Tájékozódni próbáló értelmiségiként az embernek nem lehet nem észrevenni, hogy „óhatatlanul” elkezdődött egyfajta összegzése az Orbán-rendszernek. Nekrológok, tartalmasabb vagy sommásabb értékelések, bűnlajstromok születnek a témában. Anélkül, hogy részletesebb elemzésekbe bocsátkoznék azt illetően, mit tartalmaznak ezek az áttekintők, néhány figyelemre méltó dologra szeretném ráirányítani a figyelmet, amelyek elsikkadtak a nagy csatazajban.
Kiderült, hogy nem Orbán Viktor (és a rendszere) verte szét a demokrácia intézményeit, hanem ő csupán egy korábban megkezdett eróziós folyamatot fejezett be. Ráadásul úgy döfte le ezeket a rendszerváltáskor életre hívott testületeket, hogy azokra érdemi igény társadalmi szinten nem is volt hazánkban. A helyi önkormányzatiság pillanatok alatt a nagypolitika kicsinyített árnyéka lett. Azokat a településeket leszámítva, amelyekben közvetlen, személyes ismeretségben lehettek a lakók a vezetéssel, nem helyi ügyekről szóltak a viták, hanem etikai rendszerek mentén politizáltak a nyilvánosság előtt. A háttérben pedig egyértelműen hatalmi harc zajlott, gyakran a lokális minimumra törekvés szándéka nélkül. Azok a közepes vagy nagyobb városok jártak jobban, ahol sikerült konszenzusra jutni abban, hogy egymás munkáját nem rúgják szét teljesen az ellenoldali szereplők. (Ez lenne a demokratikus hatalomgyakorlás tartalma.) Persze az országos politika cirkuszi jellege miatt ezekben a városokban is voltak csörték, de korántsem olyan pusztító módon, ahogy ott, ahol valódi, mély ellenségeskedéssel zajlott az elmúlt harminc év. Azért pont a helyi önkormányzatiságot és annak ürességét hoztam példaként, mert a polgárok számára ebben az intézményben van jelen a legpregnánsabban közös életünk saját alakíthatóságának eszméje. (Megoldódnak-e a helyben felvetődő problémák, vagy sem?)
Az MTA függetlensége, a közmédia kuratóriumi tagjainak arányos képviselete, esetleg az Alkotmánybíróság ereje nagyon távol van a hétköznapi embertől, ezért ezen intézmények leáldozása csekély érdeklődést keltett. Kiderült, hogy a középosztály erősítését szolgáló minőségi oktatás és egészségügy csak elvi szinten tartozott a szocialista kormányok elérendő céljaihoz. Az első Orbán-kormányt kivéve minden kormány csökkentette az oktatási és egészségügyi ráfordításokat. Kiderült, hogy nincs összeomlás szélén a költségvetés. Gazdaságunk évek óta stagnál, de a közepes fejlettségű országok csapdáján kívül nincsenek csődre utaló jelek. Kiderült, hogy nemzeti nagytőkés csoport mindenütt jelen van, akár tetszik, akár nem; az Orbán Viktor idején kiépülttel nem az a gond, hogy van, hanem az, hogy nagyon rövid idő alatt és erőszakoltan jött létre. És nem versenyeztetés alapján, hanem kontraszelektáltan. Kiderült, hogy az ország éves költségvetéséhez mérten (aktuálisan közel 88 ezer milliárd forint) a korrupció révén ellopott vagyon arányaiban nem kirívóan magas, „csak” az emberek erkölcsi érzékét zavarja a lopás, annak is inkább az a része, amiből kimaradnak.
Az látszik tehát – végre! –, hogy Orbán Viktor nem a Sátán és nem a Megmentő, hanem egy, az országot valamilyen elképzelések mentén, valamilyen minőségben kormányzó miniszterelnök. Az ő menetele vagy maradása az általában elfogadott nézettel szemben nem élet és halál kérdése, hanem egy választói döntésé. A király nem meztelen, hanem egyszerűen csak ember. Amikor pedig ennek az embernek a munkáját tesszük mérlegre, akkor egyfajta kormányzásról mondjuk el a véleményünket. Ebben ki-ki megfogalmazhatja a maga verzióját. Abban nem lehet vita, hogy Orbán Viktor karizmatikus, erős vezető, aki az ország súlyánál sokkal nagyobb mértékben lett szereplője a világpolitikának. Ez nyilvánvalóan adódott habitusából, ambícióiból, és – a saját szempontjából – elmondható, hogy tehetsége kamatoztatásával kihozta a legtöbbet abból a korból és helyből, ahová született. Így lett ő a tüske az EU körme alatt. Így lett ő Donald Trump és Vlagyimir Putyin „barátja”, a migráció-ellenesség zászlóvivője, stb. Mindaz, amit és ahogy képvisel, provokatív, szembe megy a fősodorral. Ez az, amit annyi gondolkodó ember kérdőjelezett meg az országban. – Miért kell ilyen látványosan, ilyen támadóan? Miért nem lehet úgy, mint a többiek, csendben, nem provokálva? – kérdezik. Tudjuk, azért, mert a csendességgel nem lehet világlapok címlapjára kerülni. Akárhogy is, Orbán Viktor szempontjából ez siker volt. Szorgos munkával és kitartással kinőtte saját országát egy rövidke időre. Végül még egy dolog, amit le kell szögezni: az elszabadított lázadást saját maga kordában is tartotta. A protest helyzetet sohasem élezte ki a végsőkig, a saját vagy az ország ellehetetlenüléséig. Annak, hogy ő hős lehessen, ára volt, amit az ország meg is fizetett. Hogy ez túl magas ár volt-e, az kinek-kinek a saját megítélése, ám bizonyos, hogy sokan vannak, akiknek tetszik, hogy olyan vezetője van Magyarországnak, akiről mindenki beszél. Aki „csak úgy” felhívhatja az Egyesült Államok elnökét. Akinek most „magyar napot” tartanak Washingtonban. Azért is tetszetős ez, mert esetünkben a csendesség (valódi súlyunk a világpolitikában), az eseménytelenség sajnos jelentéktelenséggel is társul.
Úgy teszik azonban, hogy a tizenöt év alatt felgyűlt harag és a stagnálás most maga alá gyűrheti a gyakran autokratának, antidemokratikusnak minősített vezetőt és a NER-t. A váltás lehetőségét körüllengő érzelmileg túlfűtött állapot a korábbi választások ismeretében nem meglepő, ám tökéletesen indokolatlan. Mégpedig azért, mert azt kellene felismerni, hogy teljesen mindegy, hogy jövőre, vagy rá öt évre vagy később, de törvényszerűen el fog fogyni a lendület. Nem is olyan soká el fog fogyni az idő. Orbán Viktor megöregszik, és a nevével fémjelzett rendszer emlékké fakul annak minden erényével és nyomorúságával együtt. Épp az, amire megtaníthat minket az „elmúlttizenötév”, hogy távlatosabban legyünk képesek gondolkodni. (Vajon hogyan cselekedett volna Orbán Viktor, ha tudta volna az első pillanattól, hogy biztosan lesz tizenöt év teljhatalma?)
Most az lenne a feladat, hogy bizakodva a jövőbe tekintsünk. Ne hagyjuk magunkat többé szétválasztani politikai szekértáborok mentén. A gazdaság, a kultúra, a jogállamiság – összefogással! – akár egyetlen generáció alatt rendbe tehető. Nincs se szükség, se lehetőség károgásra. Szét kell szakítanunk azt a varázskört, hogy egyetlen hősünk van, Orbán Viktor. (Eleve a messianisztikus politizálással fel kellene hagynunk, mert ez sem más, mint egy szakma, amelyet jól vagy rosszul művelnek képviselői.) Azért is meg kell ezt tennünk, mert most kezdődik az, ami ő utána jön. Most kell ébernek lennünk, s az elszalasztott lehetőségeket pótolva, újult erővel, vidáman és derűsen túllépni ezen a saját magába szorult ideológián, aminek már nem lehet hatalma felettünk – végre varázstalanodott.
Minden változás magja az adott állapotban rejlő, addig fel nem fedezett hiány. Ebből épül fel az újabb valóság. Most is készülődik egy újabb lehetőség igazsággal áttörni a valóságot. Tegyük tehát végre tárgyilagos metszetbe a mögöttünk lévő időszakot, és mondjuk el bátran, bolondok voltunk, hogy hagytuk magunkat ideológiák mentén egymásnak ugrasztani, amikor pedig körülöttünk nem eszmék vannak, hanem polgártársak, akikkel legalább egyetlen közös pontunk, hogy csak egy életünk van, csak a most áll rendelkezésünkre. Ne hagyjuk tovább, hogy jól fizetett szakemberek korbácsolják fel érzelmeinket illúziók mentén. Rakjuk helyére a politikát, valahová az alsó-középső polcra. Készítsünk leltárt arról, hogy mi maradt még meg nekünk; szabaduljunk meg végre a fantomoktól, az álproblémáktól, a nemzeti sorskérdésektől, és nyissuk ki magunkat a lokális cselekvésre, a másik torzójának vélelmezése helyett a találkozásra. (Mióta is nem beszéltünk egymással?) Kiránduljunk, bográcsozzunk, kártyázzunk, horgásszunk (miért Áder János jut eszembe a horgászatról? – micsoda képtelenség!), ünnepeljünk és dolgozzunk, hogy büszkén adhassuk át az országot a következő nemzedéknek! Értsük meg, ha szánt szándékkal nem törjük le ezt a trendet, ha akarattal nem lépünk ki ebből az őrületből, magától nem fog odébbállni. Nem az a választásunk, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter, ezek fantomok.
A valódi választásunk nem az, hogy megint várunk valakit, aki majd „rendbe tesz mindent”, hanem hogy végre belátjuk, a rendbetevők – mi magunk vagyunk. A valódi választásunk, hogy maradunk-e a félelem és a sértettség emberei, vagy megtanulunk végre együtt élni – szabadon, felelősen, méltósággal. Mert egy ország jövőjét nem a hősei, hanem a polgárai tartják a kezükben. A valódi választásunk az, hogy panaszkodunk-e tovább, vagy építeni kezdünk. Nem országot a szó politikai értelmében, hanem közösséget, amelyben nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy együtt mihez kezdünk vele!
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
