A rendszerváltás során máig hatóan romlott 4,5-5 millió magyar állampolgár kulturális hozzáférése a privatizáció és a reálgazdasági összeomlás következtében. A falvak és tanyasi térségek szintjén mintegy 3-3,2 millió fő kulturális hozzáférése romlott, a kisvárosok és járásszékhelyek zónájában 1-1,2 millió fő esetében szűkültek a hozzáférési lehetőségek. Pétervári Zsolt esszéjének második része (az első itt olvasható).
A kádárizmus agrárius kiindulású kulturális virágkora
Napjaink kulturális modellje kizárólag a kádárista konszolidáció közművelődési helyzetének viszonylatában értelmezhető, hiszen a trianoni államterület teljes egésze akkoriban kapcsolódott be egységesen és egyidejűleg a (poszt)feudalizmust felváltó modernitásba. Az 1914-től 1962-’63-ig terjedő kultúrasorvasztó kríziskorszak az 1957 eleji megtorlást követően váratlan gyorsasággal ér véget. Az ekkor Hruscsovnál a háztáji rendszer engedélyezését közellátási okokra hivatkozva kijáró Kádár legmerészebb álmaiban sem sejthette, hogy a háztáji szisztéma az ahhoz szervesen kapcsolódó melléküzemág-rendszerrel és a tsz-szegmens által dotált vidéki közművelődési- és sportegyesületi-hálózattal milyen mérvű kultúraképzést tesz lehetségessé a hazai agrárnépesség és a nagyiparban boldoguló, onnan elszármazott kétlakiak körében. A háztáji rendszer engedélyezését és az általános amnesztia meghirdetését követően gyorsan regenerálódó népkultúra – mint a társadalom közmorálját, identitását, ideál képét összegző kollektív szuper ego – a történetileg alávetett agrárnépességet és az abból sarjadó első generációs munkásságot képes volt kimozdítani addigi többgenerációs holtpontjáról, amely kollektív érvényesülő önépítési potenciál a kultúrahordozást és a civilizáció-újrateremtési képességet egyaránt biztosította az újnépiség égisze alatt e komplex termelési-kulturális szféra egésze számára. Az eme emancipációs törekvések mentén a célcsoportok által gyorsan belakott tsz-világ idővel ezen – közművelődési és anyagi értelemben egyaránt előrehaladó – felemelkedési folyamat emancipációs intézményrendszerévé vált.
Ma már egyenesen elképzelhetetlen, de ettől még helytálló, hogy a háztáji rendszerben annak fénykorában az össznépesség közel fele (hozzávetőlegesen 4,5 millió fő!) vett részt, ugyanis a csúcsidőszakban mintegy 1,5 millió önálló háztáji gazdaság létezett hazánkban. E népesség egy része főhivatású tsz-tag volt, míg a többi hozzátartozói résztvevő ingázó gyári munkásként vagy vidéki értelmiségiként kereste kenyerét, sőt gyakorta a városperemi életforma részeként is megjelent az elvben városidegen „háztájizás”. A befektetett munkavolumen nagysága egyenesen gigantikus: évi 2,7 milliárd munkaóra teljesült a szegmensben, ami 1,2 millió teljes foglalkozású munkavállaló teljesítményével volt azonos. Ugyan e törpegazdaságok a hazai termőterület mindössze 10-12 százalékát tették ki, azonban ezek termelték meg a hazai zöldségmennyiség 65-70, a burgonyatermelés 70-75, a sertéshús 56, a baromfi 43, a tojás 45-50, a tej 30-35 százalékát.
A korszakban tájegységektől függően az országosan 1 millió főt számláló főfoglalkoztatotti tsz-tagság 30-40 százaléka munkavégzése keretében immár nem a földeken tevékenykedett, hanem a ’68-as mechanizmus reformot követően ugrásszerű fejlődésnek induló (kis)ipari jellegű termelőszövetkezeti melléküzemágak valamelyikében. A tsz-rendszer egésze a közvetlen hozzátartozókkal és a 350-400 ezer tsz-nyugdíjassal együtt 2,5-3 milliós népességet foglalt magában fénykorában.
Posztkultúra a 21. században I.
Egyetlen valaha államalkotó európai nép sem tudta megőrizni sajátos kultúráját ilyen hosszúra nyúlt idegen uralom alatt sínylődve. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
E féllegális piaci inkubátorok – amelyek tudatosan nem biztosították az állampárti szakszervezetek számára a működési feltételeket – jelenítették meg a ’80-as évek GMK-világának előszelét. A korabeli magyar GDP 16-18 százalékát adta az agrárium (élelmiszeripar nélkül), ezen belül a szűken értelmezett tsz-rendszer a magyar nemzeti össztermék évi 8-10 százalékát termelte meg (ezen belül az agrárprofil 5-6, míg a kisipari profil 3-4 százalékát biztosította a GDP-nek), azonban a szövetkezeti komplexumon belül előálló nyereség 50-60 százalékát a melléküzemágak generálták. A belföldi élelmiszerfogyasztás 65-70 százalékát a tsz-világ adta, amin belül a háztáji rendszer önmagában annak 30-35 százalékát (!) tette ki. A teljes hazai agrár exportnak a tsz-vertikum adta évente a 40-45 százalékát, míg az ahhoz kapcsolódó háztáji rendszer biztosította annak 20-25 százalékát (egyúttal a nyugati irányú agrárexport áru alapjának 35 százalékát előállítva!). A további 30-35 százalékos hányadot az állami gazdaságok termelése nyújtotta, amely nagyságrendileg és minőségileg nem haladta meg a háztáji hálózat produktumát.
Az alapvetően a vidéki népesség és a vidékről elszármazott városi lakosság élelmiszer szükségletére fókuszáló (annak 100 százalékát fedező) háztáji gazdálkodási formából származott a nyugati relációjú (döntően francia, német, osztrák irányú) libamáj-, kacsa-, tollexport 80-90 százaléka. A 3500-4500 forintos ’80-as évekbeli átlagfizetési időszakban egy járás egészét lefedő nagyobb tsz évi 50-150 millió forint tiszta nyereségre tett szert általában, ami jelzi a vertikumban megtestesülő – később a vidéki Magyarország kulturális életét is meghatározó – gazdaságszervezési erőpotenciált.
Az érett kádárizmusban 150-200 ezerre becsülték a háztájikkal egyidejűleg létező, zártkertekként és hobbikertekként funkcionáló családi tulajdonú üdülőingatlanok számát, amelyek négyötödén intenzív zöldség- és gyümölcstermesztés folyt önellátási céllal. E szféra a háztáji rendszer városkörnyéki kiterjesztésének is tekinthető a Balaton-mentén fekvő magas presztízsértékű rekreációs üdülőövezetet leszámítva. A zártkerti és hobbikerti szegmensben termelelték meg a belföldi zöldségfogyasztás 15-20 százaléka, míg a gyümölcsfogyasztás fedezetének hozzávetőlegesen a 20-25 százaléka származott e szférából. A háztáji gazdaságok zöldség- és gyümölcstermelési volumenének nagyjából bő harmadát, közel felét tette ki a városi lakosság tulajdonolta zártkerti és hobbikerti jellegű üdülőövezetek működésének burkolt gazdasági produktuma. E hétvégi gazdálkodási forma viszonyaiban a korszak végére 0,5-0,7 millió fő volt családilag közvetlenül érintett a vidékről elszármazott városi lakosság soraiban. Rajtuk kívül a városi peremterületeken háztájival rendelkező (nem kertes házas lakóhelyen élő) városi népesség száma elérte a 0,5-0,6 millió főt (családtagokkal együtt 1,5-2 millió főt). Utóbbiak a teljes magyar agrár-kistermelői volumen 10-12 százalékát adták (főként zöldség- és gyümölcstermesztésre és baromfitenyésztésre specializálódva) 90 százalék feletti önellátási arány mellett; mindez nettó jövedelmük 15-20 százalékát érte el a korszak átlagában.
A fenti – első látásra pusztán – élelmiszertermelési adatsorok egy alapvetően továbbra is termőföldközeli súlypontú népkultúra meglétét feltételezik a gyorsan iparosító modernizációs diktatúra keretei között. A gazdasági fejlődésnek hála robbanásszerűen javuló vidéki képzettségi szint folytán automatikusan erősödött a rurális térségek kulturális potenciálja. E korszakbeli vidéki megatrend keretében a ’60-as és ’70-es évekre általánossá vált az írni-olvasni tudás csakúgy, mint a 8 osztályos általános iskolai képzés általánossá válása a fiatal generációknál, valamint az éra végére az agrárnépesség 45-50 százaléka szakképzésben szerzett szakmunkás vagy technikusi végzettséggel rendelkezett. A fiatalabb korosztályoknál mindez 65-70 százalékot tett ki. A diplomás arány 3,5-5 százalék közötti szintre emelkedett, ami történelmi jelentőséggel bírt a nemrég még tömeges analfabetizmussal küzdő agrárius közegben. Mindez nem maradt el érdemben az ipari népesség vonatkozó adataitól, amely népréteg fele volt szakképzett, míg a diplomások aránya egyúttal 6-8 százalékot tett ki utóbbiak soraiban.
A konszolidáció kezdetétől fogva az akkor még döntően agrárius értékorientációjú (habár formailag már városiasult és iparosított) magyar társadalom a tsz-rendszerhez kapcsolt háztáji gazdálkodásban az akkor már öt évtizede zajló sorscsapássorozat ellenére képesnek mutatkozott modernizáltan átörökíteni tradicionális népkultúráját, így eme fél-piaci agrártermelési komplexum a vidéki és városperemi létformák kulturális életének primer színterévé vált. A termelőszövetkezet – mint sokrétű funkcióösszességet ellátó összetett intézményforma – rendszerint mindenhol tsz-klubokat, könyvtárakat, közösségi termeket működtetett, valamint dotálta a helybeli néptánccsoportokat, kórusokat és népdalköröket, egyúttal tsz-buszokkal színházlátogatásokat szervezett. Emellett a falubálok alkalmával az anno vásári komédiákat előadó egykori vándor színtársulatok kései örököseként megjelenő – az utókor kollektív emlékezetében gyakorta tévesen lesajnált – „haknik” keretében népszerű táncdalénekeseket, előadóművészeket, humoristákat léptettek fel a szövetkezetek, valamint a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal közösen szerveztek népművelési előadásokat vidékszerte.
A tsz-tagság mindezen túlmenően jelképes áron igénybe vehette a szervezett nyaraltatás rendszerét a tömeges befogadóképességű tsz-tulajdonú üdülőkben, amivel egyidejűleg a tsz-ek a korabeli vidéki sportkultúra kereteit is biztosították. Hiszen a tsz-szegmens építette és tartotta karban a falusi sportpályákat, látta el felszereléssel a helybeli sportklubokat, szállította mérkőzésre saját buszaival a játékosokat. A futball mellett e finanszírozói szerep fennállt a korszakban világhírű magyar lovassport esetében éppúgy, mint a melléküzemági keretek között működtetett (zömében nőket alkalmazó) varrodák által dotált női sportágakra (mint amilyen a röplabda és a női kézilabda volt). Mindent egybevetve a tsz-világ az ahhoz kapcsolódó háztáji- és melléküzemági szisztémával egyetemben a Kádár-korszak fénykorában immár a – nem pusztán élelmiszertermelési értelemben vett – hazai agrárkultúra primer színterévé magasztosult.
A városias Magyarország helyzete a kádári kulturális virágzásban
A sportkultúrát a kultúra részeként kezeljük az elemzés további részében mindvégig, hiszen a minőségi közösségi időtöltés és a közösségszervezés egyik fundamentuma a sportélet. Amely összefüggést azon jellegzetesség is alátámasztja, miszerint egyaránt nagy figyelmet fordítottak a termelőszövetkezetek, a vezető állami gazdaságok (például Bábolna, Nádudvar) és a gyáripari nagyvállalatok (korszakos jelleggel a Videoton, a Ganz-Mávag, a Csepel Vas- és Fémművek, a Rába Vagon- és Gépgyár) a sportélet infrastrukturális hátterének fejlesztésére és finanszírozására a korszak egészében (utóbbiak szerepét jelentősen kiegészítette a Néphadsereg és a MÁV).
E mamut vállalati szféra tagjai a szűken értelmezett kulturális szegmensben is jelen voltak mecénásként, illetve intézményfenntartóként, valamint fenntartották a napjaink értelmiségi közbeszédében kellőkképp nem értékelt üzemi lapoknak a – bújtatott tehetségeknek hála helyenként kifejezetten nívós – szerkesztőségeit és nyomdáit is. Utóbbi lapcsoportból mindenképp kiemelendő néhány. A világjáró riportokat közlő Ikarus (az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár lapja), a színvonalas szociográfiákat és kortárs szépírásokat közlő Csepel (a fentebb említett Csepel Művek lapja), a korszak egyik legpezsgőbb fővároson kívüli színházi és képzőművészeti életet közvetítő Dunai Vasmű (a dunaújvárosi kohászati kombinát lapja), valamint a tudományos-ismeretterjesztő írásoknak rendre teret szentelő, illetőleg komolyzenei koncertekről, irodalmi estekről egyaránt gyakorta tudósító Turbina (a Ganz Villamossági Művek lapja). A jelentősebb üzemi lapok korabeli példányszámai ennél fogva vetekedtek némely későbbi vezető hetilapéval hazánkban, emellett kulturális és kritikai rovataik a legszigorúbb mérce szerint is élvonalbelinek minősíthetők. E lapok közül kiemelendő példányszám vonatkozásában (is) a három legolvasottabb: a 15-18 ezer példányos hetenkénti Csepel, a 8-10 ezer példányos (kéthetenkénti) Ikarus, valamint 4-6 ezer példányos kéthetenkénti Turbina.
A kulturálisan virulens korszakban nem az országos kulturális csúcsintézmények reprezentálták a magyar közkultúrát, hanem a fenti struktúrák által fenntartott intézményrendszer, amit az is alátámaszt, hogy az országosan működő 3500-3800 közművelődési intézmény (ifjúsági klub, klubkönyvtár, művelődési központ) 30-35 százalékát nem a központi állam vagy a tanácsrendszer működtette, hanem egyéb szervezetek. Vagyis a 2300-2500 tanácsi intézményen túlmenően létezett 350-400 szakszervezeti, illetve gyári hátterű (ami az összes intézmény 10-11 százaléka), 300-350 termelőszövetkezeti üzemeltetésű (8-10 százalék), 200-250 állami gazdaságilag dotált (5-7), 150-200 KISZ-es (4-5), valamint mindössze 80-100 (2-3) minisztériumi fenntartású közművelődési intézmény. A legutóbbi kategóriába tartozott a fővárosban és az öt egyetemi székhely nagyvárosban összpontosuló nemzeti kulturális intézményi kör zöme. E szerteágazó kulturális struktúra enyhítette (talán ideiglenesen meg is szüntette) a főváros kulturális vízfej helyzetét, amely Trianon óta egyedi sajátosságot tovább erősített a felsőoktatási-kutatási intézményrendszer decentralizált szerkezete is, amelynek keretében 26 településen folyt felsőoktatási tevékenység, valamint 10-12 város rendelkezett ágazati-ipari kutatóintézettel. Amely korszakos jellegzetesség komoly értelmiségi jelenlétet generált a vidéki ipari centrumokban.
A korszak kulturális intézményhálózatának népi beágyazottságát a fent részletezett szerkezetből fakadóan nem a fővárosi értelmiségre támaszkodó csúcsintézményi kör adta, hanem az agrárius struktúrák és a nagyipari üzemek körül létesített – a fókuszrétegekkel szoros szimbiózisban lévő – nem állami fenntartású közművelődési szféra.
Ezen túlmenően meghatározó kisugárzással bírt a (fővárosi központja mellett Miskolcon, Szegeden, Szombathelyen, Pécsen, Debrecenben tagcsoporttal rendelkező) Magyar Írószövetség is, amely irodalmi szervezet alkotóház-hálózata máig legendás (például Szigliget, Zsennye, Kecskemét). Valamint kiemelt jelentőséggel bírt a 25-30 országos terjesztésű szépirodalmi havilapból álló folyóirat kultúra, amely szegmens harmada minisztériumi (például Kortárs, Új Írás, ÉS, Nagyvilág, Kritika), harmada megyei tanácsi (például Tiszatáj, Jelenkor, Alföld, Forrás, Napjaink), harmada pedig egyéb fenntartású volt (például Valóság, Mozgó Világ). Utóbbi lapcsalád tagjainak mindegyike a KISZ, a Hazafias Népfront vagy az MTA égisze alatt működött. A főállású írók száma a korszakban 400-600 között mozgott (akik közül 300-400 fő a kulturális szférán belüli szerkesztői, lektori, kiadó-hivatali állással rendelkezett). A szabadfoglalkozású (egyéb tevékenységet nem folytató) írók száma 100-150 főre volt tehető, akik elitje 80-120 főt tett ki. Ők adták a korabeli hazai értelmiség gerincét.
A képzőművészeti szféra 40-50 képtárral, galériával rendelkezett országosan. A teljes múzeumi intézményrendszer a korszak utolsó szakaszában az 1979-es 464 intézményből 1989-re 749-re duzzadt. Emellett a 3500 művelődési ház szinte mindegyike fenntartott a helybeli hivatásos vagy félamatőr képzőművészek számára egy-egy állandó vagy időszakos klubgalériát. A művésztelepek száma az érában 30-40 körül mozgott. Ezek sorában a legjelentősebb a kecskeméti, a szentendrei, a szolnoki, a hódmezővásárhelyi, valamint a budapesti Százados úti volt. A nyári vagy időszaki telepek is gombamód kezdtek szaporodni a megyei tanácsok és a nagyobb üzemek környezetében (Makó, Tokaj, Gyula, Salgótarján). A tűrt kategóriába tartoztak az alulról építkező művészközösségek, illetve az általuk létrehozott nemzetközi képzőművészeti szimpóziumok (például Velemi Textilművészeti Alkotóműhely, siklósi Kerámia Szimpózium, Villányi Szobrásztelep, Nyíregyházi Sóstói Éremművészeti Alkotótelep). A zenei próbatermek száma a tanácsi intézményrendszerben 1500-1800 közé tehető, míg a fellépő helyeké e szférában 2300-2500 közé sorolható; a szakszervezeti (SZOT) és gyári fenntartású 400-500 próbateremhez e szegmensben 350-400 fellépő hely társult. A KISZ esetében előbbi funkció 200-250, míg utóbbi 150-200 helyiséget számlált, a felsőoktatási intézmények 50-80 próbateremmel és 40-60 fellépő hellyel bírtak. (Összehasonlításul a fentebb tárgyalt agrárhálózat – a tsz és állami gazdasági univerzum egyben – 80-100 próbateremmel és 100-150 fellépő hellyel rendelkezett). A kulturális szféra hangsúlyos szegmense volt mindezen túlmenően a 15-20 országos jelentőségű szakosított profilú könyvkiadó.
Az országos jelentőségű nívós sajtótermékek (bennük a magas olvasottságú kulturális rovatok és szombati mellékletek sorával) ma már elképzelhetetlen példányszámban jelentek meg (Népszabadság 700-800 ezer, Népszava 300-350 ezer, Magyar Nemzet 120-150 ezer), a megyei lapok megyénként 66-106 ezer közötti példányban fogytak naponta (bennük a helyi irodalomnak megjelenési lehetőséget jelentő kulturális és kritikai rovatokkal). A hetilapok csaknem mindegyike megjelentetett szépirodalmi írásokat (a Nők Lapja heti 1 millió példányban jelent meg, a Magyarország 180 ezerben, az ÉS 30 ezerben). A ’70-es és a ’80-as években az országos szépirodalmi havilapok mindegyikét 10-25 ezer példányban terjesztették (például Kortárs – 15-18 ezer, Új Írás – 20-25 ezer, Nagyvilág – 20 ezer, Kritika – 10 ezer). Az országos ismertségű vidéki irodalmi folyóiratok 3-8 ezer példányban (a szegedi Tiszatáj 6-8 ezer, a debreceni Alföld 5-6 ezer, a pécsi Jelenkor 4,5-5 ezer, a kecskeméti forrás 3,5-4,5 ezer példányban került forgalomba). A korszak legendás havilapjának számító Mozgó Világ 40-60 ezer példányban jelent meg lapszámonként.
A korszakban sorra megjelenő regényklasszikusok átlagosan 50-100 ezer példányban fogytak művenként (a kortárs írók prózakötetei is megjelentek többnyire 15-30 ezerben), miközben a könnyedebb nívós műfajokban alkotó szerzők még ennél is magasabb példányban adták közre műveiket (például Moldova György riportkönyvei 200-300 ezer példányban fogytak; Galgóczi Erzsébet, Jókai Anna irodalmi alkotásai és Szabó Magda könyvei 60-100 ezer példányban jelentek meg). A verseskötetek közül a klasszikusokat átlagosan 40-80 ezer példányban adták ki, de még a kortársaké is 5-12 ezerben fogyott, a korszak vezető lírikusaié pedig 15-20 ezerben (a kezdő vagy margón lévő verselők kötetei is 2-3 ezerben).
A bárki számára olcsón hozzáférhető kiadványok mellett az ipari üzemek voltak a városi népesség első számú hozzáférési pontjai a közkultúrához. A nagyvállalatok a fentebb említett üzemi lapok megjelentetésén túlmenően többi területen is részt vállaltak a kulturális életben. Ugyanis rendszeres támogatásban részesítették az alkalmazottaik részvételével működő könnyűzenei amatőr és fél-amatőr zenekarokat, amely kör kiterjedtsége becslések szerint egyidejűleg 1000-1500 közé tehető (a szféra országosan 3000-5000 együttest számlált). Emellett a nagyvállalati szegmens (kooperálva a KISZ és a szakszervezet üzemi alapszervezeteivel) dotált 800-1200 üzemi színjátszó csoportot, 1000-1500 irodalmi színpadot, 500-800 bábcsoportot, 300-500 állandó képzőművészeti alkotókört és 600-800 üzemi kórust, fúvós-zenekart, szimfonikus együttest. Az iparvállalati szegmens kulturális szerepvállalása mai szemmel egyenesen felfoghatatlan mérvű, ugyanis (a sportot is ideértve) kultúrára a korszakban a magyar GDP 0,4-0,8 százalékát fordította a nagyvállalati kör, amely dotációs szint a korabeli középvállalati szféra financiális részvételével együtt eléri az éves GDP 0,6-0,9 százalékát (az agrárium nélkül).
A rendszerváltás kulturális kataklizmája
Habár az infrastruktúra-ellátottság, a szakemberbázis és a forrásbiztosítás tekintetében páratlan gazdagságú kulturális aranykorként azonosítható a kádárizmus kulturális vonatkozásban, mégis fontos leszögezni, hogy a ’80-as évek során (a keleti blokkban egyedüliként) egyre inkább dominánssá váltak a nyugatias típusú fogyasztói kultúra mindennapi mintái a hazai nagyvárosok középrétegeiben, mely jellegzetesség megágyazott a tradicionális népkultúra és az azon alapuló modernizált közkultúra rendszerváltozást követő villámgyors leáldozásának. Utóbbi közművelődési leromláshoz hangsúlyosan járult hozzá a rezsim antinacionalista karaktere, ami kuriózumnak számított a korszakban működő térségi nemzeti kommunista rendszerek közepett.
E negatívum ellenére a magyar agrárvilágnak a dualizmustól kezdődően zajló defenzívája az érett kádárizmus során fordult átmenetileg visszájára gazdaságilag, társadalmilag és – mindennek alapját képezve – kulturálisan. Így a hazai agrártérségek élvonala történetileg alávetett és rendre kifosztott helyzetű belső perifériából az ország exportjövedelmének zömét megtermelő, egyúttal kultúrateremtésre is képes hálózattá szerveződött (nem véletlenül tanulmányozták komplex viszonyait a korabeli francia, kínai és amerikai szakértők egyaránt). Vélhetőleg az agrár komplexum kulturális kisugárzó-hatását is észlelve nyilatkozta 1982-ben első hivatalos magyarországi látogatása értékelésekor (többek között a dunavarsányi Petőfi Mgtsz tehenészetében tett sétája után) Mitterrand francia elnök, hogy „lenyűgözött a magyar agrárium szervezettsége, ritka példa a szocialista blokkban, hogy egy ország agrárreformjai ennyire életképesek és működőképesek legyenek; Magyarországon láttam egy ténylegesen működő, életképes agráriumot, amely képes bőségesen ellátni a belső piacot és exportra is termelni”. Ezt követően történelmileg páratlan gyorsasággal ment végbe a korszakban világhírű (vidéken kultúraképző szerepkörű) hazai agrárszegmens – korántsem spontán – kártyavárszerű összeomlása.
A fenti – történetileg felettébb korlátozott hatókörű – hazai kulturális virágkor önnön sebezhetőségét rejtő árnyoldala abból fakadt, hogy (a dualizmus és a Habsburg-uralkodóház ország vezető szerepének megítélésén túlmenően) a kulturális életben folytonos Révai-Aczél-kurzus káderpolitikája, művészeti ízlésvilága, társadalomképe zsigerileg konkurensként tekintett a spontán regeneráción áteső népkultúrát hordozó agrárius szférára a modernizációs diktatúra uralmi struktúráján belül. E torz hatalmi logika mentén preferálta az ’57 elején Kádár határozott döntésével feloszlatott ÁVH személyi állományának kulturális és médiapiaci irányú átzsilipelését és ottani transzgenerációs beágyazódását a korabeli kulturális kormányzat az országos hatókörű tömegtájékoztatási és könyvkiadási csúcsintézmények vonatkozásában (a külkereskedelem mellett).
Ezen alapállás a rendszerváltást követően (a könnyűzenében Bors Jenőhöz és Erdős Péter nevéhez köthető) Aczél-féle klienshálózat másodvonalának médiabeli, könyvkiadói, zeneipari, színházi pozícióőrzése (a vidéki és külvárosi intézményrendszer összeomlásával kísérve) végletekig beszűkítette a népies gyökerű közkultúra működési tereit. Ezzel pedig akaratlanul is megágyazott a ’90-es években univerzálisan virulens liberális korszellem tömegesedéséből fakadó fogyasztáselvű plázakultúra hazai dominanciájának. Ahelyett, hogy az önmagukat a rendszerváltáson átmentő urbánus hatalmi elitek számára mintaértékkel bíró liberter elitkultúra terjedését idézte volna elő. Vagyis a nép kulturális igényszintjének gyors amortizálódása egyúttal szubkulturális keretek közé szorította a szociálliberális kulturális elitcsoportok befolyását is az ezredfordulót követően.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a kádárizmus során másodvirágzását élő vidék a ’89-es fordulat utáni emberöltő alatti gazdasági funkcióvesztést elszenvedve alvótelepülések és krízistérségek láncolatává redukálódva felélte néhai kultúraképző potenciáljának minden maradékát. A paraszti kultúrának az államszocializmus alatti ipari modernizáció velejárójaként spontánnak tűnő (a rendszerváltást követően beteljesedő) felszámolódása maga után vonta térségünkben szinte mindenhol a tradicionális gyökerű városi közkultúra megrendülését is az egykori Habsburg Birodalom szervesebb fejlődésű egykori Lajtán túli felének területeit (mindenekelőtt Szlovéniát és Csehországot) leszámítva.
A magyar GDP mintegy ötödének elvesztésével járó (vagyis világháborús összeomlással felérő) hazai rendszerváltó fordulat során, 1989-1993 között megsemmisült a hazai kulturális intézményrendszer 30-35 százaléka. Ezen belül a vállalati és SZOT intézményeket teljes egészében felszámolták, miközben a kistelepüléseken lévő, az agrárszférához kötődő közművelődési intézmények harmada semmisült meg (3500-3800 intézményből 1200), az országos mozihálózat 80 százaléka bezárt (ami bő 1000 korábban állami fenntartású mozit jelent). Ezzel egy időben felszámoltak országos szinten 6700 könyvtárat (amely folyamat keretében a korábban 5500 szakszervezeti és gyári fenntartású könyvtár közül 5200-at, a kistelepülési tsz-fenntartásúak közül pedig mind az 1200-at), valamint 1500 próbatermet és fellépő helyet (ezen belül a gyári-szakszervezeti próbatermek sorából 400-500 hullott ki, a kultúrházi próbahelyek közül hozzávetőlegesen 800-1000 esett ki egy csapásra). A kádárizmus félprofesszionális és professzionális képzőművészeti kiállító helyeinek, galériáinak 40-50 százaléka szűnt meg (a művelődési házak kényszerű megszorításai miatt 1000 helyi kiállítótér zárt be). Amivel egyidejűleg az ország egészén összesen 1200-1500 klubgaléria szűnt meg. Az 50-60 nevesebb amatőr klubszínházból 25-30-at számoltak fel ideiglenesen vagy végérvényesen. A folyóiratok élvonalának korábbi kiadványonkénti 15-25 ezres átlagos példányszám-szintje 1-3 ezer közé zuhant egyik napról a másikra.
A fenti hivatalos intézményi struktúrán túlmenően a rendszerváltáskor megszűnt azon – a kulturális szférához szervesen kapcsolódó – szerteágazó időszaki létesítményzóna, amelynek velejét a kertmozik, autósmozik, szabadtéri színpadok, strandok, szabadstrandok sokaságának egybefüggő közművelődési ökoszisztémája alkotta. A MOKÉP vonatkozó adatai szerint e hálózat legterebélyesebb időszakában (1979-ben) országosan 150 állandó kertmozi üzemelt (utóbbiból 60 a Balaton térségében), amely szegmens 90 százaléka jutott ebek harmincadjára a rendszerváltáskor (mintegy 130-140 egység); emellett komoly csapás érte a rendszerváltozás során az autósmozi-hálózatot is, hiszen 15-20 jelentős kapacitású autósmozi üzemelt országosan a ’80-as években, amelyek mindegyike megszűnt a ’90-es évek közepére. A szabadtéri színpadok sorában kiemelendő 40-50 professzionális és fél-professzionális jellegű, amelyek közül 25-30 végleg eltűnt, illetve funkciót váltott.
Összességében a rendszerváltáskor máig ható jelleggel megszűnt a korábbi szabadtéri kulturális infrastruktúra 80 százaléka (mindent egybevetve 200 egység). Ezek jelentős része az üdülőövezeti természetes vízpartokhoz és a mesterséges strandokhoz, illetve azok közvetlen – 5-10 perces sétatávra lévő – vonzáskörzetéhez kötődött (mintegy 40-50 százalékban). A 150 fentebb említett kertmozi közül 60-70 volt üdülőövezetben strand közelében, míg a 40-50 jelentősebb szabadtéri színpad közül legalább 15-20. Vagyis a szabadtéri nívós szórakoztatás a strandhálózati infrastruktúrán alapult, amelynek révén a strand egyúttal kulturális és közösségszervező intézményként is definiálható a korszak vonatkozásában.
Budapest adta az üdülőövezeteken túlmenően a szabadtéri kulturális létesítmények másik talapzatát, ugyanis a ’60-as és ’70-es évtizedben országszerte virágzó állandó kertmozik közül 30 a fővárosban működött, emellett az öt nagyváros szintén jelentős bázisa volt e népszerű kultúraközvetítési formának. A szóban forgó szabadtéri kulturális létesítmény-együttes rendszerváltás korabeli megszűnése tovább fokozta a vidék közművelődési deficitjét, ugyanis akkortájt pusztán a Balaton-régióban (az üdülőövezeti működésű hazai 75-80-ból) megszűnt mintegy 60 állandó kertmozi, amely intézmény-redukáló megatrend érthetően visszavetette az üdülőtérségek kulturális kínálatát emberöltőnyi időszakra. Ugyan korábban a főváros is 30 kertmozival büszkélkedett, de a budapesti lakosság egyéb kulturális kínálat állandó rendelkezésre állása révén könnyebben kiválthatta eme közművelődési hiátust más közművelődési szolgáltatások igénybevétele révén. Az autósmozik 70 százaléka a nagyvárosokban működött (pusztán 30 százalékuk volt üdülőövezeti lokációban), azonban a szabadtéri színpadoknál az üdülőövezeti-nagyvárosi aránypár már 40:60 volt, így a belföldi turizmus vidéki desztinációira különösképp romboló kihatással járt kulturális értelemben a rendszerváltó létesítmény-pusztítás. Összességében megállapítható, hogy a májustól októberig tartó időszakban 45 százalékban az üdülőövezetekben koncentrálódott a szabadtéri kulturális infrastruktúra, amelynek csaknem egésze megsemmisült a rendszerváltás során. Ezen túlmenően felszámolták országosan a rendszerváltást követő emberöltő során a vidámparkok 75 százalékát (a legjelentősebbek: Dunaújváros, Pécs, Debrecen), amely kapcsolódó kapacitások kétharmada volt vidéken (legvégül a budapestire is lakat került 2013-ban), valamint a ’90-es évek derekán még 30-40 közötti számban működő állandó vándor-cirkusztársulat fele szűnt meg napjainkra (mára 15-20 maradt talpon a piaci verseny közepette).
Eme rendszerszintű összeomlás – annak makroszinten is látványos drámaisága mellett – különösképp fájó volt a Budapesten kívüli térségekben, ugyanis a megszűnt intézményrendszer 80-85 százaléka korábban vidéken működött. A vidéken megszűnő kulturális intézmények 70-75 százaléka üzemelt faluhelyen, 15-20 százalékuk járásszékhelyen és mindössze 5-10 százalékuk megyeszékhelyen. A fővárosban felszámolt kulturális létesítményeknek 65-70 százaléka az ipari funkciójú külső kerületekben került lakat alá (a leginkább sújtott kultúravesztő zóna kerületei: Csepel, Kőbánya, Újpest, Angyalföld, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc), a polgári karakterű belső kerületekre mindössze a fővárosban felszámolt intézményi kör 30-35 százaléka jutott. Ekkor válik külön újra a nagyváros és a vidék kulturális ellátottsága, amely elképesztő mérvű aránytalanság Budapesten a belváros és a külváros dichotómiájában képződött meg újfent. A fővárosban a rendszerváltás során pár év leforgása alatt addigi kulturális intézményrendszerük derékhadát elveszítő kerületek nyilvánvalóan egybeesnek a nagyipari privatizáció során felszámolt nagyvállalatok telephelyeinek lokációival (például Csepel Művek, Ganz-MÁVAG, Ikarusz, Láng Gépgyár). A főváros belvárosában leginkább az ágazati szakszervezetek központi kulturális létesítményeit számolták fel (például a Vasas, Bányász, Postás szakszervezeti kulturális intézményhálózat).
A rendszerváltás során máig hatóan romlott 4,5-5 millió magyar állampolgár kulturális hozzáférése a privatizáció és a reálgazdasági összeomlás következtében. A falvak és tanyasi térségek szintjén mintegy 3-3,2 millió fő kulturális hozzáférése romlott, a kisvárosok és járásszékhelyek zónájában 1-1,2 millió fő esetében szűkültek a hozzáférési lehetőségek, a fővárosi munkásövezetek vonatkozásában 500-600 ezer fő tekintetében állapítható meg kulturális hozzáférési veszteség. A megyeszékhelyek intézményrendszere ezzel szemben meglepő mód szinte érintetlenül vészelte át e kríziskorszakot. A fentiek alapján evidens, hogy a sport(kultúra) terén is hasonló viszonyok térképezhetők fel a bázisvállalati rendszer megszűnése okán: ugyanis 1970-ben a 11 ezer hazai „civil szervezet” 60 százaléka még sportegyesület volt, amelyek közül pusztán 3 ezer élte túl a rendszerváltást. A sportegyesületek mintegy 65-70 százaléka szűnt meg országszerte 1989-1995 között (hozzávetőlegesen 1500 maradt fenn szilárd gazdálkodási viszonyok közepette). A Kádár-éra leszálló ágában létező 4-4,5 ezer sportegyesület közül mintegy 2,6-3 ezer szűnt meg végleg ezen években. Az ekkortájt felszámolt sportegyesületek 75-80 százaléka vidéki működésű volt korábban (csaknem megegyező arányt mutat e vészes megatrend a szűken értelmezett kulturális intézmény-összeomlási volumennel). Ezen belül a falvak vesztesége 1500-1800 egyesületre tehető (ami a vidéki veszteség 70-75 százaléka), a kisvárosias településeké 400-500 egyesület (a vidéki veszteségek 20 százaléka), a megyeszékhelyeké mindössze 100-200 egyesület (5-10 százalék). A fővárosi sportegyesületi kör szűkülése az országos sportszervezeti leépülés 20-25 százalékára rúg, ami 600-700 egyesületet jelent. Utóbbin belül a külső kerületek vesztesége 65-70 százalékra tehető (ami 400-500 egyesületet takar).
A vonatkozó fővárosi intézményhálózat-zsugorodáson belül a belső kerületekre eső 30-35 százalék a kieső egyesület-darabszámot tekintve hozzávetőlegesen 200-250 intézményre tehető. A sportkultúra összeomlása az egész kulturális szféra veszteségének részét képezi, azzal egy időben zajlott le, azonos kiváltó okoktól vezérelve, hasonló hatásokat eredményezve. Nagyjából egyazon lakossági csoportok és földrajzi térségek hozzáférése romlott a sportkultúrához való hozzáférés vonatkozásában, mint a szűken vett kulturális szféra tekintetében. A sport-infrastruktúra hálózati veszteségei a kádárizmus fénykorához mérten máig 50-55 százalékos mérvűek az elmúlt másfél évtizedben lezajlott közületi sportlétesítmény-fejlesztési láz ellenére, ugyanis a kistelepülési létesítmények 60 százalékban maradnak el a korábbi csúcs szinttől, míg a munkahelyi sportlétesítmények 100 százaléka hiányzik mindmáig.
A filmkultúra és a színházkultúra is kataklizmaszerű összeomlást volt kénytelen megélni a rendszerváltás során, hiszen a kádárizmus fénykorában (éves átlagban) 50-70 tévéjáték és tévéfilm készült, amelyek száma a rezsimváltó fordulat után lezuhant évi 1-5 közé. A rádiójátékok terén még nagyobb összeomlás tapasztalható, hiszen a rendszerváltás előtti évenkénti rádiójátékszám 150-200-ról a hatását tekintve immár alig észlelhető 5-10-re csökkent, majd utóbb a műfaj is kihalt gyakorlatilag. Az újonnan forgatott egész estés mozifilmek évenkénti száma ugyan nem csökkent (15-25 között állandósult) az intézményes állami dotáció fennmaradásának hála, azonban a nézőszámok drasztikusan estek évről évre a rendszerváltást követő évtizedben. Egy átlagos magyar film nézettsége ugyanis átlagosan 200 000 és 400 000 néző közé volt tehető 1989 előtt, míg a rendszerváltást követően 20 000 és 30 000 közé esett (vagyis a tizedére zuhant). A sikerfilmek nézettsége a rendszerváltás előtt 1-2 millióra volt tehető, míg utána 150-300 ezerre. Azonban a visszaesés a globális hollywoodi sikerfilmeket sem kerülte el, hiszen utóbbiak esetében is a nézettség drasztikus zuhanást mutat: 1-5 millióról 400-800 ezerre filmenkénti átlagban. Mindez a korábban 3500-4000 tagú sűrű mozihálózat 100 multiplexre való zsugorodásával magyarázható, illetve részben a globális filmkínálat bővülésére is visszavezethető (a kínálat ugyanis időközben a korábbi évi 150 külföldi filmről 300-400-ra szélesedett). A színházi szféra ezzel egyidejűleg az anyagi lehetőségek szűkülése folytán az egy bemutatót követő átlagos előadásszám vonatkozásában vált sokkal szegényesebbé hazánkban, hiszen a korábbi 100-500 közötti előadásszám helyett manapság (csakúgy, mint az elmúlt emberöltő során) legfeljebb 10-25 előadásig marad repertoáron egy színielőadás átlagosan.
A ’45 és ’89 között a fővárost leszámítva még főként első generációs munkásságból összetevődő gyáripari foglalkoztatottak kulturális mintázata csaknem azonos volt a kádárista modernizáció során kulturálisan felemelkedő agrárius rétegekével, azonban a ’90 után mélyülő kulturális szakadék soha nem látott távolságba sodorta egymástól kulturálisan a központi régiót a leszakadó megyeövezettől, ami nyilván nem független a vonatkozó globális megatrendtől, hiszen a nyugati metropoliszok eközben éppígy szakadtak el önnön agglomerációs zónájukon túli vidéküktől. A rendszerváltozás után hatalomra jutó politikai elitek kevéssé érzékelték, hogy a szocialista kultúraszervezési modell gazdasági-társadalmi létalapjainak összeomlása idővel kritikus mérvű kulturális vákuumot fog eredményezni, hiszen az idősebb generációk kihalása – azóta bekövetkezett módon – milliós nagyságrendben fogja csökkenteni a vallásos közeg kiterjedtségét, ami a széles körű deklasszálódás folytán a kultúrafogyasztásra fókuszáló vásárlóerő (főként vidéki) mérséklődésével kiegészülve aláaknázza a kulturális szféra tartópilléreit, valamint túlzott fővárosi túlsúlyt eredményez. Ugyanis a ’45 előtti tradicionális világban a gazdaszervezeti hálózat és az egyházszervezet, majd az ’56 utáni államszocialista rezsimben a tsz-világ volt a vidéki kultúraképzés (egyként földbirtok alapú) kulcsintézménye, amelyek mindegyike funkcióvesztett állapotában élte meg a kulturális szféra számára kataklizmaszerű ’90-es fordulatot (csakúgy, mint az iparvárosokban a valaha terebélyes vállalati-szakszervezeti kulturális intézményrendszer, amely szegmens szintén szőnyegbombázással felérő összeomlást élt meg akkortájt). A hívek és a klérus ezredfordulóra (különösképp napjainkra) történő tömeges kihalása folytán a templom már nem tölthette be valaha hagyományos évezredes kultúraszervezési szerepét, míg az agrárium összeomlása, majd oligarchikussá váló latin-amerikai jellegű birtokszerkezete a földtulajdonlás kultúraképző pozícióját tette okafogyottá országszerte.
Habár az orbánizmus alatt a Kárpát-medencében felújítottak 3800 romos állagú templomot, és újonnan felépítettek 200-at, ezen építmények nem váltak hitéleti rendeltetésükön túlmenően kulturális centrumokká a krónikus pap- és diakónushiányon túlmenően szándék és koncepció híján (a templom hagyományos közösségi funkcióját ellehetetlenítette, hogy a rezsiválság alatt fűtetlenül működött, vagy szinte mindig zárva tartott túlnyomó többségük). A nyugati templom- és közkönyvtár-felújításoknál evidens, közművelődési vonatkozású multifunkcionalitás-fókusz nem érvényesült e felújítási hullám során, így funkcióhiányos terek tömkelege jött létre.
A rendszerváltozást követően már csak a könnyűzene ért el tömegeket a kulturális ágak közül hazánkban. E kulturális ág keretei közt kialakuló szubkultúra-mozaikok (például pop, rock, metál, hip-hop, punk, funky, rave, jazz, reggae) a korabeli globális trendeknek megfelelően a nagyvárosi fiatalság és az urbánus középkorosztály magasabb státusú csoportjainak önfinanszírozási képessége révén virulenssé lettek a rendszerváltást követő emberöltő nagyvárosaiban (lásd példának okáért a Sziget Fesztivál nemzetközi mértékű sikereit). Miközben a főváros külső kerületövezetei, az alvótelepülésekké váló csapágyvárosok, az urbanizált agglomerációs térségek, valamint a rurális és barnamezős tájegységek egyként kulturális vákuumba kerültek ’90 után. Magyarország eközben – a kádárizmus alatt nyugati relációban tömeges volumenű késztermék-exportot produkáló – nagyiparát vesztve a hajdani szocialista tömb (korabeli szóhasználattal a tőkés első és a posztkoloniális harmadik ország csoport között elhelyezkedő második világ) fejlettségi centrumából – közepes jövedelmi csapdába rekedve – „átminősült” az északi félteke félperifériájává. Ami együtt járt az agrárkultúrához még az ország indusztrializációja és urbanizációja után is kapcsolódó magyar (alsó)középtársadalom bérmunkás-bedolgozói irányú transzformálódásával (a gyáriparon túlmenően a szolgáltatóipart is ideértve). Mindez a kulturális igényszint drámai süllyedésével és a tájegységi mikro identitások látható gyengülésével járt együtt a rendszerváltástól napjainkig bezárólag. Mindez főként a minőségi néplapok megszűnésén (például Népszava, Esti Hírlap, Kurír), a hetilappiac utóbb bekövetkező összeomlásán, a ’97-es létrejöttétől fogva penetráns kereskedelmi televíziózás színvonalhiányos működésén és a közmédia permanens szereptévesztésén keresztül mérhető le leginkább.
A kultúraképzési potenciál általános elvesztése kihatott a társadalmiság más szféráira is. Országszerte csökkent a vallásosság szerepe, tartós válságba került a család intézménye, trendszerűen nőtt a válások száma, romlott a bűnözési ráta és a közlekedési morál a ’90-es évektől kezdődően, ami visszavezethető a valaha komoly szocializációs hatással bíró tömeghadsereg (majd a hadkötelezettség) megszűnésével, az egyházi struktúráknak a vallási intézménybővülés ellenére végbemenő marginalizálódásával, valamint a háztáji – melléküzemág – termelőszövetkezet komplexum megszűnésével. Mindezen leromlás meggátlása érdekében a fiatalság tekintetében kulcsfontosságú, azonban akut forráshiánytól szenvedő, túlterhelt közoktatási-szakképzési intézményrendszernek sem volt lehetősége érdemi kulturális ellenhatás kifejtésére.
Jelen sorok írójának közvetlen élményt is módjában állt szereznie ezen vészes kulturális leromlásról, amikor a rendszerváltás táján alsó tagozatos diákként általános iskolája hétvégi buszos kulturális programot szervezett a fővárosba szűkebb hazájából (egy dunántúli megyeszékhelyről). A szülők számára hazaküldött üzenő füzetbe foglalt – a tantestület által összeállított – programban a Budapesti Gyermekszínházban megnézhető délutáni előadáson túlmenően szerepelt a Régiposta utcai (hazánkban elsőnek számító) McDonald’s gyorsétteremben tett látogatás is. A férőhelyek utóbbi lehetőségnek betudhatóan gyorsan beteltek.
A fentiek alapján kijelenthető: a kultúra első számú vesztese lett a rendszerváltásnak az addigi vállalati dotációk teljes körű elvesztése, valamint a sorozatos állami forráselvonás folytán. A szféra 1990-1996 között reálértékben számítva elvesztette korábbi forrásai 30-40 százalékát, a sportkultúrát is ideértve 50-60 százalékát. A nemzeti kulturális intézmények ugyan „csak” 30-40 százalékát vesztették el a rendszerváltást követő 6 évben a kádárizmus végi forrásaiknak, de a korábban szakszervezeti, szövetkezeti, állami gazdasági, vállalati fenntartású kulturális intézményrendszer dotációs vesztesége a korábbiakhoz képest 90-100 százalék közötti, emiatt a nagyvárosok ipari övezeteiben élő és a vidéki térségekben lakó alkalmazotti rétegek kiszorultak a kulturális életből kultúrafogyasztóként és kultúratermelőként egyaránt. E vészes trendet egyedül a Bozóki András volt kulturális miniszter nevéhez fűződő Program a Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (PANKK) próbálta meg szerény eszközrendszerrel mérsékelni a pop, rock, metál, jazz, folk, elektronikus és világzene vidéki klubhálózatának, művelődési központi rendszerének fokozott dotációja révén a nemzeti elit-kulturális intézmények kárára történő forrásátcsoportosítás útján az alsóbb néprétegeket preferálandó. Az elitintézmények körében nagy felháborodást keltő programot a 2010-es kormányváltást követően villámgyorsan lezárták.
Az Orbán-éra viszonya a kulturális szakadékhoz
A Fidesz-kormányzat elmúlt 16 éve alatt az állami sportlétesítmény-fejlesztési beruházások 75-80 százalékban a fővárosban és a megyeszékhelyeken realizálódtak (a fővárosi gigaprojektek önmagukban lekötötték az érintett forráskeretek 40-45 százalékát, a megyeszékhelyek fejlesztései 30-35 százalékát, míg az MLSZ pályaépítési programja a vidéknek juttatta a vonatkozó összforrás 20-25 százalékát). A kulturális beruházások szerkezete hasonló képet mutat földrajzi megoszlás vonatkozásában: az Orbán-érában a kulturális aspektusú közberuházások 70-75 százaléka a fővárosra és a megyeszékhelyekre összpontosult (40-45 százalékot tettek ki a budapesti gigaprojektek, 25-30-at a megyeszékhelyek érintett fejlesztései), miközben a kisvárosok 15 százalékot kaptak mindössze, a falvak pusztán 10-et. A kultúra terén (ideértve a sportkultúrát is) a rendszerváltás óta szétnyíló hozzáférési ollót az elmúlt másfél évtized releváns közületi fejlesztései nem szűkítették, hanem szinten hagyták. A hozzáférési rés még a főváros és a rendszerváltási sokkot kedvező helyzetben átvészelő megyeszékhely-övezet relációjában sem mérséklődött. Kivételt egyedül a közel-külföld magyar lakosságú települései képeznek, ugyanis a magyar többségű települések zöme kisvárosi vagy községi szintű, így a források csaknem egésze a vidéki térségekbe érkezett a Kárpát-medence határon túli magyar közösségeihez sport és kultúra terén. A szóban forgó határon túli fókuszú közforrás 60-65 százaléka a közel-külföldi kisvárosokba érkezett, 25-30 százaléka a falvakba, míg a Kárpát-medence magyar államhatárokon túli tájegységeinek történeti nagyvárosaiba mindössze a vonatkozó forráskeret 10-15 százaléka jutott el.
Fontos kitérnünk a már első látásra is pazarlónak és aránytalan felhasználás-szerkezetűnek tűnő vonatkozó közforrások abszolút értékére is. A magyar kormány 2010 és 2016 között 5100-5300 milliárd forintot költött kulturális beruházásokra az anyaországban és a külhoni magyar lakta térségekben (a sportkultúrát is ideértve). E hatalmas forráskeretből azonban a sportcélú beruházások 4400-4500 milliárd forintot kötöttek le, míg a szűken vett kulturális szféra infrastrukturális hátterére 700-800 milliárd forintot juttattak a rezsim reprezentánsai. Ezen összesített forrásbázist 93-95 százalékban az anyaországban használták fel, azon belül 75-80 százalékban (!) a fővárosban és a megyeszékhelyeken. Budapestre 2200-2400 milliárd jutott (a Puskás Aréna példának okáért önmagában 200 milliárdot emésztett fel, míg a Liget Budapest Projekt 250 milliárdot). A megyeszékhelyek vonatkozó beruházásai 1500-1600 milliárdot kötöttek le, a kisvárosok és járásszékhelyek 500-600 milliárdban részesültek, míg a falvak 250-300 milliárdot kaptak e célra. A Kárpát-medence magyar népességű lokációi együttesen 250-300 milliárd forintban részesültek kulturális és sportkulturális beruházások kivitelezése céljára.
Az előző éra alatt a GDP 0,6-0,7 százalékát költötte a kormányzat kulturális és sportkulturális fejlesztésekre. Ebből (a tao-kedvezményt is ideértve) a sportkultúra fejlesztései 0,5-0,6 százalékos GDP arányt jelentettek évente, míg a szűken vett kultúra közfejlesztései céljára 0,08-0,1 százalékos GDP-hányad felhasználása realizálódott mindössze. Egyes kiugró években a két (szoros szimbiózisban lévő) szféra együttes GDP-aránya a beruházások vonatkozásában 1-1,2 százalékot is elért. Ezen belül az intézményhálózat működési forrásai évente a GDP 1,4-1,6 százalékát kötötték le ezen időszak során. Ha ezekhez hozzátesszük a fentebb részletezett (e szférán belüli) beruházások költségeit is, akkor a teljes sport, kultúra, egyházi terület az éves GDP 2,1-2,3 százalékát emésztette fel (megelőzve a 1,0-1,2 százalék között mozgó EU-s átlagszintet). Ezen belül a szűken vett kulturális ágazat működtetése beruházások nélkül (zömében bér, járulék, rezsi tekintetében) a GDP 0,8-0,9 százalékát teszi ki évente, amivel párhuzamosan a sportlétesítmények fenntartása (a fejlesztési források nélkül) 0,6-0,7 százalékra rúg az éves GDP viszonylatában.
Összevetve a fenti mutatókat a kádárizmus vonatkozó adatsoraival azt tapasztaljuk, hogy az 1957 és 1989 közötti időszakban a GDP 2,4-2,8 százalékát fordította a rezsim e célra. Amin belül a központi állami és tanácsi intézményrendszeren keresztül a GDP 1,2-1,4 százalékát költötték el, mely volument ezzel azonos mértékben (szintén az éves GDP 1,2-1,4 százalékával) kiegészítette a termelőszövetkezeti-melléküzemági, állami gazdasági, nagyvállalati, szakszervezeti szegmens együttese. A rendszerváltást követően egy csapásra kihullott az utóbbi finanszírozási talapzat, így a megmaradó állami (kormányzati és helyhatósági) források 1,0-1,2 százalékot tettek ki éves átlagban 1990 és 2010 között, míg a külhoni magyarság részaránya ezen túlmenően 0,01-0,03 százalékon állandósult, a nagyvilág diaszpórájának kulturális dotációja a szimbolikus 0,005 százalékos szinten állt eközben éves GDP-hányadban mérve. Vagyis az állami költés hozzávetőlegesen szinten maradt, azonban az e célú korábbi költésszint másik (nem állami) fele tartósan kiesett.
Az orbánizmus éveiben a kulturális célokra fordított (az EU-ban e vonatkozásban éllovas szinten álló) 2,1-2,5 százalékos évenkénti GDP-hányad részlegesen pótolta a hiányzó részt, azonban centralizált forrásfelhasználási gyakorlata a korábbi egy-másfél emberöltő során felhalmozott vidéki kulturális elmaradások kiegyenlítésére nem volt alkalmas. Holott a közművelődési célú kádárista forrásköltéstől az éves GDP terén mindössze 0,3 százalékkal maradt el). E forrásszerkezeten belül a tao-források évente a GDP 0,3-0,4 százalékára rúgtak. A Kárpát-medence külhoni magyar közösségei 0,15-0,25 százalékát kapták kulturális kiadásokra az éves GDP-nek, míg a nagyvilág magyar diaszpórái a nemzeti össztermék 0,01-0,02 százalékát használhatták fel évente e célra. A Fidesz-kormányzat 16 év alatt a nagyvilág magyar diaszpóráinak kulturális és sporttámogatására a Kárpát-medencét nem számítva összességében 45-60 milliárd forintot fordított. Ezen belül a Kőrösi Csoma Sándor Program és a Mikes Kelemen Program 20-25 milliárdot emésztett fel, az infrastruktúra-fejlesztés és működtetés 15-20 milliárdot, a rendezvényszervezés (a Rákóczi Szövetség égisze alatt megvalósult diaszpóra-táborokat és a diaszpóra-turizmus dotációját is ideértve) 10-15 milliárdot tett ki. A szóban forgó források zömét az Egyesült Államok (30-35 százalék), Kanada (15-18), Németország (12-15), Ausztrália (8-10), az Egyesült Királyság (6-8) és Ausztria (5-7) magyar közösségei kapták (a fennmaradó 10-12 százalékot kitevő hányad Latin-Amerika és az EU többi magyar közössége irányába érkezett).
Érdekesség, hogy a Horthy-rendszer a korabeli magyar GDP 0,5-0,8-százalékát fordította kultúrára és sportra átlagosan (1920-1944 között), amivel messze elmaradt a későbbi rendszerek ebbéli hazai teljesítményétől. Azonban a Klebelsberg alatti oktatáspolitika költéseit is idevéve a teljes állami büdzsé 9-14 százalékát használták fel hasonló célra (amin belül a sport pusztán 0,1-0,2 százalékot tett ki). Vagyis az általános műveltségi szint fokozása terén kulcsfontosságú oktatás kiemelt területnek számított a Horthy-érában (szemben a kultúrával és a sporttal), miközben a ’45-ös fordulat után a kultúra és a sport részben az oktatás kárára jutott többletforrásokhoz. Ugyanis az oktatási kiadások a kádárizmus éves átlagában a háború előtti GDP-szint felére-harmadára zsugorodtak (4-4,5 százalékra rúgva). Az 1990-2010 közötti demokratikus korszakban 5-5,4 százalékra emelkedtek, majd az orbánizmus éveiben 3,8-4,2 százalékra estek vissza (a NER e tekintetben legrosszabb teljesítményű éveiben 3,5-3,8 százalékra esett az oktatás részaránya a nemzeti össztermékből a felvételi keretszámok szűkítése és a pedagógusbérek korabeli elinflálása okán). Holott a kultúrateremtő és kultúrabefogadó közeg nem jöhet létre kellő mérvű és színvonalú oktatási háttérstruktúra folytonos működése nélkül.
A Petőfi Irodalmi Múzeum – kulturális stratégiaképzést végző – vezetése ugyan érzékelte a kulturális finanszírozási modell aránytalanságait (az egy emberöltővel korábban meghirdetett PANKK-programhoz hasonlóan), azonban érdemi korrekcióra a befolyásos lobbi csoportok ellentétes irányú érdekeltségei folytán nem kerülhetett sor. Hazánkban ugyanis a kultúra a sok évtizede rögzült pozíciójú, kedvező érdekérvényesítő képességű kulturális elitek belügye, miként arra a PIM egykori vezetőjeként anno Demeter Szilárd is többször nyíltan rávilágított a liberális szellemi holdudvaron túlmenően saját politikai tábora vonatkozásában is (ön)kritikus nyilatkozataiban.
Az intézményrendszer átalakításának elmaradása, illetve a súlyos belső aránytalanságok mérséklésének elmaradása folytán az egymást követő fiatal generációk sorában maradt el a kultúra hagyományos tereihez való szokványos kötődés kialakulása, így a közgyűjteményi, könyvtári, színházi, kiállítótermi funkciók esetükben hiábavalónak tűntek, míg a Z-generáció vonatkozásában a kultúra szférája a fizikaiból teljes egészében az online jelenlét virtuális terébe költözött át. A globális multimédiás platform-szolgáltatókhoz, mindenekelőtt a külhoni streeming-rendszerekre redukálva a kultúrafogyasztást. Esetükben a történetmesélés, a kreativitás-megélés, a közösségformálás (mint természetes emberi igény) terei felett csaknem teljes egészében elveszítette befolyását a nemzeti kulturális szféra funkcióvesztő, kiüresedő intézményrendszere. Ennek folytán a hagyományos kultúra identitás elemei immár faluhelyen sem bírnak nagyobb megtartóerővel, mint városon, illetve a közel-külföldön se életképesebbek, mint az anyaországban a 35 alatti fiatal generációk esetében. Ekként feneklett meg hazánk a kádárizmussal egybeeső modernizációs korszak kulturális virágkorából kiindulva az ország csaknem egészét jellemző érték-nihilista posztkulturális állapotban.
Az orbánizmus elitintézmény-fókuszú kulturális forráselosztása – a rendszerváltó kataklizmához mérhető arányban – alapvetően járult hozzá azon kultúrahiányos létállapothoz, amelyben a magyar nép felének-kétharmadának egyetlen találkozása a „kulturális” szférával a hetenkénti nagybevásárláskor a plázaparkolóba szervezett popzenei program nyomon követésében merül ki, vagy az évenkénti falunapi vigasságokkal azonosítható.
Kulturális krízis és asszimiláció
A magyarságot sújtó fenti kultúravesztési megatrend jellegét és kiterjedtségét érdemes nemzetközi viszonylatban is megvizsgálnunk. A jelen posztkulturális korszakot megelőzően létező modernizált népkultúra (mint komplex identitásóvó védőháló) elsődleges felelőse és egyúttal tükre volt egy nemzet demográfiai viszonyainak, illetve reprodukciós képességének. Ekként a már a közművelődési virágkor kései fázisában megkezdődő súlyos kulturális romlás automatikusan együtt járt az asszimilációs folyamatok felgyorsulásával. Utóbbi összefüggést sajnos egyaránt alátámasztja az anyaországi, a közel-külföldi és a nagyvilági magyarság helyzete, hiszen a ’70-es és a ’80-as évek fordulóján még 16 millió magyar nemzetiségűt számláló Földkerekség napjainkban legfeljebb 13 millió magyarnak ad otthont a világ bármely pontján (e számadat ráadásul immár közelebb áll a 12,5 millió főhöz).
A népességveszteség az anyaországban volt a legtragikusabb 1980-tól kezdődően (ahol a populáció 10,7 millióról 9,5 millióra süllyedt), emellett kritikus mutatókkal rendelkezik az ez idő alatt 700 ezres magyar etnikumú lakosságcsökkenést elszenvedő Erdély is (mely nagyrégióban 1,7 millióról 1 milliósra apadó lélekszámú magyar közösség él napjainkban). A sor a 200 ezres veszteséget megélni kénytelen Vajdasággal és a 140 ezres népességcsökkenést átélő Felvidékkel folytatódik. Arányaiban számottevő a Kárpátalján élő közösség fogyatkozási szintje is a maga 70 ezres mértékével. A nagyvilág magyar szórványaiban leginkább megdöbbentőnek a valaha magas lélekszámú magyar identitásközösségek veszteségei tűnnek: az Egyesült Államok területén 1980-ban 1,8 millió magát magyarnak valló élt, akik közül 180 ezren még otthon is főként magyarul beszéltek. Az ő számuk mára 1,3 millió köré zsugorodott, de az anyanyelvet már csak 70-80 ezren (!) használják otthonukban. A latin-amerikai magyarság 90 százalékban asszimilálódott az ’56-os emigrációs hullámtól napjainkig a gyakori vegyes házasságoknak betudhatóan. Az Egyesült Államok területén zajló nyelvi asszimiláció drasztikus mértékét a hivatalos népszámlálási adatok is igazolják: 1980-ban 180 ezren beszéltek otthon magyarul, 1990-ben 148 ezren, 2000-ben 118 ezren, míg napjainkban 70-80 ezren.
A másik jelentős magyar populációval rendelkező ország a 20. század második felében Kanada volt, ahol napjainkra már csak 350 ezres lélekszámú magyar közösség él, azonban körükben otthonukban legfeljebb 27-31 ezer fő használja rendszeresen az anyanyelvet, azaz 90 százalékuk kizárólag angolul beszél.
Globálisan a magyar származású, de néhai felmenői egykori anyanyelvén egyáltalán nem beszélő populáció 1,5-2 millió főre tehető. Ebből a felmenői eredetét még számon tartó identitásvesztő népességből bő 1,1 millió az Egyesült Államokban él (utóbbiak adják az USA magyarságának 80 százalékát). A nagyobb magyar populációnak otthont adó országok közül Kanadában 350 ezer, Brazíliában 100 ezer, Ausztráliában 70 ezer és Izraelben 200 ezer magyar él, akik körében folyamatosan süllyed a magyar nyelvet beszélők részaránya. Paradox módon a vészkorszakot követően kivándoroltak leszármazottaiból álló izraeli magyarság körében a legmagasabb a világon a magyar anyanyelv megőrzési képessége (40-50 százalékos mérvű), míg e mutató Ausztráliában 25-30, Brazíliában 10-15 százalékos. Az anyaországot leszámítva a Kárpát-medencében napjainkban már csak 1,6-1,8 millió fő kommunikációképes magyarul, a nagyvilág diaszpóra-hálózatában pedig pusztán 1,5-2 millió fő beszéli a magyart valamilyen szinten.
A populációvesztés a magas állami támogatás és a kiterjedt magyar állami, önkormányzati, egyházi intézményhálózat ellenére a Kárpát-medence anyaországon kívüli közösségeiben a leglátványosabb (40 százalékos szintű, azaz 1,2 millió fős) a rendszerváltás óta. Ugyanis a Kárpát-medence kisebbségi magyarságának száma az 1990-es 3 millió főről mára 1,8 millió főre csökkent. A rendszerváltó hullám óta az erdélyi fogyás 38, a felvidéki 25, a vajdasági 46, a kárpátaljai 50 százalékos. Ezzel párhuzamosan az anyaországi és a kisebbségi magyarság elmúlt emberöltőben lezajló nyugati irányú munkavállalási célú kivándorlása miatt az ENSZ adatai szerint 700 ezer magyar állampolgár él nyugat-európai lokációkban. Ők elkülönülnek a 80-100 ezer főre tehető nyugat-európai régi emigrációs közösségektől földrajzilag és társadalmilag egyaránt. Utóbbi közeg maradvány-társadalma jelen van még Észak-Amerikán túlmenően Latin-Amerikában 100-130 ezer fővel, Ausztráliában és Új-Zélandon 70 ezer fővel és Izraelben 200 ezer fővel (a többi közösség lélekszáma napjainkban elenyésző). A magyarságot sújtó átlagos asszimilációs arány globálisan immár 70-80 százalékos mérvű. A nagyvilág régi emigrációjának klubhálózata infrastrukturális és tagsági vonatkozásban a rendszerváltás óta 50 százalékos veszteséget szenvedett el nemzetközi szinten. A hagyományos nyugat-európai és észak-amerikai magyar diaszpóra populációja (az új kivándorlókat nem számítva) a rendszerváltás óta 500-600 ezer fővel csökkent (ami önmagában 25-30 százalékos fogyást jelent körükben). Ezen belül az Egyesült Államok területén 180 ezer fős a rendszerváltás óta elszenvedett fogyás a magyarul beszélők tekintetében, ami azt eredményezte, hogy a legújabb becslések szerint (a legutóbbi népszámláláson mért 70-80 ezer főhöz képest) tovább süllyedhetett az otthon magyarul beszélő amerikaiak száma (immár 60 ezer fő körül tanyázva). Mindent egybevetve az északi félteke magyarsága az új kivándorlók nélkül 3 évtized alatt bő negyedével csökkent.
A legtragikusabb veszteséget az észak-amerikai magyarság tömbben élő közösségei szenvedték el a körükben is általános kultúravesztésre visszavezethetően. A hajdan népes urbánus tömbjei (mindenekelőtt a Cleveland városában lévő valaha 50 ezres és a Toronto belterületén működő egykor 35 ezer fős magyar negyed) teljesen elnéptelenedett napjainkra (előbbi 99, utóbbi 95 százalékban).
A fogyás a Kárpát-medence magyar államhatáron túli nagyvárosaiban is gigantikus mérvű a legfrissebb felmérések tanúsága szerint, ugyanis mára Kolozsváron 23-ról 12 százalékra süllyedt 1992 óta a magyarság számaránya, Szabadkán az 1991-es 39-ről 26,2, Kassán a ’91-es 9,8-ról 5, Marosvásárhelyen 52-ről 35 százalékra.
Az anyaországon kívüli magyar kolóniákban világszerte zajló identitásvesztés más, e téren sikeresebb nációk viszonylatában különösképp szembeötlő. Az észak-amerikai kisebbségi közösségek tömbnépességeiben példának okáért a magyarság vesztesége átlagban 95-100 százalékos mérvű (ide sorolandó Cleveland Buckey negyede, New Jersey New Brunswick negyede, New York Yorkville negyede). Míg az olasz tömbkolóniák (Manhattan – Little Italy, Bronx – Arthur Avenau, Brooklyn – Bensonhurst, Boston – North End) átlagos vesztesége 60-70 százalékos, valamint a Chicago körüli lengyel tömböké is legfeljebb 50 százalékos (Jackowo, Niles, Algonquin). Az ír etnikai tömbök (mindenekelőtt South Boston) átlag 60-70 százalékos vesztesége szintén alatta maradt a magyar szintnek; az amerikai ír kolóniák összessége (Hell’s Kitchen – Manhattan/New York, Woodside – Queens/New York, Griffith-negyed – Chicago, Kensington – Philadelphia) vesztesége átlagban 75-80 százalékos a történelmi belvárosok szociológiai átrendeződése folytán. Azonban ezzel párhuzamosan jelentős vidéki ír enklávék alakultak ki a Massachusetts állambeli Plymouth megye és a New Jersey állambeli Cape May megye lokációjában, amelyek össznépességének 28-30 százaléka ír nemzetiségű. A lengyel, ír és az olasz közösségek tartósnak bizonyuló kohéziójához alapvetően járult hozzá az anyanyelven miséző és oktató katolikus templomközösségek folyamatos fennállása. Utóbbi etnikai-felekezeti közösségek Fehér Házra gyakorolt fokozott lobbiereje is belső intézményrendszerük identitásóvó funkcionálásának tudható be (nem mellesleg a kommunista Kína is épített a Teng Hsziao-ping-féle, 1978. decemberi kezdetű kulturális-gazdasági nyitás óta a fehér emigráns – Kuomintang – hátterű diaszpórák amerikai közösségeire). A tartósan pozitív anyaországi országimázs jelenléte és a hathatós lobbierő érvényesülése jelentős mértékben a diaszpóra-kolóniák hálózatosodási és kooperációs képességében rejlik, amely téren hazánk és az innen elszármazott népesség felettébb gyengén teljesít, holott a világ 25 országában 27 magyar kulturális intézet működik, ami meghaladja a négyszer népesebb Lengyelország 25 kulturális intézetének számát. A gyenge asszimilációs és lobbi-képességi mutatóink különösképp megmagyarázhatatlanok annak fényében, hogy népesség arányosan hazánk világelső (!) e vonatkozásban, ugyanis minden 0,35 millió magyarra jut egy kulturális intézet statisztikailag (például Romániában csak minden 1 millió főre jut egy hasonló intézmény).
A nemzet egészét, vagyis az anyaországot, a Kárpát-medence két tömbmagyarságát, a közel-külföld szórványait, valamint a nagyvilág diaszpóráit egyaránt sújtó, párhuzamosan érvényesülő asszimilációs és kivándorlási válság folytán kétmillió kultúrafogyasztó hiányzik belföldről a rendszerváltáskor még hazánkkal azonos népességű, de kivándorlási hullámoktól ’89 után mentesülő és jobb egészségi mutatókkal bíró Csehországhoz képest. Amin túlmenően ezen identitásvesztés és anyanyelv-elhagyás a nagyvilág magyarságának a dualizmus óta bekövetkező legalább 4-4,5 millió fősre tehető asszimilációs veszteségével egészül ki napjainkig bezárólag (az anyaország ebbéli népességvesztését nem ide véve). Vagyis közel 6 millió fős asszimilációs veszteséggel kalkulálhatunk együttesen, amely népveszteség emellett kiegészül az 1956-ban (szimbolikusan Trianon emléknapján) legalizált abortusz óta elkövetett 6,5 millió (az illegális eseteket ideértve 6,8 millió) művi vetélésszámmal (utóbbi adat az azóta realizált élve születések számának felére rúg!). Az évenkénti átlagban 80-90 ezerre tehető abortusz-mutató nyilvánvalóan nem különíthető el az elhúzódó kulturális krízistől. A rendszereken átívelő eme vészjósló folyamat ’60-as évek végi csúcspontján évi 180-200 ezerre volt tehető a művi vetélések száma, amelynek értelmében 100 élve születésre 130-140 abortusz jutott belföldön (míg a ’90-es évtized éves 70-80 ezres adata még az azóta végbement jelentős mérséklődés ellenére is 20 ezer áldozatot számlál évente). Az elmúlt 70 év átlagát tekintve hazánk népesség arányosan globális összevetésben a 4-5. helyen tanyázik e vonatkozásban, ami általános fejlettségi szintünkhöz képest példátlan (ráadásul a posztszovjet térséget nem ide véve hazánk Bulgária és Románia mögött a 3. helyezettnek minősül ezen időszak alatt Európában). A ’90 után külföldön könnyűszerrel elvégezhető (így statisztikailag immár nehezen követhető) művi vetélésszám – sikerpropagandában közölt – újabban javuló adatsorainak a hazai politikai rendszereken átívelő módon összességében mégis tragikus alakulása elválaszthatatlan a közkultúra általános romlásától.
(Harmadik része következik.)
