Véleményem szerint a vizuális környezetünkbe az egyik legdurvább beavatkozás a szélerőművek telepítése. Természetesen bőven akad más is, hogy csak a toronyházakat, a rettenetes látványt nyújtó panelépületek garmadáját, a mobilhálózat vastraverzeit vagy az autópályák végtelenbe nyúló vonulását említsem, de ezek adottak, senki sem fogja őket lebontani azért, hogy a környezetünk szebb és emberhez méltóbb legyen. De szélerőművek még alig-alig vannak Magyarországon, s azt kell mondjam, ebben – ha másban nem is – egyetértek a kormány elképzelésével, bár gyanítom, őket egészen más célok motiválják. Igaz, mostanára sajnos ez a szándék is megingott, a pánik jelei mutatkoznak, s talán hamarosan már nálunk is egyre gyakrabban találkozhatunk ezekkel a hatalmas költségekkel megvalósítható, monumentális szörnyetegekkel – csak jöjjenek már azok a fránya uniós támogatások!
Megújuló energia! A vízcsapból is ez folyik, s szokás szerint ismét átesünk a ló túlsó oldalára. A lakosság kétségbe van esve, hogy jön a tél, gáz viszont alig (ha egyáltalán!), a kormány meg azért hisztizik, mert ha az emberek pánikolnak, annak rájuk nézve nincs jó vége. De a kapkodás, a kétségbeesés jó eredményt még soha nem szült, ellentétben a higgadt és megfontolt döntésekkel.
Akik személyesen nem jártak még Hollandiában vagy Németországban – hadd ne soroljam tovább –, azok képeken, videókon láthatják, miként rondít bele a tájba a hatalmas széltornyok lassan forgó szélkerekeinek kavalkádja. Higgyék el nekem, hogy ez a valóságban még sokkal szörnyűbb látvány, mint a képeken! Egyszerűen ijesztő. Hogy vagyunk képesek a saját kényünk-kedvünk szerint ennyire elcsúfítani ezt a csodálatos bolygót? Senkinek nem jut eszébe, hogy ez kőkeményen vissza fog majd ütni? Valamikor – mondják a szkeptikusok –, de hol leszek én már akkor? Ez a jellemző magatartás: most azonnal, ide nekem az oroszlánt is (Shakespeare se maradjon ki), hogy minden az én kedvem szerint működjön, aztán utánam az özönvíz.
Sosem figyelünk a bölcsekre, megyünk a fejünk után, mert nem a szükségleteinket akarjuk kielégíteni, hanem az igényeink szerint akarjuk átformálni a környezetünket. Jól látható – már azok számára, akik nem csak néznek, hanem látnak is –, hogy mindez hová vezet. Számtalan fórumon elhangzott már, és a jövőben is el fog, unalomig, hogy a föl nem használt energia a legolcsóbb. Ilyesmit persze halálos vétek volt mondani a dicsőséges rezsicsökkentés időszakában, kormánypárti politikusok szájából el nem hangozhatott még hasonló sem, mert mi az, hogy ne használhassak annyit, amennyit akarok? Talán fázzak télen? Vegyek pulóvert a saját nappalimban? Ne égjen a létező összes lámpa a konyhában? Autó helyett üljek buszra vagy vonatra? Netán kerékpárra? Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Ilyeneket csak a kígyóvállú libernyákok terjesztenek.
Igaz, mostanság már kezdenek más szelek fújni, a kényszer nagy úr. Mert ha nincs, hát nincs; úgy tűnik, még a fürkészek és portyázók sem tudnak vizet fakasztani a sziklából, ha Mózes épp nincs a közelben. Így aztán egyre gyakrabban elhangzik (hivatalos részről is) az a népszerűtlen javaslat, hogy tessék kérem nekiállni spórolni! Vagy ha mégis fölé csúsznánk annak a bizonyos határértéknek, akkor szíveskedjen a kedves fogyasztó több pénzt keresni, hogy ki tudja fizetni a horror árat is – üzente nemrég szeretett vezérünk. Igazán köszönjük, nagyok kedves!
Kutyaugatás, macskanyávogás nem hallatszik az égig – igen, tudom! Mégis mondom, mert azzal is tisztában vagyok, hogy a szaporodó gondok következtében egyre többen néznek körül: most akkor merre is az arra? Amint említettem már, a kényszer nagy úr, vagyis ha muszáj, hát muszáj. Ezt egyre gyakrabban megtapasztalhatjuk majd.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
