Nemrég újraolvastam Arthur Koestler Elios „világítástechnikájára” hajazó művét, a Sötétség délben című remekét. Szeretek visszalépdelni a múltba, és szeretem összevetni a múltbeli történéseket a maiakkal. Minap hallottam, ha jól emlékszem Stefano Bottonitól, hogy az 1989-es, tehát rendszerváltónak mondott esztendőtől máig eltelt 36 év már akár egy történelmi korszaknak is nevezhető. Egyetértek ezzel és Bottonival, és rögtön hozzá is teszem: azt a közel egy évszázadot, ami a „Sötétség…” korától máig telt el, nyugodtan mondhatjuk az emberiség „legérdekesebb” száz esztendei egyikének. Ha ezt elfogadjuk, akkor akár azt is kijelenthetjük, hogy akik most érnek a századik születésnapjuk közelébe, örülhetnek annak, hogy élnek, hisz ezt a száz esztendőt túlélni kolosszális emberi teljesítmény, és persze rendkívüli szerencse. Na jó, ha élnének még olyanok, akik az első világháború kitörésekor születtek (talán a Föld legidősebb emberei között akad is néhány ilyen), azok, amennyiben ép elmével bírnak, elmondhatnák, hogy az emberiség legdrámaibb bő századát élték végig.
Hogy ne olvassák utólag a fejemre, rákerestem, és jól is tettem, mert igen, a Föld jelenlegi legidősebb embere 1909. augusztus 21-én született Nagy-Britanniában (tehát nem egy háborúmentes világvégi szigetecskén vagy mondjuk a kék zónába tartozó Szardínián, ahol a nők mellett a férfiak is gyakorta lépik át a százéves kort), a neve pedig Ethel Caterham, aki tehát bő három hónapja ünnepelte a 116. születésnapját. Nos, neki aztán rendesen kijutott mindabból, amiből másnak a fele is elég lett volna.
Mindezt természetesen csak mellékesként rögzítettem, talán nem is árt, sőt: hasznunkra válik, ha a magas kort megért emberek között nézünk szét (elég rákeresni a világhálón, ott vannak a többiek is), és vizsgálgatni kezdjük, minek, kinek, miknek és kiknek tudható be (vagy köszönhető), hogy ennyi évig élhettek, Caterham asszony esetében: élhet.
A Sötétség délben főhőse, Rubasov nagyon máshol és más körülmények közé született, és kiváltképp más korszakban élt, olyanban, amely nagyobbrészt elütött az angliai körülményektől, nem kell részleteznem, miben és miért. Okkal föltételezhetjük, hogy ha Ethel Caterham egy orosz nagyvárosban vagy kis faluban születik és él, attól kellett volna neki és szüleinek rettegni, hogy akármelyik következő esztendőt megéri-e.
Kis történelmi, sorsokat érintő eszmefuttatás után természetesen föl kell fednem, miért is mélyedtem el ebben a múltidézésben. Mi is késztetett arra, hogy Arthur Koestler világhírű kötetére hivatkozzak. Koestler remek karaktereket ábrázol, úgy érzi az olvasó, szinte maga előtt látja a figuráit, pedig dehogy. Sokkal nehezebb az olvasó dolga, hisz bár „érzékeli” a Rubasovot vallató Ivanov öltözékét, a nap mint nap viselt, ropogósra vasalt öltönyét, de az általa viselt gúnya helyett mégis mást lát, mert azt az öltözéket képtelen abba a korba emelni, mert effélét legfönnebb a kort idéző filmeken látott eddig, de azoknak sem érezte a tapintását, a szagát. Azt a jelmeztervező álmodta meg, neki talán sikerült, foglalkozási „ártalom”. Arról nem is szólva, hogy magát a vallatást is nehéz elképzelni, még akkor is, ha Koestler pontosan le- és megírta.
Én viszont láttam Ivanovot. Azt az embert, aki mondhatni, tökéletes Ivanov volt, öltönyöstől, nyakkendőstől, szemüvegestől, frizurástól, asztalostól és a rápakolt, jó előre bekészített, alaposan tanulmányozott és bemagolt, mankóként szolgáló lapokkal, amelyekről a 24 perc alatt mintegy 48-szor olvasott, mondjuk így: vádakat. Persze, egy interjúként aposztrofált, ügyészi fogalmazással előadott kérdéscsokorra ritkán mondja azt az ember, hogy vádirat, de hát mit tegyen az ember, jelen esetben én, aki mindezt képernyőről nézem, és azt látom, hogy ennek az egésznek nincs köze az „interjúhoz” (ami alapban, magyarul mégiscsak azt jelenti, hogy „beszélgetés”), mert ennek a 48 percnek nevezett gyalázatnak annyi köze van a beszélgetéshez, mint csizmahúzó fakutyának a házőrzéshez.
A vádaskodás és idegbeteg kapkodás szem- és fültanúja maga a „vádlott”, Márki-Zay Péter, aki (nem az életét, mint Rubasov) a becsületét, mondhatjuk: a becsületünket (meg)mentve tűrte, hogy ez a meg- és lefizetett senki, ez a megvásárolt pribék, ez a pályát tévesztett csicska, ez a verbális bértollnok, ez a légüres térben repülni képtelen luftballon, ez a karrierista színinövendék, ez a saját fakába harapni képtelen vipera, ez a megfelelésre termett, elvtelen, árnyéknélküli szolga úgy beszéljen vele, mint egy hívatlanul érkezett, stúdióba tévedt kocsmatöltelékkel. Kár, hogy olyan nevet visel, amelyet gyémántokkal ékesített az egyik legnagyobb magyar színésznő, és amihez a „Táncolj, Törő!” biztatás és óhaj társult egykoron, de megnyugtat, hogy nevezett focizseni sokkal inkább bearanyozta ezt a családnevet, mint ez a cserepadra sem méltó szerencsétlenség. Mégis ide vésem, nem mintha meg kéne jegyezni, de legalább nyugtázzuk a „voltak még” és a „feledhetők” karéjában, természetesen kisbetűkkel, ahogy A Pál utcai fiúkban tanultuk: törőcsik zsolt.
