A kultúra mélyreható demokratizálása nélkül a jelenleg berendezkedő fázisban lévő magyar kormányzat nem az egykori NSZK-ban Adenauer alatt végbement jóléti fordulatot és demokráciaépítést fogja megvalósítani, hanem egy agyaglábakon álló, weimari jellegű rendszert fog üzemeltetni ideig-óráig. Pétervári Zsolt esszéjének befejező része (az első itt, a második itt olvasható.
A harmadik helyek szférájának szűkülése, a finanszírozás krízise, az elmagányosodás kritikussá válása
Az esszé első két részében bemutatott, a közkultúra általános állapotára vonatkozó tragikus magyar adatok rávilágítanak egy másik központi jelentőségű összefüggésre is. A 20. század utolsó évtizedétől hazánkban is érvényesülő plázakultúra villámgyors terjedése, a ’90-es évek utolsó harmadától működő kereskedelmi televíziózás térhódítása, majd az internet robbanás a kulturális közforrások állandósuló reálérték-vesztésével párhuzamosan drámai következményekkel járt hazánkban. E kortárs megatrend a kis populációjú etnikai közösségek identitására mindenhol romboló jelleggel hatott az északi féltekén, azonban a magyarságot csaknem mindegyiknél nagyobb mértékben sújtotta. Ugyan a 2008-as válság óta különösképp a korszellem részét képezi az államháztartási egyensúlynak a kulturális kiadások terhére történő helyreállítási gyakorlata, viszont a többi fejlett nemzetállamban a közművelődési infrastruktúra erodálódásának és az identitás közösségek gyengülésének mértéke nem éri el a magyar szintet.
Az elmúlt emberöltő során lezajló kulturális leépítési trend Nyugaton ottani mércével mérve jelentősnek tekinthető, viszont nem jár együtt a magyarországihoz hasonló mérvű kulturális szakadék kialakulásával a társadalmi rétegek között. Hollandiában az elmúlt két évtized folyamán példának okáért mindössze 6 százalékkal csökkent a kulturális közkiadások reálértéke, 2010 óta Nagy-Britanniában 800 közösségi térként funkcionáló közkönyvtárat csuktak be (ami a vonatkozó hálózat 15-20 százaléka volt), mely időszak alatt az Egyesült Államok múzeumainak a 21 százaléka volt kénytelen elhalasztani az amortizáció-pótló infrastrukturális beruházásait. Az észak-amerikai kulturális intézmények 50 százaléka emelte a működési forrásaik csökkenését ellensúlyozandó a jegyárait, az Egyesült Államok múzeumainak központi kormányzati támogatása 34 százalékkal csökkent, mely kiesést az intézmények 67 százaléka esetében nem pótolta teljes mértékben magán dotáció. A brit közkönyvtári szféra ezen időszakban 25 százalékos létszámleépítést szenvedett el (32 ezerről 24 ezerre csökkentve a munkavállalói létszámot), a korábbi létszámállományt önkéntesekkel pótolva. A megvonások miatt az Egyesült Államok múzeumainak 55 százaléka a 2019-es látogatottsági szint alatt teljesít napjainkban. A közművelődési szektor presztízsvesztését jelzi, hogy az északi féltekén a diplomás bérek csupán 80-85 százalékán állandósult a kulturális szféra bérszintje.
Posztkultúra a 21. században I.
Egyetlen valaha államalkotó európai nép sem tudta megőrizni sajátos kultúráját ilyen hosszúra nyúlt idegen uralom alatt sínylődve. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
A fenti nyugati megatrenddel egyidejűleg a posztszocialista táborban a rendszerváltástól kezdődően zajlott le egy sokkal nagyobb mérvű kultúravesztési folyamat (a folyamat primer vesztesének hazánk tekinthető). Ennek során a közművelődési és közkönyvtári dolgozók reálbére e nagyrégió átlagában a rendszerváltást megelőző szint reálértékének 60-70 százalékára süllyedt, valamint a kulturális intézményrendszer átlagosan felét (!) időközben felszámolták.
A fenti mutatóknál plasztikusabban láttatja a kultúravesztés népességre gyakorolt negatív hatását a közösségek híján előálló pszichés zavarok és társadalmi devianciák (leginkább a krónikus izoláció és a „munka-alkoholizmus”) kritikus mérvű növekedése. Utóbbi vonatkozásban hazánk az északi félteke egyik legrosszabb mutató-együttesével bír a fiatalság esetében; ezt a generációt sújtotta leginkább a közösségi terek (a kapcsolódó szociológiai szakkifejezéssel élve: harmadik helyek) szférájának látványos szűkülése az ország egészén.
A fentieket alátámasztják a vonatkozó mérések is, amelyek kimutatták, hogy a 30 év alatti magyar fiatalok 46 százaléka tartja magát magányosnak (eközben az 50-65 év közöttieknél 10 százalék alatti e mutató belföldön). Az anyaországi 16-19 évesek 50 százaléka magányos a saját öndefiníciója szerint, valamint az ESPAD-kutatások és a PISA-felmérések tanúsága értelmében a 15-16 évesek mentális egészségi mutatói messze elmaradnak a korábbi fiatalság körében mért vonatkozó szinttől hazánkban. Az EU egészségi viszonyaira fókuszáló, a STADA gyógyszergyártó óriás által évenkénti rendszerességgel elkészített STADA Helath Report eredményei szerint az össznépesség adatsorai szerint a magyar a 7. legmagányosabb nemzet az öreg kontinensen. Észak-Európában a krónikus magányosság a fiatalság 2-5 százalékát jellemzi, míg hazánkban a 15-20 százalékát (míg az alkalmi magányosság a 46 százalékukat érinti). A nemzetközi megatrend általános romlásról tanúskodik. Hiszen a 38 OECD-tagállam tekintetében a PISA-felmérés e vonatkozásban megkérdezett 1 millió fiatalt, mely populáció körében 2012-2018 között drasztikusan nőtt a magányosok szintje 36 államban. Azonban a kapcsolódó magyar adatsorok még ehhez mérten is kritikus jellegűek.
A 18-24 évesek körében a WHO és az OECD adatai szerint hazánkban 70 os a magányosok aránya, míg Lengyelországban 61, Szlovákiában 58 százalékos mértékű e szint, miközben az Egyesült Államok átlaga 48, Kanadáé 47, a nyugat-európai átlagszint pedig 40-42 százalékot mutat. Eközben Nagy-Britannia kapcsolódó adata 40, a skandináv szint 35 százalékos. Az EU-n belül relatíve kedvező a német nyelvterület helyzete: a vonatkozó német adat ugyanis 32, az osztrák 15 százalék (ezen túlmenően még kedvező a holland adat a maga 18 százalékával). Összességében megállapítható, hogy a digitalizáció miatt javuló online kommunikációs lehetőségek nem javították, hanem rontották a magányosság-mutatókat a mindenkori fiatalság körében, a vonatkozó mutatók sorában a magyar fiatal generációk rendelkeznek messze a legrosszabb adatokkal. Mindez az úgynevezett harmadik helyek (vagyis a könyvtári, kávézói, klubközponti, sportkomplexumbeli, közparki, kultúrházi, kisbolti jellegű közösségi terek) szférájának szűkülésére vezethető vissza a közfinanszírozás és a vásárlóerő párhuzamos eróziójából adódóan az északi féltekén csaknem mindenhol, de különösképp hazánkban.
A bankkonszolidáció után elmaradt kultúra-konszolidáció
A rendszerváltozás során gigantikus közforrások – állampapír-juttatási tőkeemelések – bevonásával valósult meg hazánkban a forráshiányos pénzügyi szférát preferáló bankkonszolidáció. Ennek mintájára elengedhetetlenül szükséges volna a korszakban szintén összeomló kulturális szféra utólagos konszolidációja is, amihez a jelenlegi fejlesztési és működési forrásokon felül évente 150-200 milliárd forint többletforrás biztosítására volna szükség (inflációt korrigáló) valorizált formában legalább 30 éven keresztül, ami a GDP-nek mindössze 0,2-0,25 százalékát tenné ki, vagyis mindez még egy feszes költségvetési pálya érvényesülése során is realizálható többlet volna. A kultúrához való hozzáférés terén meglévő számottevő aránytalanságok érzékelhető mérsékléséhez e többletforrásokat évente 60-70 milliárd forint nagyságrendben a humántőke bérviszonyainak rendezésére volna szükséges fordítani, évi 40-50 milliárdot emésztene fel a határon túli kulturális intézményrendszer működtetési többlete a Kárpát-medence kisebbségi közösségeit célozva, az alkotói ösztöndíjakra évi 30 milliárd forint többletforrásra lenne szükség, míg az anyaország vidéki térségeiben 20 milliárd többletforrást igényelne a kultúra-közvetítő szféra általános megerősítése.
Posztkultúra a 21. században II.
A rendszerváltás során máig hatóan romlott 4,5-5 millió magyar állampolgár kulturális hozzáférése a privatizáció és a reálgazdasági összeomlás következtében. A falvak és tanyasi térségek szintjén mintegy 3-3,2 millió fő kulturális hozzáférése romlott, a kisvárosok és járásszékhelyek zónájában 1-1,2 millió fő esetében szűkültek a hozzáférési lehetőségek. Pétervári Zsolt esszéjének második része.
Ezen felül a rendszerváltozás során megszűnt intézményrendszer pótlásához évi további 120-150 milliárd forintra lenne szükség 30 éven át minden esztendőben, ami a magyar GDP 0,15-0,18 százalékát tenné ki. Ebből 60-70 milliárdot adna az érintett épített infrastruktúra rekonstrukciója (a kistelepülési sportlétesítményekkel és közösségi terekkel együtt), valamint ezen újonnan létesítendő intézményhálózat működtetésére évi 45-55 milliárd forintra lenne szükség (a rezsiköltségekkel és településenként 1-2 főállású szakemberrel számolva). 15-25 milliárdot emésztene fel évente a kulturális célú buszhálózat és a helybe vitt nívós programkínálat biztosítása a kistelepüléseken. Mindent egybevetve évi 300-350 milliárdba kerülne esztendőnként 30 éven át mindez, ami évente a GDP legfeljebb 0,35-0,43 százalékát emésztené fel (azaz a közművelődési szféra reorganizációja 0,9-0,95 milliárd dollár/év összköltséggel járna). Az anyaországban mindent egybevetve 3230 kulturális intézmény hiányzik az 1989-es szinthez képest, aminek az újjáépítése 418 milliárdot emésztene fel, és évi 53-54 milliárdba kerülne a bővítéssel előálló intézménytöbblet működtetése. Hazánkban a latin-amerikai mérvű (párhuzamosan földrajzi és társadalmi jellegű), gigantikus kulturális szakadék felszámolásához elengedhetetlen volna országosan 600 zenekari próbaterem és fellépő tér, 120 alkotóház és műterem, 250 táncház klub, 550 művész mozi, 80 független könyvkiadó és nyomda, 350 strand, 180 galéria és kiállítótér, 800 helyi közgyűjtemény és archívum, 300 tájház és emlékház lépcsőzetes kialakítása a meglévőkön túlmenően. Mindezen pótlólagos kulturális infrastruktúra működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges (arányosan 10 300-12 400 fős) főállású szakember-többlet képzési és bérköltségi fedezete évi 65-80 milliárd forintot tenne ki.
E (főként a vidéki és a budapesti külvárosi lokációkba összpontosítandó) humán háttér belső szerkezete ideális esetben 4000-4500 közösségszervezőt, népművelőt, animátort tenne ki, 2500-3000 szakmaspecifikus mentort és művészeti vezetőt biztosítana, 1200-1500 közgyűjteményi és könyvtáros szakembert, valamint 2600-3400 műszaki-üzemeltetési munkatársat nyújtana a szférának. Mindez annak alapján állapítható meg, miszerint a ’80-as években egyidejűleg 10 000-12 000 ezer főállású munkatárssal több tevékenykedett hazánkban a közművelődés területén, mint napjainkban, ugyanis akkortájt 21 00-22 000 munkatárs működött e szakmaterületen, míg napjainkban mindössze 10 000. Utóbbi adat gyakorlatilag megegyezik az érett szocializmus állami és tanácsi közművelődési apparátusának létszámával, amely akkortájt 11 000-12 000 főre rúgott, azonban a rendszerváltáskor megsemmisülő szövetkezeti, állami gazdasági, szakszervezeti kulturális létesítmények állománya értelemszerűen teljesen hiányzik jelenleg, amelynek személyi állománya anno 10 000 főre rúgott egyidejűleg. Amennyiben a teljes kulturális ágazat humán állományát vetjük górcső alá, akkor a kádárizmus végnapjaiban 65 000-75 000 ezer munkavállaló tevékenykedett az érintett területen, míg napjainkban 41 000 fő.
A kulturális szféra presztízs értékének helyreállítása az elmúlt másfél évtizedben sem történt meg a gigantikus közforrás-átcsatornázás ellenére, amit jelez a valaha legendás folyóirat-kultúra orbánizmus alatti elsorvasztása (azon belül is egyenesen vérlázító a Csoóri-féle Hitel minapi felszámolása), a művészeti díjak devalválódása (lásd Mága Zoltán 2019-es Liszt-díját és Nagy Feró 2021-es Kossuth-díját), a celebek kulturális politikán belüli premizálása a szépírók kárára. Mindezen túl a nemzeti kulturális főintézmények nem váltak képessé mindmáig az egész nemzet kulturális reprezentációjának képviseletére, javarészt megmaradtak fővárosi vagy inkább kerületi hatókörű létesítményeknek. A kultúra konszolidációja együtt kellene, hogy járjon annak demokratizálódásával, azaz a kulturális hozzáférés-bázis kiszélesítésével. A NER alatt e területen egyedül a Nemzeti Színház fejtett ki tevékenységet az évi 3700-5000 színházi produkciót Kárpát-medence szerte vidékre vivő Déryné-programmal (több-kevesebb sikerrel).
A NER másfél évtizedében ugyan a közületi használatú épített örökség megújítására, illetve a közterek fejlesztésére rengeteg közpénz állt rendelkezésre, ami szigetszerűen hozzájárult a városkép javulásához és a közösségi élet színtereinek látványtechnikai javulásához országszerte sokfelé, azonban mindez nem találkozott élő kulturális igények teljesülésével, hanem valós kultúraképző potenciál nélküli skanzenszerű köztereket eredményezett. Az 1962 milliárdot felölelő 5616 vonatkozó projektet lefedő TOP és TOP Plusz, az 1300 milliárdból gazdálkodó (39 ezer nyertes projektet tartalmazó) Magyar Falu Program, az ezer közületi létesítmény energetikai rendszerét megújító (190 milliárdból álló) KEHOP és a 890 milliárdot felemésztő (darabszámra kétharmad-, forrás viszonylatban felerészt vidéken realizálódó) bő száz kiemelt kulturális beruházás együttesen gigantikus közforrás-állományt biztosított e területre csekély eredményesség mellett. A két irányban összesen napi félmilliós ingázó népesség igényeire fókuszáló fővárosi köztér-felújítási hullám a közösségformálás helyett az áteresztő képesség fokozására irányulva eleve negligálta a közterületi kultúraszervezési kívánalmakat. Holott együttesen mintegy 50 tér, illetve közpark és 20 csomópont újult meg az elmúlt 16 évben Budapesten, valamint a kerületi fejlesztéseket is ideértve 550-700 közé tehető a kisebb utcák és terek átépítési volumene ezen időszak egészében.
A rendszerváltáskor megkezdődő, majd a NER alatt is folytatódó vasúti szárnyvonal-bezárási hullám pedig rontotta ’90 óta eleve másodrendű polgárjoggal bíró vidék hozzáférését a kulturális közjavakhoz, valamint a periféria megyékben alapvetően szűkítette a kulturális- és zarándok-turizmus kibontakozásának lehetőségeit. A folyamat mai végpontján állva szembeötlő a civilizációs mértékű összeomlás e területen is: a trianoni határokon belül az 1920-as és ’30-as évek fordulóján volt a legsűrűbb a hazai vasúthálózat (8700-8800 km vonalhosszúsággal), ami napjainkra az áru és személyszállítás kapcsolódó vonalas infrastruktúráját ide véve 7800 km-re csökkent (azaz a csúcsévhez viszonyítva 10 százalékkal zsugorodott). Ezen belül az üzemképes vasúti pályák hossza 94 km/1000 km2-ről 84 km/1000 km2-re szűkült. A személyszállítás működőképes vonalhossza 30 százalékkal (!) esett vissza egy évszázad alatt. Napjainkban mindent egybevéve rendszeres személyszállítás mindössze 5900 km vonalhosszon bonyolódik le belföldön. A ’80-as évek eleje óta a vidéki vasúti szárnyvonalak 40-50 százaléka szűnt meg (!), ami azzal járt, hogy a rendszerváltás óta 2000 km vonalhosszon számolták fel vagy korlátozták a személyszállítást. A kötöttpályás közlekedési kultúra infrastrukturális hátterének tartós leromlása meghatározó jelleggel járult hozzá a kulturális interakciók ellehetetlenülése folytán kultúranélküli zárványtérségek kialakulásához, főként az aprófalvas településszerkezetű tájegységekben.
A tradicionális népkultúra eltűnése
A magyar kultúra régtől fogva tartó általános krízise napjaink globális értékválsága közepette is csaknem egyedülálló mérvű. A vészjósló színvonalromlási trend ráadásul intenzitásában egyre fokozódik a történelmi kataklizmák sora által kísérve. Az aczéli kulturális propagandában a ’63-ban elfogadott általános amnesztia és a ’68-as mechanizmus reform időszakában az egy évszázaddal korábbi kiegyezéssel párhuzamba állított konszolidáció során válhatott utóbb a pártállami kézi vezérlés alatt álló közoktatás és tömegmédia révén hamisan kialakított történeti tudatban máig ható módon sikerkorszakká a dualizmus fél évszázados időszaka ellentétben a Rákóczi-, Kossuth-, Petőfi-kultuszt osztályharcos ideológiájába integráló (Rákosi-diktatúra alatti) Révai-féle kultúrpolitikával. Mely – utóbb „boldog békeidők” névvel illetett – korszak karakterisztikájának hamis megképzését két világégés borzalma, Trianon traumája és az ötvenes évek totalitárius diktatúrájának élő emlékezete legitimálta a nép kollektív tudatában. Holott a dualizmus során a bécsi szindikátusok felől tulajdonolt hazai bankrendszer, nagybirtokrendszer és élelmiszer-nagyipar gazdasági erőkoncentrációja folytán az ország döntő részét kitevő agrárvidékek romló létviszonyai okán tömegessé vált a főként a magyar etnikumot sújtó kivándorlás, amelynek keretében 1,8-2 millió fő hagyta el hazánkat, amelynek relatív többsége (bő harmada) magyar etnikumú volt. A hazaszeretetre jellemző, hogy körükből 500 ezer fő kellő tőkét gyűjtve visszatért anyaországába, akik ráadásul fele részt magyar ajkúak voltak (a visszatérő 450-500 ezerből 200-230 ezer fő). A tiszta kivándorlási veszteség 80 százalékban a paraszti tömegeket érintve 1,3-1,5 millió főre tehető a magyar államterület részéről (a kisebbségeket is ideértve). Amennyiben sikeres lett volna e korszak, akkor nyilvánvalóan nem vándorol ki a korabeli agrárnépesség 12 százaléka Nyugatra.
A leggyalázatosabb időszaka mindez a magyar történelemnek a tekintetben is, hogy a Hungara (magyar lány) kifejezés egyet jelentett a nyugati világvárosokban a kurtizán megjelöléssel, ugyanis a világvárosok nyilvánosházaiban dolgoztatott „örömlányok” 30-35 százaléka volt magyar nemzetiségű (Buenos Aires kikötő negyedében ezen arány 40 százalékosra volt tehető). A magyar vidék pusztulását jelzi, hogy a pesti bordélyokban alkalmazott bárcás nők 75-80 százaléka falvakból érkező magyar etnikumú nő volt, míg a be nem jelentett kurtizánok 90 százaléka körükből került ki korabeli rendőrségi becslések szerint. Számuk Budapesten 15 ezerre volt tehető, míg egyidejűleg csak Bécsben 6 ezer főt tett ki, viszont a dualizmus során mintegy 250 ezer (!) magyar etnikumú vidéki nő fordult meg a Monarchiabeli és a nemzetközi szexiparban a nem bejelentett létszámot is ideértve. Sajnálatosan meg kell jegyeznünk: az agrártermékeken túlmenően a magyar vidék fő kiviteli „cikke” a parasztlányok hada volt. Az Egyesült Államok keleti parti nagyvárosainak bordélyházaiban 20-25 százalékra tehető a magyar lányok aránya, akik száma a korszak egészében 15-25 ezer fő közé becsülhető. Ezen mutató tragikus módon máig változatlan, ugyanis az EU-n belül Bulgária és Románia után Magyarország „bronzérmes” a vidéki lányok külföldi szexuális célú exportja terén (az Europol vonatkozó statisztikái szerint az EU-ban élő, szexuálisan kizsákmányolt áldozatok 18 százaléka még napjainkban is magyar állampolgár). Mindez tükrözi a magyar vidék és az ott élő alsó néprétegek történetileg alávetett helyzetét máig bezárólag.
Mivel hazánkban a történelmi kataklizmák folytán szerves fejlődésű nagyváros nem létezett, az urbánus szigetvilág etnikailag-kulturálisan is zárt enklávét képezett a paraszti néprétegek tengerében (lásd Pest-Buda németajkú színházi világát a reformkorban). A történelmi Magyarország nagyvárosaiból a trianoni államhatárokon belül egyetlenként megmaradó főváros létrejöttétől fogva fennálló (azaz a dualizmusból eredeztethető) bűnös városként való megbélyegzettsége e tradícióból fakad. Ugyan a Rákosi-éra és a Kádár-rezsim iparosítása folytán a korántsem spontán mód a nagyvárosba települt egykori paraszti rétegek elfoglalták a nagyváros ipari karakterű kerületeit, azonban mindez nem eredményezte a kultúra tartósabb demokratizációját a külvárosi alkalmazotti rétegeket preferáló vállalati, szakszervezeti kulturális intézményrendszer ’89-es fordulatot követő összeomlása folytán. Holott a friss beköltözők és a vidéken született első generációs fővárosiak aránya Budapesten 35-40 százalékra tehető, így sajátos tradicionális, vidéki gyökerű kulturális igényeikre reflektáló intézményrendszer rendelkezésre állása elengedhetetlenül szükséges volna kulturális reprezentációjukhoz. További 40 százalékot tesz ki ezen túlmenően a szülők és nagyszülők időszakában beköltöző népesség aránya Budapesten. A nagyszülők idején az ’50-es évek iparosítása során beköltöző harmadgenerációs fővárosiak aránya a fővárosi összlakosságban 15, míg a szülők élete során a ’70-es és a ’80-as években felköltöző másodgenerációsoké 25-30 százalék. A negyedgenerációs vagy tősgyökeres fővárosiak mindössze 15-20 százalékot tesznek ki, mégis a kulturális intézményrendszer irányításában, működtetésében és szellemi produktumainak fogyasztásában domináns szereppel bírnak. A tősgyökeres-arány ugyan csak az ötödét-hatodát teszi ki a fővárosi össznépességnek, ugyanakkor a középosztálynak már a dupláját (25-30 százalékát) adja. Az össznépesség 80 százaléka bír vidéki felmenőkkel, azonban a középosztálynak pusztán 60-65 százaléka. A fővárosi össznépesség 6 százaléka roma, azonban a középosztályon belüli súlyuk 1 százalék alatti. A német és szláv felmenőkkel rendelkezők 5-6 százalékát adják az össznépességnek, míg a középrétegnek a dupláját. A zsidó felmenőkkel rendelkezők a fővárosi népesség 4 százalékát adják, az értelmiségen belüli arányuk 12 százalék. A fővárosi népesség vidéki gyökereit jelzi, hogy a keresztény vallását rendszeresen gyakorló társadalmi közeg részaránya az összlakosságon belül 8 százalék (ami a kapcsolódó 12 százalékos országos arány alatti), valamint az értelmiségen belül 10 százalék a vallásosak súlya Budapesten (ami a toposzokkal ellentétben a vonatkozó 14 százalékos országos átlagtól alig marad el).
A vidéki magyarságnak –tájegységenként változó módon – 35-45 százaléka bír kimutathatóan (részben) nem magyar felmenőkkel 4-5 generációs távlatban, ami rávilágít a történeti Magyarország etnikai olvasztótégely jellegére. Azon belül 10-15 százalék sváb-német, szláv felmenőkkel 25-30 százalék, zsidó felmenőkkel 1-2 százalék bír. A vidéki középosztályon belül a néhai középparaszti gyökerek máig ható dominanciáját jelzi a magas (25-35 százalékos) sváb-német arány, amely megközelíti a többi kisebbségi etnikum kárára a tősgyökeres magyarok 30-35 százalékos részarányát. Az értelmiségen belül a fővárosban 20-25 százalékos a sváb–német arány (vidéken 25-35), a zsidó arány 35-45 (vidéken 5-10), a szlávok aránya 10-15 (vidéken 20-25). A „tősgyökeres” magyar részarány a fővárosi értelmiség soraiban 20-25 százalék, míg vidéken 35-45. A mára nagyrészt asszimilált kisebbségek önbevallás alapú aránya e felmenői alapú becsléshez képest elenyésző, országosan 6,5 százalék (vidéken 7, Budapesten 5).
Az öt egyetemi székhely pólusváros országos hatókörű kisugárzással kulturálisan nem bír, még regionális térszervezési képességük is látványosan csökkent az elmúlt emberöltő során Budapest egyetemi és kulturális szférájának kritikus mérvű túlsúlya folytán (önálló karakterüket eleve mérsékli a fővárosból ingázó IC-professzorok és színészek helyi beágyazottságának gyenge volta). A vidéki színházak sem rendelkeznek országos ismertséggel, miként anno Szolnok vagy Kaposvár a kései kádárizmusban, illetve a vidéki centrumok folyóiratainak jelentősége is elveszett (holott egykor közismert volt az Alföld, a Tiszatáj és a Jelenkor). Országosan irányadó vidéki szerkesztőség nincs jelenleg. A nyári turisztikai főidényben inkább a főváros költözik vidékre, semmint a vidék jelenítené meg önmagát a fesztiválokon. Tekintettel arra, hogy a fővárosi egyetemi szféra a drága lakhatás és a külföldi fizetős diákság preferálása okán egyre inkább bezárul a vidékről elszármazott első generációs értelmiség-utánpótlás előtt, nemzeti kultúraképző funkciója marginalizálódik, működési fókusza globalizálódik.
Abból kifolyólag, hogy 1945 (de leginkább a fordulat évének számító 1948) kataklizmaszerű történéseit követően berendezkedő államszocialista egypárti rezsim kizárólag a korábbi szélsőjobboldali kurzus üldözöttjeiben bízhatott, a társadalom feletti kontroll általánossá válása és az éra távlati fennmaradása tekintetében kulcsfontosságú kulturális intézményhálózatban teljes körű „tabula rasa” vált szükségessé mindössze néhány év leforgása alatt. A kitelepítések és vagyonelvételek révén az iparbárókkal a dualizmustól kezdődően részben összefonódott (a Horthy-rendszerben mágnásnak hívott) történeti nagybirtokos réteget egy csapásra margóra szorította a rezsim, amivel egyidejűleg a hagyományőrző középbirtokos (gyakorta sváb) osztály döntően földalapú gazdasági létalapját derékba törte földelkobzásokkal. Ekként sikerült a teljes kulturális elitet lefejezni máig ható jelleggel pusztán egy kormányciklusnyi időszak alatt (1948 és 1953 között). A történeti egyházakat a birtokállomány-vesztés mellett az intézményrendszer államosítása is sújtotta (néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve), ami szintén erősítette ezen elsöprő erejű kultúraváltási hatást. A sokáig kultúrahordozó szerepkörű dzsentri réteg hivatalviselési pozícióinak (B-listázások folytán végrehajtott) megvonása a kultúrafogyasztó réteg gyors átalakítását (rövidtávon szűkítését) vonta maga után. Hasonló kultúraromboló hatással bírt az akkortájt már bő fél évszázados működésű korábbi demokrata tömegpártok (mindenekelőtt az állampártba történő beolvasztásakor 750 ezres tagságú MSZDP, a leszalámizása előtt 600 ezres tagsági körű FKGP, illetve a koalíciós korszakban 40 ezres taglétszámú Barankovics-féle Néppárt) felszámolása is, hiszen azok komoly kulturális intézményrendszerrel és nívós kultúraterjesztő pártsajtóval rendelkeztek mindaddig. A politikai kultúrát hazánkban két emberöltőre visszavetette a pártállam létrehozása, azonban ’57 után megjelent a korábbi tömegpárti kulturális modell pótlékaként a totalitárius uralmi formát elvető MSZMP (amely párt a két világháború közötti, Moszkva-ellenes hazai nemzeti kommunista formációtól kölcsönzött nevével is jelezte óvatos eltávolodását a szovjet kommunista modelltől).
A magyar pártpolitika hagyományosan meglévő – fentebb részletezett – kulturális misszióját az ’57-től kezdődő három évtizedes Kádár-korszak menedzserpártjaként útjára indított (800 ezres tagságú) MSZMP vállalja a korabeli társadalmi igényekhez és geopolitikai keretekhez igazodva (mégpedig meglepő eredményességgel). Fontos megjegyezni, hogy ’90 után nem működtek tényleges pártszervezetek hazánkban, a legnagyobb pártháttérrel rendelkező utódpárti MSZP-tagság 110 ezer fővel bírt, miközben az osztrák szociáldemokrata SPÖ akkortájt 1,5 milliós – élő kulturális szövedékként pulzáló – szervezethálózattal rendelkezett. Könnyűszerrel megállapítható az összefüggés: nívós tömegkultúra nélkül nincs kulturális beágyazódással járó pártélet, pártszervezetek nélkül pedig nincs életképes tömegdemokrácia. Az MSZMP kulturális beágyazottságát jelzi, hogy Hruscsov bukása után az általa korábban hatalomba emelt reformer Kádárt a visszarendeződés ígéretével uralomra jutó Brezsnyevnek nem állt módjában elmozdítani pártvezetői pozíciójából emberöltőnyi kormányzása alatt, holott a hazai baloldali pártellenzék reprezentánsai (a Biszku-Gáspár-Komócsin klikk irányításával) folyamatosan palotaforradalom kirobbantásán ügyködtek KGB-s háttérrel. A jelek szerint 1990 után a jelentősebb tagság és társadalmi beágyazottság nélküli magyar pártok vezetőkiválasztását nagyobb mértékben tudták külső hatalmi központok befolyásolni, mint a közel milliós igazolt tagsági kör számára kulturális identitást és intézményhálózatot nyújtó szocialista állampárt irányvonalát a kádárizmus során.
A kultúra mélyreható demokratizálása nélkül a jelenleg berendezkedő fázisban lévő magyar kormányzat nem az egykori NSZK-ban Adenauer alatt végbement jóléti fordulatot és demokráciaépítést fogja megvalósítani, hanem egy agyaglábakon álló, weimari jellegű rendszert fog üzemeltetni ideig-óráig. A köztársasági elnöki intézmény e kultúraváltás szolgálatába lenne állítható. Ne feledjük, mindeddig az államelnökök hazánkban javarészt pártpolitikai hátterű jelöltek voltak Göncz Árpádtól kezdődően (tisztelet a csekély számú kivételnek). Az új államelnök személye, első parlamenti beszéde mindenesetre ad okot némi bizakodásra.
Kulcstényező volna továbbá a közmédia szerepe a kulturális modellváltásban, hiszen az EU-ban fókuszterületnek számító regionalizáció kialakulása elképzelhetetlen a regionális identitást erősítő vidéki szerkesztőségek működése nélkül. Egyenesen nonszensz, hogy hazánkban az EU-csatlakozáskor szűntek meg az MTV regionális szerkesztőségei. Ekként nem válhattak súlyukhoz mérten reprezentálttá a főváros-centrikus hazai médiában az olyan valóban élő mikro-identitások, mint a nyugat-pannon várostérség, a Balaton-régió, az öt egyetemi székhely pólusváros vagy a határ menti multietnikus eurorégió övezetek (például Bácska, Bánát, Partium, Kárpátalja), illetve utóbbiak metropolisz-térségeinek soknemzetiségű kultúrája (például Ungvár, Beregszász, Nagyvárad, Temesvár, Kassa, Szabadka, Újvidék). A közmédia mindeddig a határon túli tömbmagyarság (mindenekelőtt Székelyföld és Csallóköz), valamint a szórványban és a távoli diaszpóra-mozaikokban utolsó napjaikat élő közösség-maradványok kulturális skanzenként való bemutatására koncentrált. A kormánymédia a Fidesz-kurzus alatt betagozta a nívósabb külhoni magyar sajtótermékeket (Krónika – Erdély, Új Szó – Vajdaság, Kanadai Magyarság – Észak-Amerika), miközben nem gondoskodott a valaha közösségszervező hatókörű külhoni magyar folyóirat-kultúra továbbéléséről (lásd példának okáért a ’92-es megszűnésű újvidéki Új Symposion ’93-tól Ex Symposion néven veszprémi székhellyel működő utódlapjának hányatott sorsát). A hagyományos megyei identitás fennmaradásában primer jelentőségű megyei napilaphálózat minapi megszüntetése két országos közéleti napilap felszámolásával karöltve (Magyar Nemzet, Népszava) a kulturális romlás további érvényesülését vetíti előre a kormányváltást követően is.
A közmédia kulturális színvonalának romlása különösképp szembeötlő a hajdani tudósító hálózatok összeomlása terén: a kései kádárizmusban a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, az MTI, valamint a Népszabadság egymástól független nemzetközi tudósító hálózattal rendelkezett, amelyek összességében a keleti tábor leginformatívabb tájékoztatási rendszerét működtették a politikai elnyomás közepette. Napjainkban ezen újságírói alkotóműhelyek hűlt helye tapasztalható (e hiátus sokat árt a nagyvilágbeli szórványmagyarság identitásőrzése terén is). A közmédia felszámolása döntő jelleggel járult hozzá ahhoz, hogy napjainkban egyetlen, minden pártpolitikai közösség számára konszenzuálisan elfogadott, legitim materiális vagy immateriális kulturális tér sem létezik. A NER alatti identitásképzési kísérletek mindegyike (például a Budavári Palotanegyed felújításáért létrehozott Nemzeti Hauszmann Program, a kulturális negyedet célzó városligeti Liget Budapest Program, a hányatott sorsú Nemzeti Színház, a korábbi kulturális elit-csoportokat negligáló, gyökeresen átformált SZFE) éppúgy ide sorolható, mint a 2010 előtti hasonlóan egyoldalú kulturális politikai törekvések (például az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház torzója). Tekintettel arra, hogy a nemzeti politikai közösség konszenzuális kulturális diskurzusterei nem jöhettek létre ’89 után (sőt, még a korábbiak is megszűntek), nem alakulhatott ki konszenzuális politikai modell hazánkban.
Antall József a sajtó egyoldalú liberális orientációját pusztán azzal intézte el, hogy „történetileg így alakult”, Boross Péter pár évvel rá „egészséges arcú vidéki fiatalok” közmédiabeli szerepeltetését látta szükségesnek, de eme közhelyeken túlmenően egyikükben sem vetődött fel e szféra kultúrára gyakorolt hatásának mérlegelése, illetve annak megfelelő médiastratégia kidolgozása.
A ’45 előtti korszak kulturális kulcsintézményei (például KALOT, KALÁSZ, szakszervezeti kulturális központok) helyére az államszocializmus – főként ’56 után – során belépő szövetkezeti-szakszervezeti közművelődési szféra ’89-et követő eltűnése máig ható jelleggel teremtett kulturális vákuumot, amelybe benyomult a kereskedelmi tömegmédia és azt követően a digitális újmédia. Illetve az ezek által képviselt globális hátterű, fogyasztásvezérelt plázakultúra. Az eszmecsere helyeként hagyományosan funkcionáló antikvitás kori eredetű agórát és forum romanumot felváltotta a szakralitás és a tudomány tereként az érett középkortól működő katedrális (amely a mai egyetemek elődjeként szolgáló katedrális iskola bölcsője), majd utóbbit a (poszt)modernitásban „meghaladta” a kései középkori-kora újkori (zsib)vásárból eredeztethető jelenlegi pláza (habár a középkori vásár legalább még kulturális missziót is vállalt a színjátszás elődjeként szolgáló vásári komédiáknak otthont adva). E hangsúlyos funkcióváltás szemmel láthatóan szimbolizálja azon megatrendet, amelynek részeként napjainkra a hagyományosan identitásképző (tájegységi, vallási, nemzeti talapzatú) tradicionális kultúrákat a globális populáris posztkultúra váltja le, amelynek már fizikai térre sincs szüksége a digitalizáció előretörése folytán megjelenő „közösségi” platformoknak „hála”.
A Nyugaton a 20. század utolsó harmadától virulens plázakultúra egyben előfutára és – különös mód – egyúttal első áldozata napjaink digitalizációjának. A pláza mint közösségi tér – főként amerikai plázabezárási lázzal kísért – új keletű lealkonyulása abból fakad, hogy a maga torzószerűségében őriz még némi elenyésző csekélységet a hajdani agórák és katedrálisok közösségi és szakrális világából. Azonban az online virtuális „térben” szocializálódott globális Z-generáció számára túlontúl kötődik a fizikai világban megtestesülő elmúlt korszakokhoz, így a fiatalság ahhoz való kapcsolódása immár nehézkes. E változást jelzi, hogy 2020 januárja óta az Egyesült Államokban 14 millió m2 plázaterületet számoltak fel, valamint közel 200 darab nagy bevásárlóközpont zárta be végleg kapuit, ami a korábbi vonatkozó kapacitások 17 százalék a létesítmény-darabszám alapon, és 12 százalék az alapterület tekintetében. Az abban résztvevőket egymástól izoláló posztkultúra a jelek szerint a javak cseréjét szolgáló üzleti kultúrát is digitalizálja.
A digitális plázakultúra elterjedése és a rendszerkritika iszlamizációja
Utóbbi vészes megatrend újabban már a haladás olyan, valóban progresszív eredményeit is felszámolja az északi féltekén, mint amilyennek a nemzetközi szakszervezeti mozgalom kulturális, közművelődési, népfőiskolai missziója volt tekinthető.
A globálisan meghatározó populáris posztkultúra – a posztmodernitás során felbomlott kulturális fogódzók identitás pótlékaként – domináns jelleggel a tudatosan uniformizált, sematizált, neutralizált metropoliszhálózat civilizációs kifejeződése. Oswald Spengler írja a Nyugat alkonya című kétkötetes korszakos művében, hogy minden egykor virágzó magas kultúra önnön utolsó fázisában – a korábbi értékvilágához legfeljebb torzóként viszonyuló – civilizációs jellegű romlásba jut. Az északi félteke számára mindez napjainkban az uniformizáló hatású populáris posztkultúra. A magyar kulturális romlás a fenti keretrendszerben értelmezendő, hiszen annak részese, sőt egyenesen iskolapéldája (emiatt válhatott a világhatalmi súlyú Trump és a nagyhatalmi helyzetű Bolsonaro mellett egy jelentéktelen közép-európai állam vezetőjeként Orbán a globális kulturális apokalipszis egyik legismertebb reprezentánsává a világsajtóban).
A nemzeti szuverenitás védelmére retorikailag sokat hivatkozó bukott magyar kormányzat képtelen volt felismerni, hogy kulturális megalapozottság nélkül nincs nemzeti függetlenség. A valahai népkultúra fogalma rég elhalt művészeti formák jegyeit takarja az aktív korosztályok felől nézve. A fiatalság szemszögéből e kulturális mintázat-összesség olyan, mint egy legfeljebb bogaras humánkutatók által ismert holt nyelv, így szükségszerűsége, funkcionalitása számukra értelmezhetetlen. Amennyiben vásárlóerővel rendelkeznek, akkor egyirányú fogyasztói kapcsolódásuk a globális populáris kultúrát feléjük közvetítő digitális plázakultúrához könnyűszerrel realizálható, míg felmenőiktől örökül kapott őshonos kulturális hagyománykincsük tőlük merőben idegen.
A fenti összefüggésre kellő figyelmet sohasem fordító orbánizmus uralma időhosszát tekintve annyiban rövidült meg a dualizmus alatti Tisza-korszakhoz, a két világégés közötti Horthy-érához vagy a hidegháborús Kádár-rendszerhez képest, amennyiben csekélyebb önazonos tartalommal bírt az MCC, mint a két világháború közötti Eötvös Kollégium és a ’45 utáni NÉKOSZ. Különös, hogy a roncstársadalomból származó első generációs kulturális elitek kitermelését szolgáló csúcsintézmények kulcsszerepét a regnáló rezsim távlati fennmaradásában egykori (Bibó és Rajk) szakkollégisták se értették kellőképp. A fideszes kurzusépítési szándékok totális kudarcát jelzi, hogy a történelmi egyházak fenntartotta egyetemek (mindenekelőtt a Károli és a Pázmány) tanulói körének és alkalmazotti állományának 80 százaléka a Tisza Pártra szavazott egy Bayer Zsolt által a Bálványosi Szabadegyetemen ismertetett belső kutatás szerint.
Az újmédiát életvitelszerűen használó fiatal generációkat térségünkben másutt sem sikerült a nemzeti kulturális hagyomány értékeire szocializálni, amit szimbólum értékkel jelzett a hagyományosan ruszofób román politikai kultúrával ellenazonosuló oroszbarát szélsőjobb magas támogatottsága a romániai fiatalság körében (éppúgy, miként az hajdan a Jobbik esetében hazánkban is végbement átmenetileg).
A globális tömegmédia előretörésétől (a ’80-as évek végétől) megjelenő MTV-generációtól kezdődően egy globális nemzedék kezdett elérhetetlenné válni tudatilag a kulturális szocializáció nemzeti keretrendszere számára, majd a digitalizáció előrehaladtával a Facebook, Instagram, majd TikTok-generációknak a korábbiakéhoz képest időben számottevően rövidülő fókuszálási képessége folytán tradicionális műfajok és művészeti ágak marginalizálódtak világszerte, amire tekintettel kell lenniük a mindenkori kulturális kormányzatoknak az északi félteke egészén. E kulturális trendváltást szimbolizálja a New York központjában működő Metropolitan Opera (Met), mely komolyzenei csúcsintézmény fennállása legsúlyosabb pénzügyi krízisét éli az idősödő közönség fokozatos kihalása és a fiatalság opera iránti érdektelensége folytán; a válság súlyos voltát jelzi a bérletesek számának egyharmadára csökkenése, valamint a külföldi kulturális turisták megfeleződése a Covid óta. A nívós elitkultúra hatókörének visszaszorulása együtt jár az Egyesült Államok vonatkozásában is a (felső)középosztály tudati elsorvadásával, amit a tradicionális protestáns munkamorál és a megtakarítási kultúra elsorvadása, a hagyományos fogyasztási minták torzulása, a pénzügyi kultúra elvesztése kísér.
Utóbbi jele a fiatal középrétegek körében elharapódzó újabb hitelkrízis, amelynek keretében tavaly egy év alatt a középosztályi háztartások tizedében (3 millió ügyfélnél) foglalta le a hitelintézet az immár többnyire 7 esztendősre növelt futamidejű konstrukcióban finanszírozott luxus gépjárművet törlesztési késedelem miatt (e 30 százalékos kamatköltséggel hitelezett gépjármű-kategória átlagos havi 1600 dollárt felemésztő törlesztési tétele lassan eléri a háztörlesztés egy háztartásra vetített 2100 dollár/hó szintjét). A kulturálisan sziklaszilárdan megalapozott értékrend nélküli fogyasztó felettébb sebezhető, ugyanis az értékválság könnyűszerrel hitelválságba csap át. Ezzel párhuzamos trend, hogy az angolszász világban a nagyvárosi felső-középosztályi fiatalság soraiban divatos trenddé vált mostanság – főként nők körében! – az iszlám hitre való áttérés, amelynek következtében az Egyesült Államok muzulmán lakosságának negyede immár áttért hátterű (a folyamat előzményeként a fekete közösség körében anno végbement egy áttérési hullám még a hippi ellenkultúra virulenciájának időszakában). Az áttérők száma az északi féltekén 40-60 ezerre tehető évente, míg az összes áttért száma a fejlett országokban napjainkra eléri az 1,4 millió főt, utóbbiak 60-65 százaléka átlagban nő (Európában 70-75 százalék!). A diplomás, fiatal, középosztályi nagyvárosi áttérőkön belül a nők aránya átlagosan 60-70 százalék közötti. A Pew Research Center vonatkozó kimutatása szerint 2050-re az északi féltekén élő muszlimok száma eléri a 90-100 millió főt, míg népességarányuk a nyugati nagyvárosokban addigra 20-35 százalék között fog állandósulni (az EU-ban a 3, az Egyesült Államokban pedig az 5 százalékuk új áttérő lesz).
A „közösségi” platformok előretörése több országban alkalmas az államrend aláásására is kulturális oldalról, hiszen a politikai marketing eszközök tudatipari alkalmazása képes bármikor megváltoztatni a politikai preferenciákat egyik napról a másikra, ezáltal ellehetetlenítve a politikai kötődések áthagyományozását a családi, munkavállalói, lakóközösségi, egyházközösségi, tájegységi szocializációs közegekben. Mindez egy csapásra felszámolta a Nyugaton másfél évszázados múltra visszatekintő, bölcsőtől a sírig tartó kötődést realizáló, milliós bázisú tömegpárt-modellt a törzsszavazói bázisok annulálásával a 40 év alatti korosztályok esetében. A kulturálisan meghatározott (örökül kapott) pártpolitikai identitás megszűntével a szavazás a fogyasztás fókuszú plázakultúra része lett (a voksleadás szolgáltatásvásárlási élménnyé vált). Különös mód e kultúraváltás (vagy inkább rombolás) nem pusztán az északi félteke hagyományos tömegdemokráciáiban zajlott le, hanem zárt viszonyok között működő autoriter rezsimek metropolisz-térségeiben is. Lásd a globális középosztálybeli fiatalságnak a Moszkva vagy Teherán utcáin időnként fellángoló, újmédia vezérelte tüntetéseit, vagy a narancsos forradalmak kimenetelét a szaharai térségtől a posztszovjet nagyrégióig bezárólag; vagyis a népi gyökerű közkultúráktól egyre inkább elkülönül a metropolisz térségek posztmodern plázakultúrája világszerte (utóbbiból sarjad ki a politikai instabilitást állandósító „Facebook-demokrácia”, amely modell kiválóan alkalmas az identitás és az értékkötelék nélküli létállapot idealizálására, valamint mindannak a fiatalságra fókuszáló propagálására).
E ponton érdemes felidéznünk Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című alapművét. Ehhez kapcsolódva megállapítható, hogy a posztmodernitás tömegeinek kommerciális fogyasztása a globális fogyasztói szubkultúrák javaira fókuszál, amelyek birtoklásával „teljesednek ki” a vásárlási mintáikat trendérzékenyen gyakorta változtató Y és Z generációs fiatalok. Fontos megjegyeznünk e ponton, hogy tisztán fogyasztásvezérelt kultúra mindeddig még sohasem létezett a világtörténelemben, ugyanis az antik globalizáció két birodalma (a hellenista és a római) fennállása során előbbi az antik filozófiai iskolákon nyugodott, míg az utókor számára a gladiátorjátékokról és a nagyvárosi plebsz ingyen ellátásáról ismertté vált utóbbi a római jogrenden alapult.
Tekintettel arra, hogy a történelmi egyházak elvesztették társadalomkritikai potenciáljukat a felszabadítási teológia latin-amerikai közéleti misszióját leszámítva, az antikapitalista köntösben jelentkező iszlamizmus terjedése virulens szellemi konkurens híján villámgyors mérvű. A folyamat a baloldal bázisán belül különösképp látványos, amelynek révén az angolszász középbal valaha mély keresztény (mindenekelőtt katolikus) gyökerei egyre inkább eltűnnek. A Római Birodalom óta hatalmi helyzetű (a középkori clunyi szerzetesi reformmozgalom leáldozása és a modern kori keresztényszociális enciklikák időszaka óta társadalomkritikailag az északi féltekén passzív, a II. vatikáni zsinatot követően liberalizálódó) katolicizmus, valamint a valaha annak megújítását célzó – mára a kapitalizmus apologétájává lett – protestantizmus a fiatal nemzedékek társadalomkritikai potenciálját nem képes becsatornázni. A vallási megújulását célzó néhai tömegmozgalmakat (az arianizmus, a manicheizmust, valdensek irányzatát, a bogumilokat, a huszitákat és a protestantizmus irányzatait) egyaránt évezreden át eretnekként kezelő, azokat véres keresztes hadjáratokban és vallásháborúkban felszámolni igyekvő katolicizmus, mára elveszítve eredeti őskeresztényi társadalomkritikai alapállását, hatalmi pozíciójában rögzült. Míg a siíta Iránt leszámítva hatalmi helyzetbe tartósan modern kori története során sohasem került iszlám teokrácia radikalizált muszlim ideológiája veszélyes szívóhatást generál a fiatalság irányában. Miután az Oszmán Birodalom 1918-as bukása óta iszlamista birodalom – Iránt leszámítva – nem létezik a modern vagy feltörekvő államokban, az iszlám radikalizmus könnyűszerrel jelenhet meg rendszerkritikai maszkban világszerte. Mindezt az is alátámasztja, hogy a fiatal szavazók voksainak hála egyaránt iszlám vallású kapitalizmus-kritikus főpolgármestere van 2016 óta Londonnak (Sadiq Khan) és 2025 óta New Yorknak (Zohran Mamdani).
Az iszlám kulturális felhajtóereje paradox módon még a nyugati zsidó értelmiség fiataljait sem kerüli el, ugyanis körükben főként az elitegyetemek kampuszain rohamsebességgel terjed a palesztin párti alapállás és az Izrael-ellenesség. A 35 év alatti amerikai zsidók 47 százaléka palesztinpárti a Jewish Voter Resouce Center 2026-os felmérése alapján, míg a Jim Joseph Foundation idén augusztusi mérése szerint az amerikai zsidó fiatalok 39 százaléka nem vesz részt zsidó szervezetekben és azok rendezvényein értékrendi okokból. A politikai kultúrát a nagy francia forradalom óta a nyugati társadalmakban meghatározó konzervatív-liberális törésvonal helyett (a keresztény gyökerű országcsoport identitásválságából kifolyólag) egyre inkább egy jobboldali cionista és egy baloldali iszlamista hátterű törésvonal veszi át a kulturális dominanciát az északi félteke közéleti szféráiban. A nyugati kultúra elhúzódó válsága érezhetően ellehetetleníti a nyugati nagyvárosokban az asszimilációnak a ’45 utáni három évtizedben még alapvetően sikeres folyamatát.
A kommunista Kína és a poszt-KGB-s hátterű orosz rezsim által a rendszerkritikai mozgalmak dotációja révén előszeretettel kihasznált fenti észak-amerikai és nyugat-európai kulturális zavar gátló tényezőként hat a leszakadó európai félperifériák kulturális újjáépítésére is, mely célkövető kultúrák igényelnék a nyugati orientációs pontokat. Az egymással versengő hazai kulturális elitcsoportok a mindenkori kormányváltásokhoz igazodva kurzusonként leszámolni törekszenek riválisaikkal, azonban széleskörű elitváltás ’45 óta nem történt hazánkban a mélyrétegek szintjén (alternatív elitek rendelkezésre állása híján). A második világégést követően a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nyomására a releváns állami intézményrendszer minden szintjéből eltávolított történeti-középosztályi reprezentánsokat diszpreferáló kulturális-tudományos elitcsere máig ható jelleggel korlátozta a hajdan súlyponti pozíciójú történeti elitek részleges visszatérését. Az alternatív elitek képződését pedig a társadalmilag szélsőségesen szelektív oktatási intézményrendszer lehetetleníti el. A kulturális elit rögzültségének rendszereken átívelő jellegzetességét tovább súlyosbította a szakszervezeti, vállalati, szövetkezeti, állami-gazdasági kulturális szférának a ’90-’96 közötti transzformációs válság során végbement csaknem teljes körű megszűnése. Amely rendszerszintű hiátust az egyházi intézményrendszer rendszerváltást követő térnyerése nem vált képessé országszerte a kellő volumenben és a korábbi minőségben pótolni.
A kései Kádár-korban még komoly társadalmi legitimációval bíró hazai elitkultúra az elmúlt évek átgondolatlanul felhasznált relatíve magas dotációs szintje ellenére a körúton belüli csúcsértelmiség és a jobboldali klientúra tevékenységévé zsugorodott, kisugárzó hatásának rádiusza – kellő médiaháttér híján – alig lépi túl a belső pesti és bel-budai kerülethatárokat. A pesti belvárosban virulens posztmodern-liberter kulturális szcéna, amelynek alsó szintje a nyugati prekariátus ifjúság számára szolgáltatás exportot végző romkocsma, felső rétege a szubkulturális jellegű alternatív színház, nem reflektál érdemben a mindennapok tapasztalati hatásaira, benyomásaira, így legfeljebb érintőlegesen képezheti részét a közkultúrának. E szigetszerű szegmens szerepe az egyre digitalizáltabb plázakultúra mellett marginális-szubkulturális.
Konklúzió
A hazánkban az ipari modernitás nemzetközi fénykorával egyidejűleg létező érett és kései kádárizmus biztosította a széles néptömegek számára a kultúraképzés lehetőségét az ország bármely településén. Eme kulturális másodvirágzásból sarjadtak ki a korszak végnapjaira a majdani rendszerváltó pártokat megformáló alternatív kulturális hálózatok (az ’53-ban útjára induló Nagy Imre-féle Új Szakasz enyhülést előidéző programját anno kidolgozó Petőfi Kör bázisán informálisan szerveződő majdani demokratikus ellenzék; az Írószövetség keretében a háztáji rendszer ’62-es engedélyezésétől formálódó későbbi demokrata fórum, illetve részben az MSZMP Reformkör). Utóbbiak számára a rendszerváltást követő emberöltő során e kulturális hagyományokon alapuló együvé tartozás (illetve annak utánérzése) biztosította a szükséges ideológiai-szociológiai kötőerőt. Ezzel szemben a rendszerváltás óta szűkül a kulturális terek számossága és hatókörük rádiusza, illetve nő a tájegységek közötti aránytalanság főként a megyeszékhelyek és a főváros belső kerületeinek kulturális felülreprezentáltsága folytán. Hazánkban paradox módon még az öt egyetemi székhely pólusváros négyötöde is periféria térségben működik, ami végletekig behatárolja szellemi kisugárzó hatásukat.
A ’90-es fordulat után marginalizálódott, modernizált népkultúra (más néven közkultúra) helyén előálló vákuumba a napjainkra digitalizált globális plázakultúra vonult be. A kultúraképzésre való képtelenség a pártok oszloposodását is ellehetetlenítette, ami a demokrácia nyugati modelljeinek adaptálását gátolta, valamint az alternatív elitképzés csatornáit is felszámolta máig ható jelleggel.
A kései kádárizmustól kezdődően állandósult demográfiai krízis elválaszthatatlan a kulturális hiányállapotok vírusszerű terjedésétől az anyaországban, valamint a közel-külföldi közösségekben és a nagyvilág diaszpóráiban egyaránt. A közel-külföld részben magyarlakta multietnikus urbánus centrumai (leginkább: Marosvásárhely, Nagyvárad, Kolozsvár, Szabadka) hasonlóan liberter karakterűek, mint a főváros, így miliőjük alternatív jellegű újnépi szellemi elitcsoportok formálódására éppúgy alkalmatlan, mint a hazai periféria térségekben fekvő – egyedi öndefiniálásra önerőből képtelen – urbánus kulturális szigetek sora.
A pánszlávizmus és a germanizálódás több évszázados közvetlen nyomása közepette ellenállóvá váló magyar civilizáció – mint a térségi célkövető kultúrák közötti egyetlen forráskultúra – mára kulturális holt nyelvvé vált a Z generáció számára, így tradícióinak, mintázatainak, kulturális kincsének fennmaradása felettébb kérdéses a globalizációs fogyasztói plázakultúra 21. századi digitális karakterű időszakában. A háztáji gazdálkodás révén a népiek ideológiájában szereplő Kert-Magyarország országos megvalósulása okán ’63-tól ’89-ig virágzó (nem pusztán élelmiszertermelési értelemben vett) agrárkultúra ’90 utáni tudatos elsorvasztása – karöltve a vállalati és szakszervezeti kulturális intézményrendszer városi felszámolásával – együtt járt a népkultúrából sarjadó közkultúra tradicionális (egyházi és családi földtulajdonlási), valamint modernkori (szövetkezeti, szakszervezeti) intézményhálózattal támogatott áthagyományozási modelljének nemzedékekre történő megtörésével. Mára beigazolódott: agrárkultúra nélkül elképzelhetetlen vidéki kultúraképzés. Ángyán József – a szövetkezeti kertgazdálkodást újfent fókuszba helyező – államtitkári programjának elbuktatását követően a magyar vidék nem rendelkezett súlyponti képviselettel kormányzati szinten, aminek beláthatatlan következményei lettek mára a tájgazdálkodástól a közművelődésen át a demográfiáig bezárólag. A globalizáció során Nyugaton sokfelé újjáéledő organikus gazdálkodási formák, gazdaszövetkezetek, kézmű-kisipari manufaktúrák, termelői piacok, falubenépesítő törekvések, vidéki szálláshely-kiadó közösségek társadalmi szövedéke volna képes kiutat jelenteni a kulturális identitásvesztésből, amit a kádárista agrárvilág egyszer már igazoltan megvalósított a rendszerszintű elnyomógépezet működése ellenére. A főként a francia kultúrkörben bevett (a kulturális globalizáció ellentéteként használt) fogalomnak számító alter-mondializáció erősítése ellensúlyozhatná a technológiai nagyvállalatok és az általuk uralt médiaipar által generált (a fiatalságnál már online, a középgenerációtól felfelé még fizikai jellegű) plázakultúrát, mely törekvés érvényesülése sikerrel valósíthatná meg a kulturálisan egyedi lokalitás-mozaikok nemzetközi hálózatosodását. Az antiglobalista mozgalmak körében divatos „Gondolkodj lokálisan, cselekedj globálisan” jelszónak megfelelően. A világ mai állapotát szemlélve eme civilizációs léptékű szellemi és reálgazdasági utóvédharc kimenetele könnyűszerrel prognosztizálható. A ’68-as diáklázadás jelszavának máig tartó hatásában talán még bízhatnak a nyugati kultúra fennmaradásáért aggódók, mely életérzés-sűrítő szlogen valaha számos házfalon volt látható életbölcseleti falfirka gyanánt: „Légy realista, követeld a lehetetlent!”
