Válaszlevél fővárosi barátnőmnek

Válaszlevél fővárosi barátnőmnek

Rakétatámadás során megrongálódott lakóház Kijevben 2022. február 25-én (Fotó: MTI/AP/Emilio Morenatti)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Hogy mit szólok ehhez az őrülethez? Évtizedek óta nem az a kérdés, hogy az Apokalipszis lovasai megérkeznek-e a nyakunkra, pusztán az, hogy mikor. A háború szele először akkor legyintett meg bennünket, amikor a határainktól délre darabjaira hullott szét egy ország, s azóta sem nyugodott meg a helyzet. Folyamatos a robbanásveszély ott is. Aztán jöttek a járványok (madárinfluenza, sertéspestis, Covid–19), s most még brutálisabb módon ismét itt a háború a szomszédban. Ez is jön keletről, nemcsak a gáz meg a kőolaj. A másik két lovas (éhínség, halál) az előző kettőnek egyenes következménye. Vajon mikor tanulunk mind ebből végre? Mikor vesszük tudomásul, hogy kivétel nélkül mindnyájan tehetünk arról, hogy ez bekövetkezett? Persze egyszerűbb a másikra mutogatni – a politikusra, a pénzemberre, a tábornokra, az oligarchára –, mint vállalni a felelősséget azért, igenis részünk van abban, hogy a világ idáig jutott.

Keresem a választ, vajon az az ukrán paraszt, aki életében talán a faluját sem hagyta el, s most mindenét hátrahagyva menekül, mentve az életét, mennyiben okozója mindennek? Vagy „csak” elszenvedője? Létezik ilyen égbekiáltó igazságtalanság? Nincs válasz, vagyis rossz a kérdés. A dolgok végtelen leegyszerűsítése minderre azt mondani, hogy ez orosz-ukrán konfliktus. Nem, itt az emberiség ön- és környezetpusztító életvitele nyomán kifakadt egy fekély, s hatalmas melléfogás, kizárólag tüneti kezelés ezt a fekélyt valami módon (ha egyáltalán) kezelni, begyógyítani. Akkora a feszültség a világban, hogy ez a fekély újra és újra – ennek a beteg bolygónak mindig a leggyengébb pontján – ki fog fakadni, s ha mi egyre kétségbeesettebben igyekszünk csak ezeket kezelni, gyakorlatilag semmit nem teszünk azon kívül, hogy elodázzuk a bajt.

Hamvas Béla kitűnő esszéjében világosan megfogalmazza a krízis-katarzis szükségszerűségét és lefolyását. Természetesen – hiába reménykedünk, s fordítjuk el a fejünket – mi sem fogjuk megúszni, mert nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: minden, ami történik, az a mi cselekedeteink következménye. Sorban kapjuk az egyre súlyosabb figyelmeztetéseket, de becsukjuk a szemünket és a fülünket, mert amit hallanánk, az nagyon kínos, az nagyon tud fájni; nem viseli el az egónk. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, aki ha becsukja a szemét, és nem lát semmit, azt hiszi, hogy őt sem látják. Nos, meg fogjuk kapni, ami jár mindezért.

Lehet ócsárolni a politikusokat, Putyint, Zelenszkijt, Orbánt vagy bárki mást, de annak semmi értelme. Hitler soha nem tudta volna véghez vinni azt a szörnyűséget, amit véghez vitt, ha akkor és ott nem lettek volna meg a feltételek hozzá. S a feltételeket ki teremtette számára? Ki biztosította a körülményeket? Most nem valami hasonló történik?

De ha csak röviden akarok válaszolni a kérdésedre: igen, pocsékul érzem magam. Félek. Pedig a híreken kívül ide semmi nem jut el, messze vagyunk a keleti határtól. Mégis féltem a sz.ros kis életemet meg amit az évtizedek során összekuporgattam magamnak. Mert ilyen gyarló az ember. Vigyázz magadra! Ölellek!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg, március 11-én.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.