Puzsér Róbert a holokauszt utóhatásairól írt a Magyar Hangban. Szerinte ez a történet 75 év után is a politika fő tárgya, aminek a félelem az oka, hogy megismétlődhet. Ő ezt neurotikus jelenségnek tartja, ami jelentéktelen eseményeket és figurákat nagyít fel, ezzel elfedve a lényegesebb kérdéseket. Abból indul ki, hogy a holokauszt ismét nem történhet meg. Az 1940-es években, amikor az első szörnyű hírek érkeztek a megsemmisítő táborokról, az emberek ezt mondták: ez nem lehetséges. Mégis megtörtént, s ha ilyesmi egyszer megesett, máskor sem lehetetlen.
Az általa vélelmezett neurózist Puzsér részben az elkövetők, részben a túlélők bűntudatából eredezteti. Az előbbit a szerző érthetőnek tartja, s a németek esetében az unokák nemzedékének filmjeit tekinti őszinte szembenézésnek. Ausztriát illetően azonban elemzése félrecsúszik, mivel a két nagy párt hosszas együttműködését és hatalommegosztását a demokrácia elfojtásának tekintve, ezt egyúttal az emlékezés elfojtásának is tartja – én ilyen összefüggést nem látok. Láttam viszont jelentős emlékhelyeket Bécsben és másutt is, Conchita Wurst beállítása anti-Hitlernek pedig teljes képtelenségnek tűnik.
Magyar vonatkozásban a túlélők bűntudatát hangsúlyozza – részben ez a témája egyébként a nemrég bemutatott Auschwitzban született című filmnek is. Miért éltem én túl, amikor más meghalt? Biztosan volt, aki így gondolkodott annak idején, de ez aligha volt általános, és mára aktualitását is vesztette.
Puzsér szerint ez irracionális bűntudat, amelyet nem lehet feldolgozni, s azt állítja: ez nem is cél. A cél az, hogy a túlélők örökké bűnhődjenek. A gyógyulás azzal kezdődne, hogy a túlélők belátnák: az ártatlanok halála hiábavaló volt. Én azt hiszem, mindenki tudja: milliók meggyilkolása hiábavaló és értelmetlen tett volt, a gonoszság műve. A traumát az okozza, hogy a tömeggyilkosságok valóban megismétlődhetnek, és ez a II. világháború óta eltelt időben sokszor meg is történt. Nem a zsidókkal, bár az ő fenyegetettségük nyilvánvaló, s nem csak a Közel-Keleten, de számos más néppel vagy csoporttal. Gondoljunk a hutuk és tuszik konfliktusára Ruandában, a kambodzsai népirtásra és a többire, de beszélhetünk az ujgurokról, a rohingjákról, a nacionalizmus gyűlöletkeltő politikáját minden nap érzékelhetjük – a mi hazánkban is. A cigánygyilkosságok sem túl régen történtek, a népirtás benne van a kor levegőjében.
Ezért én jogosnak érzem azt a félelmet, amit Puzsér indokolatlannak tart. Én is túlélő vagyok, de számomra nem okozott életre szóló traumát apám és más rokonaim elvesztése, fel tudtam dolgozni mindazt, ami a családommal a háború éveiben történt. Ismerőseim is hasonlóan élték meg mindezt. Ám el tudom képzelni, hogy újabb katasztrófák következhetnek, ezt a világpolitikai helyzet nem zárja ki, ezért indokoltnak tartom, hogy a veszélyekre felhívjuk a figyelmet.
Puzsér Róbert gondolatait a bibói „túlfeszített lényeglátás” jellemzi. Olyan dolgokat magyaráz bele a jelenségekbe, amelyek nincsenek bennük, vagy csak kevesek vélekednek így. Az emberiség számos bűnt követett el önmaga ellen a történelem során: háborúkat, népirtásokat, különféle előjelű ideológiai terrort ,s bár ezek egyre brutálisabbak, időben hosszabbak és területileg kiterjedtebbek lettek, többé-kevésbé kihevertük őket. Akit érdekel a múlt, az foglalkozik e kérdésekkel, mások meg nem törődnek vele. Ez így normális. A megtörtént eseményeket nem lehet meg nem történtté tenni azzal, hogy nem beszélünk róluk, ám az emlékezés és a figyelem felkeltése a veszélyekre még nem neurózis.
