Mivel a Terror Háza Múzeum mindössze pár napig volt zárva, a bezárása ellen tiltakozó tüntetés az Andrássy úton okafogyott volt már akkor, amikor meghirdették. A rendezők mégsem lehetnek elégedetlenek. A „tüntetgetünk, tehát vagyunk" effektust valószínűleg sikerült kiváltaniuk, a Fidesz újabb életjelet adott magáról.
A levegő után kapkodó volt kormánypárt előző, Kossuth téri rendezvénye után kifejezetten józan és elmés döntésnek tűnt az október 23-ra Bayer Zsolt által bejelentett Békemenet lemondása, miután a tömegmozgatás pénzügyi és technikai feltételei az ellenzékiségben érezhetően romlottak. A múlt vasárnapi tüntetés résztvevői azért valószínűleg többen voltak 150-nél. A szám a Fideszről szólva módszeresen túlzó Magyar Pétertől ered, aki beérte azzal, hogy a megjelentek létszámán ironizált, jóllehet a tüntetés szolgált más, említést érdemlő tanulságokkal is. Bennem például azt a benyomást keltette, hogy a volt kormánypártnak vannak még tartalékai, de nem tudja, mit kezdjen velük. A jövő bizonytalansága ott foszforeszkált szinte valamennyi szónoklatban.
Menczer Tamás, akinek az új kormányfő elleni maratoni rágalomcirkusz legemlékezetesebb mutatványa köszönhető (Vége van, kicsi! – vágta némiképp elhamarkodottan a leendő miniszterelnök képébe 2024 decemberében), ezúttal meglepő visszafogottsággal beszélt a párt esélyeiről. – Akár győzünk, akár vesztünk, mindig öröm közöttetek lenni – mondta. Ez a kedélyeskedés bajosan értelmezhető magabiztosságnak a párt jövőjét illetően. Menczer azzal bíztatta továbbá közönségét, hogy „el fogunk jutni odáig". A mondat második fele, amiből kiderülhetett volna, hogy hová és meddig fognak eljutni, elmaradt.
Bayer Zsolt ezúttal papírról olvasta fel a magáét, vagy amit a kezébe adtak. Eszmefuttatása alapján érthetőbbé vált, miért szorul korrigálásra sokak szerint a Terror Háza által sugallt történelemszemlélet. Bayer ugyanis az európai szélsőjobboldal legradikálisabb szárnyától kölcsönzött számokkal bizonygatta azt, ami újabban ismétlődő elem a volt kormánypárt érvrendszerében, hogy a 20. század történelmében a kommunista bűnök súlyosabbak voltak a nácizmus bűneinél.
Bayer után „az est fénypontjaként" Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum elbocsátott igazgatója lépett színpadra. „Süket dumának" minősítette a múzeum anyagának szakmaiságát vitató hivatásos történészek érveit, majd kijelentette: „De mi Csurka István óta tudjuk, hogy a szabadság nem más, mint egy ócska kommunista trükk". Csurka ilyet nem mondott, ő „csak” a szakértelmet nevezte ócska kommunista trükknek, mely minősítés szintén nem visz közelebb a Terror Háza körüli vita megoldásához. A szabadság szó használata Schmidt Mária részéről közönséges nyelvbotlás is lehetett, úgy látszik, ezen a vasárnapon ő sem volt legjobb formájában.
Mivel soha nem jártam a Terror Házában, a kiállítás tartalmáról nincs saját véleményem. De ha maga a sokszor bevallottan az igazgatónő szellemiségét tükröző kiállítás is hasonló ideológiai zagyvaságokkal terhes, akkor miért ne lehetne igazuk azoknak, akik egy, a mostaninál hitelesebb történelemszemléletnek a közoktatásban való érvényesítése érdekében felülvizsgálnák annak anyagát?
– Ez a mi múzeumunk. Hagyják békén! – követelte Schmidt Mária, és tapsot aratott azzal az ötletével, hogy akinek nem tetszik a Terror Háza történelemszemlélete, az „csináljon magának egy másik múzeumot". Ez megfontolható lehetőség egy országban, amelynek értelmisége oly mértékben megosztott, mint a mai Magyarországé. Bármennyire szokatlan is egy ilyen megoldás, igazi versenyhelyzetet teremtene a rivális ideológiák, a nagyon is bonyolult történelmi igazságon vitatkozók között. Az ötlet megvalósulásához azonban nem fűznék vérmes reményeket. Már azért sem, mert félő, hogy a Fidesz-kormány által hátrahagyott adósságcsapdában vergődő új kormány képtelen lenne rendelkezésre bocsátani az ehhez szükséges milliárdokat.
