Megértem, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak az ellenzéki pártok és azok szószólói. Megértem, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak az ellenzéki lapok, kiadványok és egyéb médiumok – például a tv- és rádiócsatornák, bár ezeket egy kezemen meg tudom számolni. Sajnos. És megértem, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak bizonyos ellenzéki politikusok is, akik jelen viszonyaink között próbálnak érvényesülni és hallatni a hangjukat. Igen, nagyon nehéz helyzetben vannak, gyakran borotvaélen kell táncolniuk. Nem, mindezt nem azért írom, mert tudom, hogy olyan túlhatalommal szemben kell(ene) érvényesülniük, ami gyakran eleve reménytelen helyzetbe hozza őket. A kormányoldal rendelkezik mindennel, amit ebben a küzdelemben be lehet vetni, és még annál is mindenebb mindennel. Pénz, paripa, fegyver – lefordítva a 21. század viszonyaira.
Vegyünk példának egy független lapot! Hogy a független jelzőt netán megkérdőjelezem, arra még visszatérek. Kezdjük azzal, hogy egy ilyen kiadvány soha egy fillér állami támogatásban sem részesül! Csak az anyagi terheket cipeli, amiket a kormány a nyakába rak, amiket hónapról hónapra ki kell gazdálkodnia – de részletekbe ne menjünk! A második nagy, de elmaradó bevételi forrás a reklámok. Elképzelhetetlen, már-már abszurdba hajló lenne – sajnos –, ha a jelenleg regnáló kormány ezeknek a lapoknak bármiféle megrendelést adna különböző reklámtevékenység kapcsán – pedig e mögött hatalmas pénzek állnak, pontosabban állnának, ha lenne. Logikusan következik mindebből, hogy az államhoz bármi módon kötődő cégek, vállalkozások sem reklámoznak egy ilyen lapban, mert tisztában vannak vele, hogy ez az akció a vezető elit szempontjából nem vetne jó fényt rájuk – hogy finoman fogalmazzak. És azok a vállalkozók és gazdálkodók, akik talán hajlandóak lennének ilyesmire, még ők is azt gondolják: jobb a békesség, mert ez létkérdés.
Igen, de ez létkérdés a példaként említett lap kiadójának a számára is. Bevételként marad az eladott lapok árából befolyó összeg, s innen-onnan csurran-csöppen még valami, ha ügyesen gazdálkodnak – és ebből az összegből kell mindent fenntartani és működtetni. Mi ez a havonta százmilliókkal kitömött, szorgalmasan segget nyaló médiumok körülményeihez képest? Vajon el lehet tartani egy igényes lapot (tv-t, rádiót stb.) csupán a vevők (nézők, hallgatók) által befizetett összegekből? Nyomtatott kiadványok esetén egyértelműen alapvető cél a példányszám növelése, másban hiábavaló reménykedni. És mi módon lehet ezt elérni? Nos, itt kezd a talaj ingoványossá válni.
Igen, itt merül föl bennem a korábban már említett függetlenség kérdéses mivolta. Lehet, hogy a gusztustalan politikai csatározásoktól független egy lap, lehet, hogy objektív tudósításokat, riportokat és publicisztikákat közöl magas színvonalon, de nem lehet független az őt eltartó olvasóktól. Az ő igényeiknek kell valami módon megfelelni, mert különben nem veszik a lapot, és már össze is dőlt a ház. Itt ismét elértünk egy roppant kényes kérdéshez: igazából mi az olvasótábor igénye? Hogy lehet ehhez – megtartva a függetlenséget – úgy alkalmazkodni, hogy esetleg még növekedjen is a lapot vásárlók és előfizetők száma? Mit lehet tenni olyankor, amikor emberek milliói számára a primitív emberkedés, a tartalmatlan, üres hőzöngés a szimpatikus és megnyerő? Nekik mit jelent egy okos érveket fölsorakoztató, intellektuális gondolatfűzér?
Az általam különösen kedvelt hetilapból az újságosnál hétről hétre 6-8 példány van a polcon (még jó, ha annyi), bulvár-szennylapokból ennek a tízszerese. És mégis az utóbbi fogy el gyorsabban, viszik, mint a cukrot. Sajnos ez a szomorú valóság. S mindez egyértelműen jelzi az olvasók többségének igényét, pontosabban igénytelenségét, szellemi színvonalát – ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni.
Most nézzünk egy politikust, aki tábort akar gyűjteni maga köré, pártot szeretne alapítani! Ha ezt megfelelő ambícióval akarja véghezvinni, akkor háromszor is meg kell gondolnia, mit mond leendő híveinek. Mert ha nekiáll őszintén a szemükbe mondani, hogy ti vagytok azok, akik miatt ott tart az ország, ahol, ti vagytok azok, akik négyszer kétharmadhoz juttattátok az ország lerablóit és kifosztóit, ti vagytok azok, akik bulvár-szennyet vásároltok és néztek a nívós lapok és műsorok helyett… – szóval ha mindezt a szemükbe mondja, akkor perceken belül azt veheti észre, hogy üres széksoroknak beszél. Ember nem lesz, aki rá szavazna. Nézzünk egy konkrét példát! A populista, nagyot ígérő Vona Gábor pártja a legerősebb ellenzéki párt volt éveken keresztül, messze maga mögé utasítva a többieket. A higgadt, okos, toleráns Vona Gábor pártja értékelhetetlen eredményt produkált június 9-én. Tudom, hogy leegyszerűsítem a dolgokat, de a végeredmény mégis önmagáért beszél.
Igen, ez a sokat emlegetett 22-es csapdája: ha szeretnék közösséget építeni, akkor alkalmazkodnom kell a közösség igényeihez, amint az előbb erről már volt szó. Ha nem teszem, a fentebb említett politikus sorsára jutok. Nem, egyáltalán nem kívánok általánosítani, csak az általam tapasztaltak alapján igyekszem levonni a konzekvenciát, és a helyzet a látottakat összegyűjtve rendkívül lehangoló. A mentalitásunk, a közösségi viselkedéssel kapcsolatos igénytelenségünk gyökeres megváltozásához évtizedekre lenne szükség, új generációknak kellene felnőni – de egy politikusnak mindezt nincs ideje megvárni, ő a mában él, neki most kell lépni és cselekedni. Mit tegyen? Álljon neki hazudozni, kezdje el színezni a valóságot, mondja azt, hogy úgy van, mikor nagyon is jól tudja, hogy nincs úgy? (Ugye, milyen ismerős?) Vagy álljon ki a pódiumra, és mondja azt, amit Churchill mondott, midőn 1940-ben miniszterelnökké választották? (Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket!) Mekkora tapsot kapna? S egy újságíró vajon megírhatja-e őszintén a véleményét, amikor a napnál világosabban látszik, hogy a sarkos és kritikus vélemény nem fogja lelkesíteni a lap olvasóit – hogy finoman fogalmazzak. Nem irigylem a tiszta szándékú, józan gondolkodású, ellenzéki újságírókat.
Mi hát a megoldás? – tesszük föl gyakran a kérdést. Márainál olvastam valahol, hogy nincs megoldás, csak türelem. És épp ez az, amiből manapság már a tartalékaink is rég kifogytak. Vagy a demokrácia ezen föloldhatatlannak látszó ellentmondása miatt jöjjön inkább egy jó király? (Nem, nem rá gondoltam, isten őrizz!!) Egy jó király, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak róla az alattvalói, csak végzi a munkáját a fölhatalmazása jogán, kizárólag a köz érdekében. Létezik ilyen?
A Hang.hu-n megjelent publicisztikák nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
