azt követő megtorlásra. A győztes hatalmaknak fizetendő jóvátételek közepette talpra álló ország kulturális erejét mutatja, hogy a Horthy-érában a jóvátétel évente felemésztette a korabeli GDP 0,5-1,5 százalékát, majd az 1945-1947 közötti korszakban annak 22-32 százalékát. A még ’45-ben is zömmel tradicionális életformájú kultúrahordozó magyar nép az anyaországot leszámítva a Monarchia utódállamainak mindegyikében számszaki kisebbségbe került e krízisidőszak kezdetétől, míg hazánkban addigi agráréletformáját biztosító termőföld-vagyonát és jószágállományát, valamint identitását adó vallását egyaránt elveszítve az intellektuális, spirituális, egzisztenciális kisemmizés állapotába jutott.
Tekintettel arra, hogy a földtulajdon elaprózódását elkerülendő a hazai középbirtokos gazdatársadalom a másodszülött fiúgyermekek életpályáját évszázadokig többnyire az egyházi hivatás felé irányította, így kultúra-újrateremtő szerepe idővel felértékelődött ’45-ig bezárólag e társadalomrésznek. Az államszocializmus berendezkedésétől a nagybirtokosokon túlmenően a földosztással átmenetileg lojálissá tett kistermelőket is sújtó általános földelkobzás (a püspökségi-szerzetesrendi földbirtoklás felszámolásával egyidejűleg) a klerikális értelmiség utánpótlás bázisának felszámolását is maga után vonta, amiből kifolyólag az egyházi intézmények (mindenekelőtt a szerzetes közösségi és püspökségi egyházi iskolák) is végképp humán és pénzügyi létalapjukat vesztették pár év leforgása alatt. Az állami gazdaságok erőltetett ütemű szervezése ’45-’61 között korántsem az addig elaprózott birtokstruktúra közgazdaságtani racionalitással magyarázható korrekciós szándékából eredeztethető (hiszen a főrendi és egyházi hátterű nagybirtokszféra előtte is virulens volt hazánkban), hanem a tradicionális civilizációs szövetrendszert felszámolni hivatott tudatos kultúrarombolási célzattal hirdették meg és hajtották végre. Szemben a korabeli lengyel modellel, ahol mindvégig fennmaradt az agráriumbeli kisbirtokosok szabad földtulajdonlása (ami a teljes földterület 75-80 százalékát érintette). Utóbbi (2,5-3 millió családi gazdaságból álló) tradicionális szféra megmaradása érdemben járult hozzá a világi és klerikus katolikus értelmiség újratermelési csatornáinak megőrzéséhez Lengyelországban (szemben a magyar helyzettel).
A földbirtokkal rendelkező – nyilván vidéki súlypontú – középparaszti, dzsentri, egyházi, arisztokrata rétegek üzemeltették a nemzeti kultúrát közel egy évezreden át Magyarországon (az udvarnokoktól, kántoroktól és végvári vitézektől kezdődően a testőrírókon és a reformkori literátorokon át egészen a népi írókig bezárólag), vagyis az általános birtokvesztés teljes körű kultúravesztéssel is társult, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. A reformkort megelőzően a török 1686-os pest-budai kiűzésétől kezdődő másfél évszázados regenerációs-újranépesítő korszak (amelynek eredményeként a dél-dunántúli térségben létrejön a német etnikai többségű Schwabische Türkei) szintén nagyrészt agrárius bázison teremti meg a majdani reformkori kultúraképzés létalapját. A kultúrahordozó réteg elenyésző kisebbségét alkotta a 40-50 százalékban vagyontalan kisnemesi osztály, amelynek aránya az össznépességnek mindössze 4-5 százaléka volt szemben a birtokos gazdatársadalom 20-25 százalékos mértékével (a népesség 15-20 százaléka gazdálkodott kisbirtokosként 5-10 holdon, míg 3-5 százalék művelt 10-100 holdas középbirtokot). Később egyre nagyobb – habár mindvégig felettébb szigetszerű – kultúrahordozó súllyal bírt a nagyvárosi ipari centrumokban a jól képzett szakmunkásság, amelynek számaránya az össznépesség 1,5-2 százalékát tette ki a dualizmust megelőzően (a kiegyezéskor 6-7 százalékos arányuk a korszak végére 12-13 százalékosra emelkedett). Azonban a csekély számú nagyvárosban 15-20 százalékos volt részarányuk a Habsburg Birodalom magyar felében, ennek tudható be, hogy a szakmunkákat sokáig városi német szakmáknak nevezték vidéken; az e réteghez tartozók felmenőinek 60-70 százaléka nem magyar etnikumú volt (40-45 százalékos volt a birodalom Lajtán túli feléről bevándorolt németajkú arány körükben, 15-20 a szláv, 3 az elnémetesedett zsidó). Az írni-olvasni tudás 85-95 százalékos szinten állt az 1900-as évek elején, ami a 35-40 százalékos korabeli országos szint duplájának számított, egyes országrészekben annak háromszorosa volt. A munkás újságok példányszáma naponta elérte az előző századfordulót követően a 60-80 ezer példányt. Az 1870-es és 1880-as években még a munkás lapok 70-80 százaléka német nyelven jelent meg hazánkban, majd a századfordulót követően 85-90 százalékban magyarul adták ki azokat, ami jelzi az ipari asszimiláció villámgyors előrehaladását a történeti Magyarország nagyvárosaiban. A magyar nemzeti kultúra beolvasztó-képesség terén még láthatóan funkcionált ezen időszak során a soknemzetiségű viszonyok ellenére az évszázadokig multikulturális viszonyok közt élő nagyvárosi társadalmi közegekben is.
Azonban az államszocialista fordulat után az agrárország indusztriális városszigetein működő szakszervezeti kultúrintézményeket is államosították a mindaddig autonóm irányítású nagyvárosi egyetemi infrastruktúrával együtt, ami súlyosbította a nemzeti léptékű kultúravesztés mértékét. A civil világ hálózatainak totális felszámolása teszi a volt KGST-térséget sokkal kiszolgáltatottabbá napjaink globálisan általános kultúravesztése közepette, mint a nyugati centrum országokat, mert a Lajtán túl legalább csökevényes formában fennmaradtak a kultúraképzés hagyományos egyházi, szakszervezeti, egyetemi, egyleti szférái, amelyeket a szovjetizálás emberöltője szétroncsolt térségünkben mindenhol, habár nem egyforma mértékben. Ugyanis a Habsburg Birodalom több utódállamában nemzeti kommunista érák kerültek hatalomra (például: Lengyelország – Gomulka, Románia – Ceausescu), amelyek embertelen hatalomgyakorlási modelljük közepette is hivatásuknak tekintették a népkultúra óvását és jelentős mérvű elit-kulturális export realizálását (gondoljunk a korszak világszerte ismert lengyel filmművészetére és az 1965-1971 közötti romániai kulturális nyitásra).
A Trianon-trauma folytán a korabeli viszonylagos jólét dacára hazánk ebbéli viszonyai még a posztkommunista blokkon belül is a legkritikusabbak. E ponton fontos kitérnünk egy ritkán hangsúlyozott hazai jellegzetességre. Kevéssé ismert tény, hogy a közép-európai zsidóság 80-90 százalékát kiirtották a holokauszt során, azonban a budapesti – javarészt neológ – zsidóság felerészt túlélte a vészkorszakot, így másként viszonyult a számukra felszabadítóként érkező szovjet megszállókhoz, mint a nép túlnyomó többsége. A kommunista rezsim irányában ebből fakadóan túlnyomóan lojális zsidóság sikerrel illeszkedett be az államszocialista rendszer keretei közé. A neológ zsidó közösségek a Sztálin halálát követő hruscsovi enyhülés végétől kezdve a KGST-blokkon belül (a Brezsnyev-korszak egészében) kizárólag hazánkban élhettek zavartalanul, szakmai előre jutásuk korlátozásmentes volt (sőt, átlag feletti képzettségük folytán felülreprezentáltságuk több értelmiségi szakmában állandósult). Miközben a többi térségi országban az izraeli irányú kivándorlás (alijázás) ösztönzése, illetve adminisztratív kierőszakolása a hivatalos állami politika rangjára emelve létezett mindenhol (még a felszínen legnyugatosabb titói Jugoszláviában is). Mindez hazai urbánus körökben és az általuk szakmai kapcsolatrendszerük útján befolyásolható nemzetközi értelmiségi színtéren nagy pótlólagos legitimációt biztosított az aczéli kultúrpolitika számára, így annak árnyoldalait kevéssé érzékelte a hazai és a nemzetközi szakmai közvélemény. A zsidóság relatíve kedvező magyarországi helyzetéből fakadt, hogy miközben a központilag vezérelt antiszemita kampányok okán a KGST-térségben a vészkorszakot túlélő zsidóság 85-95 százaléka alijázott átlagban, addig a keleti tömbben legliberálisabbnak számító Magyarországon a második világháborús népirtást túlélő 140-150 ezres (80-85 százalékban fővárosi illetőségű) zsidó közösség körében mindössze 15-20 százalék volt a kivándorlási arány. Amely kelet-közép-európai léptékben vett unikalitásnak később még lesz jelentősége a Budapest központú országos kulturális intézményrendszer működése és ideológiai orientációja vonatkozásában.
Az 1914-től kezdődő fél évszázados hazai kríziskorszak vészes szellemi korlátainak szorításából 1956 őszének munkástanácsai jelentették a népi kollektív cselekvés – intézményes keretek közötti – utolsó nyílt kitörési kísérletét. A munkástanácsok döntően szolidáris, önkormányzó és kooperatív mechanizmusa mintaértékű önvédelmi innovációja volt egy gerincét vesztett néhai agrártársadalom deklasszált derékhadának. A forradalmat kirobbantó paraszti eredetű, első generációs munkástömegek az üzemi demokrácia kereteibe oltották faluközösségekben, gazdaszervezetekben és egyházközségekben szocializálódott felmenőik organikus együttműködési kultúráját.
A forradalom leverését követően kivándorló 200 ezer emigráns hirtelen elvesztése az anyaországi kultúrára sorcsapásként hatott, mert a nemzeti intelligencia számottevő része veszett oda a jól képzett szakmunkásréteg, a valaha önálló egzisztenciájú gazdatársadalom és a kritikus értelmiség tömegeinek kivándorlásával. A kultúrahordozó nép vérvesztesége máig pótolhatatlanná vált: az első világégésben 680 ezer magyar hunyt el, a második világháborúban 160 ezer fő vesztette életét a harctereken és 280 ezer hadifogságban (emellett 130 ezer volt a polgári áldozatok száma), a holokauszt során 460 ezren haltak erőszakos halált, emellett 20 ezer cigány honfitársunk veszett oda a roma holokausztban egyes becslések szerint. E kríziskorszak a háborúkon túlmenően kivándorlási veszteséggel is járt sorozatosan az erőszakos rendszerváltásokhoz köthető emigrációs hullámok alkalmával: 1919-ben 50-100 ezer közé tehető a kivándoroltak száma, miközben 350 ezer külhoni magyar hagyta el a kisantant alakulatok által megszállt országrészeken korábbi lakóhelyét, 450-500 ezer közé tehető az 1944-45-ös emigrácó száma (soraikból 100-120 ezren tartósan kint maradtak Nyugaton), 20-30 ezren hagyták el 1947-ben az országot, mind ezután 1956-ban 200 ezren menekültek el. A fél évszázadnyi kríziskorszak teljes népességvesztése 1,84-2,18 millió közé tehető (az emigránsokkal együtt), amiből a halálos áldozatok száma a holokauszt áldozatokkal együtt 1,45-1,73 millió közötti. A nemzet számára így-úgy elvesző sokaság többsége a korszak átlagos viszonyaihoz mérten képzettebbnek és vagyonosabbnak minősült, azaz középosztályi hátterűként tartható számon (utóbbi kijelentés különösképp helytálló a holokauszt-áldozatok, a sváb kitelepítettek és az emigránsok tekintetében).
Miután hazánk történelme során közel egy évezredig szakadatlanul domináns jelleggel agrárország volt, így (a 150 éves török uralom, a trianoni országvesztés, valamint a külső és belső migrációs hullámsorozat folytán) történetileg organikus fejlődésű nagyváros híján az 1914-1963 közötti fél évszázados krízisből is kizárólag az agrárnépesség, illetve a belőle elszármazott első generációs városi lakosság válhatott képessé kiutat találni. Amint a burkolt cselekvéshez a politikai viszonyok megfelelő intézményi keretrendszert kezdtek biztosítani (a kádári konszolidáció során), azonmód megindult az országszerte zajló modernizáció közepette a tágan értelmezett népkultúra spontán regenerálódása hazánkban.
