Kérve kérem közvetlen és kevésbé közvetlen környezetemet: az elmúlt hetek hídfoglalásai kapcsán lehetőleg ne azon vitatkozzunk, hősiességében mennybemeneteliglen melyikünk melyiken, mennyi ideig és milyen intenzitással volt jelen; bár bevallom, a népek tengerének elsöprő feltámadásának hiányában bennem is feltámadott a csalódottság, amikor egy késő esti órán a lézengők közt állva körültekintettem. De a tény tény marad: már kimondhatjuk, hogy nem múlt el a demokráciánkat alapjaiban megrengető, arcpirító törvénykezés reakció nélkül, ellenállás nélkül, (mégoly veszélytelen) jelzés nélkül a hatalom felé. Persze, nem lesz elég, persze, máshogy is lehetne, de nem unjuk még, hogy csak kioktatni bírunk bárkit, aki belekezd valamibe? Ami van, ahhoz kell csatlakozni, azt kell tovább vinni és szükség esetén fejleszteni, és ledorongolás helyett inkább érvekkel hatni azokra, akiknek ez az egész még – vagy már – nem éri el az ingerküszöbét.
Javaslom, hogy a fenti belső vitán (azaz a megszokott egymás közti köldöknézős kötekedésen) túllépve vegyük észre, mi történt tényszerűen a karhatalom részéről néhány hét leforgása alatt. Először, ugyebár, nem engedték, hogy a tüntetők elfoglaljanak egy hidat. Majd a Kúria kimondta, hogy mégis engedni kellett volna. Ezután megengedték, a tüntetők pedig – újfent – több hidat is elfoglaltak, amit viszont, ugye, nem engedtek meg. Erre azonban, enyhén meglepő módon, nem érkezett különösebb reakció, a rendőri erők (személyes véleményem szerint roppant helyesen) nem kezdtek oszlatásba, tulajdonképpen hallgatólagosan mégis megengedték, amit sem engedélyezni, sem elkerülni nem lehetett.
Na most. Mint egy huncut zárójelben már jeleztem, távol álljon tőlem, hogy keményebb intézkedéseket kívánjak; én lennék az első, aki az okkal-joggal tüntetőket vegzáló rendfenntartókon számonkéri, hogy már elnézést, mi a helyzet magával a minden alapjogot semmibe vevő törvénnyel, az EU-s, magyarországi és mellesleg morális normákat büszkén leköpdöső mindennapos eseményekkel? Ha van tömeg, bármilyen méretű tömeg, ami nem testi vagy vagyoni erőszakot követ el, hanem protestál, akkor bizony ez a helyzet, ezt hagyni kell – vagy az eredőjén kellene változtatni, ugye. A panasz vagy rosszallás nélkül levont, puritán tanulság mégis ez: a rendőrség és felettesei köreiben felkészületlenség van, káosz van. Zavar van.
Miért nem lehetett 24 órás Hadházy Ákosék tüntetése?
A TASZ jogászától megtudhatjuk, milyen kérdéseket vet fel a jórészt éjszakai órákra korlátozott hídfoglalás a gyülekezési jog szempontjából.
Nem következetes a hatalom működése, nem áll szilárd alapzaton a minket máskor hencegve-muszklizva beszabályozó felépítmény. Nem lehet pontosan megmondani, minek van és minek nincs következménye. Ennek az ember nem örül, ha alapvetően a közrendet szereti, igényt formál a szigorú és betartatott szabályokra. Örül azonban, ha a közrendet azok szabják meg, akik nem tartják be a törvényeket. Ahogy Pankotai Lili mondta az Erzsébet hídon: ahol a diktatúra ténnyé válik, ott a forradalom joggá. Itt most ténnyé vált a diktatúra, a pártállam ellenfelei azonban – így alakult, hát istenem – nem fociultrák, nem kirendelt verőlegények, nem alkoholmámorban tomboló szörnyszülöttek, hanem emberek, hovatovább polgárok, akiknek az eszköztára csakis egy hazánkhoz hasonló, erőkultuszra és cinikus közönyre épített társadalomban tűnhet (egyesek számára, akik más típusú fenyítéseken szocializálódtak) megmosolyogtatónak. Kár, hogy itt annak tűnik, szó se róla, és épp ezért hördül neki egyik-másik entellektüel is, mondván, több kell ennél, mert ennyiből nem értenek. Talán tényleg nem, de ez olyan csúszós lejtő, hogy ihaj.
Kényes kérdés, és erről nem csak én, de oly’ sok más merengő alkat is nyünnyögött már, hogy mit és mennyire kell betartani. A magamfajta, távolról sem konzervatív, de alapvetően szabálykövető, törvénytisztelő és a fizikai erőszaktól mélyen irtózó személy például nem keres test a test elleni harcot, sosem emelne kezet honfitársaira (vagy bárkire), de lássuk be sajnálkozva: a jogkövetését erősen akadályozza – mondjuk úgy, gyomorbajossá teszi –, ha a konformista alapállását pofán röhögő hatalom épp ennek a zsigeri engedelmességnek a fedezékében tol ki vele. Durván. Újra és újra. Gyufa kihúzása, korsó kútra járása.
Mindazonáltal jó úton járunk a meztelen király leleplezése felé, legalábbis, ami a szervezett polgári ellenállás kezelését illeti: látható, hogy az erőszakmentes demonstrációk ellen a rendőrség és a hatalom is tehetetlen. Nem azért, mert a kékruhások balfékek (bár a hírek szerint elképzelhető, hogy nincsenek elegen), és nem is azért, mert az urak a Várban ne akarnák „taknyukon és vérükön” elrángatni az összes büdös ellenállót (még csak nem is azért, mert közvetlen veszélyt jelentenek rájuk nézve, hanem mert utálják a fajtánkat, oszt’ jónapot). És mi lehet számukra a következő lépés, ha nem válik be a lefitymálás, a kiröhögés, a lejáratás? A provokátorok, beépített balhézók fokozódó veszélye a válasz. Elég egy pillantást vetni a kormány habzó szájú kommunikációs igazgatójára vagy a legnagyobb ellenzéki párt rendezvényén a tömeget nyilvánvaló hazugságokkal és aljadék kötekedéssel provokáló propagandistára, világossá válik: jól felfogott érdekük egy kiadós nyakleves. Amit ők kapnak elsőként.
Pezseg a felszín, jajgat a mély
Magyar Pétert somogyi országjárásán és a hídfoglaláson résztvevőket kérdeztük, mit gondolnak a másik eseményről.
Sajátos, hogy mégsem az ellenállók folyamodnak fizikai agresszióhoz, hanem a kormány által nyomorban tartott, kampányhazugságokkal és ocsmány rágalmakkal megvezetett egzisztenciális roncsok, akik valamiért ebben a rendszerben látják az egyedüli stabilitást, és összekacsintós felhatalmazást kaptak rá, hogy szabadjára engedjék legsötétebb ösztöneiket (emberöléssel, nyilvános megszégyenítéssel, haláltáborok gyakorlatát felidéző tettekkel történő fenyegetéseik híven tanúskodnak). A polgári gondolkodású ember ellenben nem erőszakos, és jelenleg ez a hatalom legnagyobb szerencséje. Akik 2006-ban gyújtogattak, most az ő oldalukon állnak. És rohadtul frusztráltak. Mintha jobban félnének, mint azok, akiktől ez a kormány már csaknem mindent elvett. Mintha több veszítenivalójuk lenne, mint azoknak, akiknek a mindennapjait, az egész életét megkeseríti és kényszerpályára helyezi egy kirekesztő, kulturálatlan (sőt, kultúraellenes), kontraszelektált káderekkel, kifejezett gonoszsággal, ostoba szólamokkal és aljas gyűlöletkeltéssel operáló politikai maffia, és akik egyszerűen nem engedhetik, hogy az agresszor „elit” még tovább menjen.
Az ellenzéki értelmiség nyugodtan kimehet a hídra, menjen is. Dolga. A rendőrségnek egyelőre nincs protokollja, és ha egyszer olyan protokollja lesz, ami tovább tiporja a jogainkat, teszünk róla, hogy a világ szeme Budapest felé forduljon. Nem marad más remény, mint az együttélés globális (jó, persze, nem globális, de nyugatos) normáiba vetett alapvető hit – egy olyan közegben, ahol az eltérített jogra hivatkozva bármit meg lehet tenni, mert a város- és országlakók nagy részét ez egyáltalán nem zavarja. Akit zavar, csapjon zajt.
És igenis van még valamije az ellenzéki értelmiségnek a dühe mellett, pontosabban annak ellenére: méltósága. Alapvető elvei, erkölcsi érzéke, morális tartása. Jelentős kisebbségben van, de nincs más választása, mint kiállni – a gátlástalanságra valamelyest kulturáltan reagálni, a polgári engedetlenségen nem túllépni, még határhelyzetekben sem, amíg végleg át nem fordul az a bizonyos minden-mindegy-mutató (ami az alaptörvény és különféle intézkedések nyomán eszmeileg már átfordult, nem egyszer, nem kétszer). Forradalmat galamblelkű íróember nem robbant ki. De ha odáig jutunk, mert valami még nagyobb baj történik, minden valószínűség szerint beáll mögé, addig pedig a saját eszközeivel harcol, ameddig és ahogyan tud, és ezért nem érdemes kárhoztatni.
Nagy kérdés, hogy meddig.
