Reflexió Pilhál György Kapaszkodjanak: Magyarország után Dánia is diktatúra lett! című írására.
Bár tanár létemre most „csupán” takarító vagyok, mégis egy olyan társadalomban vagyok az, ahol megbecsülik a munka minden formáját. Csak a saját hazámban tartják egyesek szinten alulinak a fizikai munkát, ám én úgy viszonyulok hozzá, mint egy eszközhöz, amellyel a gyermekeimnek tudom biztosítani, hogy olyan társadalomban nőjenek fel, ahol jó minőségű oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz jutnak, és bármilyen munkát is végezzenek felnőtt korukban, szeressék azt, tudjanak belőle jól élni. Ha ennek az az ára, hogy takarítok, akkor takarítok, ahogy ezt minden szülő megtenné, gondolom, Pilhál György is. Épp azért ügyetlen az a stílus, amely igyekszik leegyszerűsíteni a valóságot, mert aki kétbites információra, jelszavakra vágyik, az nem olvas újságot, annak elég minden kérdésére az óriásplakátok által harsogott egyszavas megoldás. Az olvasó megérdemli, hogy megismerhesse a szerző érvrendszerét: tétel, összekötő elem, bizonyíték. Azaz legyen felépítve a mondanivaló, ne legyenek benne logikai bakugrások, hanem ezek helyett az író szubjektív valóságának teljes kibontakozását láthassa, és ne csak egy boca iróniába burkolt uszítás legyen a célja.
Apróság, és talán csak szerkesztői baki, hogy a The Guardianre hivatkozva az információforrásra mutató link lemaradt, én azonban megkerestem, és a gyanúm beigazolódott. A forrás szekunder irodalom. Ha ilyet elkövettem volna egy sima szemináriumi dolgozatomban a történelem szakon, egészen biztosan mehettem volna utóvizsgázni. Megakadt a szemem azon is, hogy Pilhál Úr a dán iskolákról általában ír, a be nem hivatkozott írásban azonban csak az általános iskolákról van szó (Dániában 6 éves kortól 16 éves korukig járnak ide a gyermekek) és arról, hogy egy szakértői bizottság javaslatára kitiltják a mobilokat a dán iskolákból. A Jóléti Bizottságnak (mert ez a neve), amelyet maga Mette Frederiksen dán miniszterelnök hívott életre, az a célja, hogy megvizsgálja, a gyerekek jól érzik-e magukat az iskolában, és hogyan lehet még jobbá tenni a gyerekek életét az alapfokú közoktatási intézményekben. Mert ahogy ezt több pedagógustól is hallottam, a legfontosabb egy iskola életében ez. Hol van ilyen Magyarországon? Kit érdekel a gyermekek jó kedve? Az iskola, Pilhál Úr, attól lesz jó, ha a gyermek szeret oda járni. Akkor képes teljesíteni, ha jó kedvvel indul neki minden reggel, ha ott jó hangulatban telik az idő. És igen, itt lehetséges, hogy a gyermekek szívesen énekelnek minden reggel a morgensamling-on, nagy kedvvel látnak a projektmunkákhoz, mert itt nem ölik ki belőlük az érdeklődést.
Ragaszkodik a belügy az iskolai mobilszigorhoz
Pedig a múlt heti bombariadó-sorozat idején sok szülő nem tudta elérni gyermekét.
No, hogy ne kalandozzak el, ez a Jóléti Bizottság történetesen azt állapította meg, hogy a gyermekek védelmének érdekében a social mediát kerülni kell, és javasolják, hogy a szülők ne is adjanak a gyermekük kezébe mobiltelefont vagy táblagépet annak 13 éves koráig. Az intézkedés kizárólag az általános iskolákra vonatkozik. Magyarországon az összes közoktatási intézményből kitiltották a mobilokat (így a középiskolákból is) mindenféle bizottság felállítása vagy bármilyen előkészület nélkül. Mellesleg jelzem, hogy Dániában is tiltakozik az Iskolaigazgatók Szövetsége a szándék ellen, pont ugyanazokkal az érvekkel, mint Magyarországon, azaz ezt helyileg kell szabályozni.
Pilhál Úr kiemeli a fent hivatkozott írásában, hogy milyen nagy volt az ellenállás: a Madách Gimnázium igazgatóját „azonmód szabadságharcossá nevezte ki a liberális fősodor”. Már a liberális fősodor kifejezés is csúsztatás: mindenki, aki nem ért egyet Pártunkkal és kormányunkkal, az liberális (nem mintha ez szitokszó lenne) vagy kommunista, de ezt most tegyük félre! Csak azt szeretném megtudni, hogy hány 13 év alatti gyermek jár a Madách Gimnáziumba. Nem ismertem jól a gimnázium képzési rendszerét, ezért megnéztem a honlapjukat, amely arról tanúskodik, hogy négy- és ötévfolyamos képzést biztosítanak, tehát nyolcadik osztály után lehet ide jelentkezni, és 18-20 éves korukban érettségiznek a tanulók. Tehát nem 13 éven aluliakról van szó és többnyire nem is 16 év alattiakról, sőt, vannak köztük nagykorúak is. Ez a dolgok összemosása, csúsztatása, kiforgatása, leegyszerűsítése. Ennél ez a téma többet érdemel.
Akkor beszéljünk a lényegről: mivel Pilhál Úr személyesen megszólított, bátorkodom élni e lehetőséggel, hogy mint pedagógus és mint három gyermek édesapja is érdemben reagáljak a gyerekek mobiltelefon-használatának kérdésére. Az okoseszközök feltalálásával és napi használatával a Z- és az Alfa-generáció (a gyermekeim ebbe a csoportba tartoznak) evolúciós ugrás előtt áll (vagy már zajlik is ez a folyamat). A digitális bennszülött generációk egyszerre több tevékenység végzésére is képesek párhuzamosan, ugyanakkor hosszabb távon kevésbé kitartóak, figyelmük elkalandozik. Ez utóbbit mi, a világot uraló X és Y-generáció tagjai (nem is beszélve a boomerekről, ugye) nem tartjuk jó iránynak, és minden erőnkkel igyekszünk lassítani a változást. De vajon jól tesszük-e? Nem tudom, kedves Pilhál Úr, nem vagyok ehhez „ideológiailag elég képzett”. Azt biztosan tudom, hogy a túl sok képernyőidő (legyen az bármi: tévé, mobiltelefon, tablet stb.) biztosan káros a kisebb gyermekek idegrendszerére, ugyanakkor számtalan dolgot is fejleszthetnek, amit mi összefoglaló néven digitális tudásnak nevezünk: egy gamer stratégiát tanulhat, fejlődhet a térlátása, a reflexe és még sorolhatnám, ugyanakkor a lövöldözős játékok hosszú távú hatását nem ismerem, nem is ismerhetem, mert ez a terület ahhoz túl új, hogy évtizedes tapasztalataink lennének az ártalmairól. Azt szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy a digitális eszközöket a gyermekeikkel együtt használják: játsszanak közösen, legyen az egy meghatározott időkeretben lezajló minőségi együttlét. Ugyanakkor szülőként tudom, hogy a nevelés egy húzd meg-ereszd meg játék, így borzasztó nehéz következetesnek lenni, ezért nem törnék pálcát senki felett. Visszatérve az eredeti kérdésre: mit szólok a dániai általános iskolai mobiltilalomhoz? Ugyanazt, amit Magyarországon is a legtöbben: fölösleges a központi szabályozás, hiszen az iskolákban helyben tudják, mekkora problémát jelent ez a számukra, így a legtöbb helyen ezt mind Magyarországon, mind Dániában a helyi dokumentumokban már korábban szabályozták. A két nagyobb gyermekem iskoláskorú. Az osztályterembe lépve a telefont egy nagy rekeszbe kell helyezniük, azt a pedagógus elviszi a tanáriba, a tanítás végén pedig a gyerekek visszakaphatják a mobiljukat.
„A kormány részéről öngyilkos taktika a folyamatos elfojtásra alapozni az oktatáspolitikát”
Mi lehetett a kormány valódi célja a telefonok kitiltásával? Hogyan köthetnek békét a diákok és a tanárok? Trencsényi Lászlót, a Magyar Pedagógiai Társaság elnökét kérdeztük az okoseszközök tilalmáról.
Bizonyára nem ismeretlen Pilhál Úr számára sem a szülői felügyelet nevű mobiltelefon-funkció, amellyel a szülő korlátozhatja, hogy milyen alkalmazásokat tölt le a gyermeke a telefonjára. Így például a mi családunkban a közösségi háló a gyerekeknek szóba sem jöhet. Ezzel is ki lehet védeni számtalan veszélyt. A középiskolások esetében kiemelt feladat, hogy megismerjék a közösségi média rizikófaktorait, és erre az adott felület használata nélkül csak naftalinszagú megoldások állnak rendelkezésre. Ugyan hogyan tanulja meg a serdülő, a fiatal felnőtt elkerülni a zaklatást, megkülönböztetni az információt a dezinformációtól (például a magyar nemzetet a Magyar Nemzettől), megérteni a manipulatív szándékot, ha nem használhat okoseszközt az iskolában? Ugyanakkor megjegyzem, hogy óriási zavar van a magyar kormányzati fejekben: összekeverik a szülő és az állam feladatait és felelősségét. Az Alaptörvényünk a szülő hatáskörébe rendeli például a szexuális nevelést (ez is megérne egy hosszabb írást), az állam pedig magához rántja a mobiltelefon-használat szabályait.
Abban egyetértünk, remélem, hogy a digitális kompetencia fejlesztése a 21. században épp olyan fontos, mint megtanulni az anyanyelvünket, jól számolni vagy elsajátítani egy idegen nyelvet. Ezt az iskolában lehet a legszakszerűbben megoldani. És pont az iskola nem dönthet arról, milyen eszközt használ ehhez? Fölvetődik a kérdés, hogy az állam mint fenntartó biztosítja-e minden gyermek számára akár egyidőben azokat az eszközöket, amelyekkel készségeik, képességeik fejlődhetnek. Azaz minden egyes diáknak bármelyik tanórán lehetősége nyílik információszerzésre a digitális világban? Mert Dániában igen. Minden egyes általános iskolásnak saját használatú iskolai Chromebookja van, amelyhez egy jól kitalált, az iskolai tanulást segítő rendszer tartozik, amelyekkel, ha akarnának, sem tudnak belépni a közösségi platformokra.
Az sem mellékes, hogy a közoktatás milyen vonzó alternatívát kínál a Z- és az Alfa-generáció számára a szociális média helyett.
Pilhál Úr figyelmébe ajánlom azt is, hogy Dániában az általános iskolai délelőtti oktatást követően a magyar napközi fogalmának némileg megfelelő SFO és klub áll a gyerekek rendelkezésére. Azért csak némileg, mert Dániában nincs házi feladat, így délután nem az írásbeli munkáikkal foglalkoznak, vagy a 2020-as NAT másodvonalas szerzőinek műveit elemzik „a jól bevált” pozitivista módszerrel, hanem élményeket szereznek. Az alsó tagozatosok az SFO-ban, a középső és a felső tagozatosok a Klubban.
A mobiltelefon az új mumus
Sorra tiltják ki az európai iskolákból a mobiltelefonokat. A szigorítás mindenütt vitát vált ki, de az UNESCO is ezt a megoldást javasolja.
Megkértem a gyermekeimet, hogy meséljenek arról, hogy itt, a falusi iskolában, 230 km-re a fővárostól milyen lehetőségek állnak a gyerekek részére, azaz le tudják-e kötni őket a Klubban. A következő listát kaptam:
A tornateremben kidobósozhatnak, tollasozhatnak, kézilabdázhatnak, focizhatnak. A gamerszobában feliratkozás alapján maximum fél órát tölthetnek a gyerekek a hat jól felszerelt számítógép előtt. Itt Stribben Playstationnel is játszhatnak. A hygge-szobában babzsákokon fetrenghetnek, valamint táblára rajzolhatnak a filctollakkal. A kreatív szobában rajz, festés, vágás, rajzolás, varrás, gyertyaöntés, körömfestés (fúj, elfajzott Nyugat) lehetséges. A játszószobában asztalitenisz, csocsó, biliárd, léghoki található. A zeneszoba rendelkezik basszusgitárral, gitárral, elektromos zongorával, dobfelszereléssel és mikrofonnal. Udvari szerepjátékokon (például történelmi csaták) is részt vehetnek a gyerekek drámapedagógus facilitálásával. A raktárban gördeszka, görkorcsolya, háromkerekű bicikli áll a gyerekek rendelkezésére. A pedagógusok és a gyerekek együtt sütnek-főznek, kenyeret kennek. A klubban általában egy időben 4-5 pedagógus van jelen. Azt gondolom, hogy a kulturális kompetenciájukat képesek sokoldalúan támogatni.
Hogy valami bűzlik-e Dániában? Természetesen. A WC, mielőtt kitakarítom. Ha valóban felelni szeretnék a kérdésre, akkor azt kell mondanom, hogy demokráciában lehet és érdemes tiltakozni. Egy demokratikus államban olyan szakértői bizottságot állítanak fel a problémák feltérképezéséhez, amely az eredményei alapján megoldásokat javasol, nem pedig ötletszerű, oktrojált intézkedéseket hoz. Ott, ahol „rohadt az államgépben valami” (mert, ugye, Arany János így fordította az ominózus mondatot a Hamletben), a bizottság arra hivatott, hogy elkenje a dolgokat, igazi társadalmi párbeszéd nélkül, a propagandista pedig kétbitesíti ezt, és dezinformál.
