Az teljesen nyilvánvaló, hogy a titkosszolgálataink, jelen esetben a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, létszámhiánnyal bajlódnak, ha már utóbbi arra adta a fejét – nem is először – , hogy nyilvános hirdetés formájában próbálkozzon a toborzással. Bizony szegénységi bizonyítvány az, ha más módját nem találták a hiányzó létszám feltöltésének. Azt, hogy ez milyen kockázati tényezőket rejt magában, nem részletezem.
Tudom, persze, hogy tudom, létezik mostanság is előzetes, a kinevezést megelőző, nagyobb részben konspiratív ellenőrzés. Ha valaki fönnakadt a rostán, abból nem lett a rendszerváltozás előtti titkosszolgálat hivatásos tagja. Amikor 1969-ben az én felvételi ellenőrzésem folyt, ezzel egyidőben egy másik ilyen eljárás azért bukott meg, mert a jelentkezőről kiderült, hogy távoli rokona az ellenséges nyugaton, az NSZK-ban élt. A BM-be ugyan felvették, de nem állambiztonsági területre, hanem egy megyei kapitányság társadalmi tulajdonvédelmi osztályára tiszthelyettesi rendfokozatba nyomozónak.
Közben folyt az én ellenőrzésem is, és végül 1969. augusztus 1-vel a belügyminiszter kinevezett rendőr alhadnagy rendfokozatban operatív tisztnek az állambiztonsági területre kémelhárítónak.
De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a gondosnak egyáltalán nem nevezhető előellenőrzésem során a kizáró okok sokaságára nem jöttek rá. Álljon itt ezek közül néhány:
• Közismerten a római katolikus vallásunkat gyakorló család voltunk, főleg apám, aki papi kapcsolatokkal rendelkezett.
• Apám a háború előtt és alatt a Magyar Élet Pártja tagja volt és oktató a levente mozgalomban.
• Nagyapám két testvére gazdag szegedi iparosok voltak, mellesleg kulákok is, egyikük a Csillagbörtönt is megjárta.
• Keresztapám végig harcolta mind a két világháborút, alezredesi rendfokozatot ért le. A háború után koholt vádak alapján háborús és népellenes bűnök elkövetése miatt eljárás indult ellene. Az általa megmentett zsidó munkaszolgálatosok vallomásai is csak annyit értek, hogy a büntetését enyhítették, az ÁVO évekre internálta.
• Az egyik nagybátyám felesége rokonsága révén ismernünk kellett volna – de nem ismertük személyesen – azt a Gera József nyilasvezetőt, akit
• Szálasival egy sorban akasztottak föl.
• Apám unokatestvére 1956 októberében a szegedi városi nemzetőrség egyik zászlóalj parancsnokának segédtisztje volt.
• Az én forradalom alatti szegedi – fényképpel is bizonyítható – szerepvállalásomról már nem is beszélve.
Talán további részletekbe kár is lenne belemenni. Ha ezek közül egyre is rájöttek volna, máris törölnek a felvételre jelentkezők sorából. De a felületes munka során nem jöttek rá. Sőt megszédítette a személyzetiseket, hogy akkor éppen angyalföldi melós voltam, Kádár elvtárs kedvenc kerületének ipari munkása, a társadalmat állítólag vezető osztály része. Kiváló káderként kinevezést nyertem, és sikeresnek mondható kémelhárító pályát tudhatok a magaménak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1980-as évek közepén pártfegyelmit kaptam, majd leváltást egy időre, mert kommunistához méltatlanul szóvá tettem egyes vezető elvtársak erkölcsi kilengéseit és azt, hogy „ne lopjatok már annyit elvtársak”. Igen, a lopás már akkoriban is gyakorlat volt. Csak akkor „elvtársi alapon”, vagy éppenséggel „elvtársi segítségnek álcázva” loptak, vagy éltek vissza a hatalmukkal, azok, akiknek megvolt a megfelelő beosztásuk ehhez.
A fent érintőlegesen jellemzett családunkban, rokonságunkban ilyen szokás nem lett soha úrrá. Nem ezt láttam otthon, nem erre neveltek, s amikor ezeket tapasztaltam, szóvá tettem, már akkor is ilyen ostoba voltam. Azonnal elkaszáltak, a szakmában meghagytak, mert dolgozni azért valakinek kellett, de minden előbbre jutásból kizártak. Így aztán az állambiztonságtól szépen átsétálhattam a nemzetbiztonságba. Akkor sem nézte senki nálam sem, másnál sem, hogy kiféle s miféle vagyok, illetve vagyunk együtt, akik kiszolgáltuk Kádár rendszerét is.
Talán nem ártana óvatosabban bánni ezzel a nyilvános toborzási módszerrel, nem beszélve arról, hogy ez egyfajta lesajnálásra is okot adó körülmény, amelynek súlyos és káros következményei lehetnek.
