Hogy mit szólok ehhez az őrülethez? Évtizedek óta nem az a kérdés, hogy az Apokalipszis lovasai megérkeznek-e a nyakunkra, pusztán az, hogy mikor. A háború szele először akkor legyintett meg bennünket, amikor a határainktól délre darabjaira hullott szét egy ország, s azóta sem nyugodott meg a helyzet. Folyamatos a robbanásveszély ott is. Aztán jöttek a járványok (madárinfluenza, sertéspestis, Covid–19), s most még brutálisabb módon ismét itt a háború a szomszédban. Ez is jön keletről, nemcsak a gáz meg a kőolaj. A másik két lovas (éhínség, halál) az előző kettőnek egyenes következménye. Vajon mikor tanulunk mind ebből végre? Mikor vesszük tudomásul, hogy kivétel nélkül mindnyájan tehetünk arról, hogy ez bekövetkezett? Persze egyszerűbb a másikra mutogatni – a politikusra, a pénzemberre, a tábornokra, az oligarchára –, mint vállalni a felelősséget azért, igenis részünk van abban, hogy a világ idáig jutott.
Keresem a választ, vajon az az ukrán paraszt, aki életében talán a faluját sem hagyta el, s most mindenét hátrahagyva menekül, mentve az életét, mennyiben okozója mindennek? Vagy „csak” elszenvedője? Létezik ilyen égbekiáltó igazságtalanság? Nincs válasz, vagyis rossz a kérdés. A dolgok végtelen leegyszerűsítése minderre azt mondani, hogy ez orosz-ukrán konfliktus. Nem, itt az emberiség ön- és környezetpusztító életvitele nyomán kifakadt egy fekély, s hatalmas melléfogás, kizárólag tüneti kezelés ezt a fekélyt valami módon (ha egyáltalán) kezelni, begyógyítani. Akkora a feszültség a világban, hogy ez a fekély újra és újra – ennek a beteg bolygónak mindig a leggyengébb pontján – ki fog fakadni, s ha mi egyre kétségbeesettebben igyekszünk csak ezeket kezelni, gyakorlatilag semmit nem teszünk azon kívül, hogy elodázzuk a bajt.
’56 népe?
Az én nemzetem nem mondja, hogy gyanúsan sok a színes bőrű az ukrán menekültek között. Meg hogy ezek nem kárpátaljai magyarok, hanem cigányok. Nem gondolja azt sem, hogy az ukránok magukat bombázzák, és népirtást követtek el.
Hamvas Béla kitűnő esszéjében világosan megfogalmazza a krízis-katarzis szükségszerűségét és lefolyását. Természetesen – hiába reménykedünk, s fordítjuk el a fejünket – mi sem fogjuk megúszni, mert nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: minden, ami történik, az a mi cselekedeteink következménye. Sorban kapjuk az egyre súlyosabb figyelmeztetéseket, de becsukjuk a szemünket és a fülünket, mert amit hallanánk, az nagyon kínos, az nagyon tud fájni; nem viseli el az egónk. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, aki ha becsukja a szemét, és nem lát semmit, azt hiszi, hogy őt sem látják. Nos, meg fogjuk kapni, ami jár mindezért.
Lehet ócsárolni a politikusokat, Putyint, Zelenszkijt, Orbánt vagy bárki mást, de annak semmi értelme. Hitler soha nem tudta volna véghez vinni azt a szörnyűséget, amit véghez vitt, ha akkor és ott nem lettek volna meg a feltételek hozzá. S a feltételeket ki teremtette számára? Ki biztosította a körülményeket? Most nem valami hasonló történik?
De ha csak röviden akarok válaszolni a kérdésedre: igen, pocsékul érzem magam. Félek. Pedig a híreken kívül ide semmi nem jut el, messze vagyunk a keleti határtól. Mégis féltem a sz.ros kis életemet meg amit az évtizedek során összekuporgattam magamnak. Mert ilyen gyarló az ember. Vigyázz magadra! Ölellek!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg, március 11-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
