November 29-én a politikai diskurzus középpontjába került Demeter Szilárd Origón megjelent írása, amely Európát Soros György gázkamrájának nevezi, és az ott fulladozók képéhez hasonlítja, úgymond, a magyarok és lengyelek liberalizmussal szembeni küzdelmét. Biztos, hogy komoly politikai következményei lesznek ennek az írásnak, melyhez hasonló tartalommal és stílussal eddig legfeljebb a Kurucinfón lehetett találkozni.
Meggyőződésem azonban, hogy követlen politikai következményeknél nagyobb tét forog kockán. Ez a megnyilvánulás válaszút elé állítja a magyar közélet és értelmiség egy jelentős rétegét. Az eleve „baloldalon” állókat – ha van még értelme ennek a címkének – nem, és a szélsőjobbot sem: az ő reakciójuk nem kérdéses. Valójában az sem kétséges, hogy mit gondolnak a régóta töprengő, helyüket kereső „konzervatívok”, avagy mérsékelt jobboldaliak. Az már sokkal inkább kérdéses, hogy mit tesznek. Az alábbiakban olyan gondolatokat igyekszem megfogalmazni, amelyek ebben az útkeresésben segíthetnek.
Úgy vélem, nem kétséges: Demeter Szilárd „nem tudta, mit cselekszik”, amikor közzétette ezt az írást. Nem is sejtette, mert különben előzetesen kér hozzá politikai jóváhagyást, és azt aligha kaphatta volna meg. Nyilvánvaló kellett legyen, hogy egy ilyen ügy kifejezetten megnehezíti a kormány most amúgy is kényes helyzetét külpolitikailag, de talán belpolitikailag is. Bár egyesekben fölmerülhet, nem hiszem, hogy szándékos politikai provokációról lenne szó. (Természetesen nem sokat javít a helyzeten, ha azt feltételezzük, hogy magasabb szinten is hiányzott a politikai belátás, a humanitás minimumáról már nem is beszélve.)
Ez az írás olyan elképesztő mértékű empátiahiányról tanúskodik, olyannyira áthágja a moralitás határait, hogy kiiratkozást jelent a civilizált világból. Demeter Szilárd azonban ezzel nincs tisztában, mert – nem lehet rá jobb kifejezést találni – kulturálisan fogyatékos. Annyira nincs tisztában írása vállalhatatlanságával, hogy amikor – minden bizonnyal felsőbb utasításra – elkezd visszavonulót fújni, akkor újabb brutalitást követ el: azt írja a magyar zsidóságot par excellence képviselő Mazsihisznek, hogy senkinek nincs joga kisajátítania a holokausztot. Tényleg hihetetlen: mintha csak egy pszichopata írná, aki nem tudja, hogy a másik legérinthetetlenebb „tulajdonát”, a szenvedését vitatja el. Ekkor már tudja, hogy nagy bajba keverte magát, úgyhogy amikor gyakorlatilag megismétli azt, amit éppen visszavonnia kellene, akkor nem cinikus, hanem egyszerűen barbár.
Nagy kísértés lenne azonban itt megállni: elkönyvelni, hogy egy futóbolond valami botrányosat művelt, amit mindenki csak sajnálattal könyvelhet el. Még az az állítás is teljességgel félrevezető, hogy Demeter Szilárd a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója – és kész. Nem, ő valójában a jelenlegi Aczél György, de legalábbis ominózus írásának megjelentetéséig legjobb úton volt afelé, hogy a magyar kulturális élet legnagyobb hatalmú uraságává váljon, s ehhez immáron hivatalos kormányzati pozíciója is van.
Hogyan kerülhetett ilyen pozícióba egy minden valós tehetsége mellett ennyire súlyos hiányosságokkal bíró ember? Miféle mozgás, dinamizmus rajzolódik ki ezek mögül az események mögül, s azok hová vezetnek? Ez az igazi kérdés.
A magyar kulturális életben évek óta fokozódik a polarizáció: egyre vadabbak, szélsőségesebbek az indulatok és az intézkedések. Olyan ördögi spirál működik, amely szinte hétről hétre tesz áthághatóvá olyan határokat, amelyek nem sokkal korábban még az azt áthágó számára is szilárdnak minősültek. Világosan látható az, ahogyan kiszorulnak egyértelműen konzervatív – és nem de, hanem vagyis – mérsékelt intézmények, személyek, fórumok, s pozícióba kerülnek szélsőségesek, akik itthon és külföldön is csak egy szekta körében tudnak mozogni. Ebben a folyamatban jelent igazi ugrást az, ami most történt. De ez már valóban a szakadék széle. Innen nincs tovább.
Mi is történt, és mi ezen az úton a következő lépés? Azt olvassuk, hogy ez az írás ízléstelen módon az embermilliókat fizikailag megsemmisítő szörnyűséghez hasonlította az éppen aktuális politikai küzdelmeket, különösen is az EU-s pénzek és jogállami normák körül folyó csatározást. Ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Ez ugyanis annyira abszurd kijelentés, az aktuális küzdelmek minden tétjükkel együtt olyannyira fölnagyítva jelennek meg így, hogy ez a hasonlat ellenállhatatlan erővel akar megfordulni. Ez a logika kikerülhetetlenül oda vezet, hogy a holokausztot kell a mostani politikai csatározásokhoz hasonlítani. Nem ez olyan nagy, mint az, hanem az olyan kicsi, mint ez. Innen pedig egyenes az út a holokauszttagadásig. Milliók halálának igenis kéjes elvitatásáig. Az ezt „alátámasztó” új és új információkban, leleplezésekben, viccekben való mámoros fürdőzésig. Ez legdrágább szellemi tápláléka a magyar társadalom – és sok más társadalom – néhány százalékának. Olyanoknak, akik nem csak nem tudnak, nem is akarnak a fennálló világ része lenni, azon esetleg javítani, hanem forradalomról álmodoznak. Alternatív valóságot álmodnak maguknak, amely, minél kevesebb köze van a valósághoz, annál csábítóbban édes.
Az a folyamat, amelyben benne vagyunk, ebbe az irányba mutat. A holokauszttagadók emberi voltból kivetkeztető indulatáig, és – ne legyen kételyünk – a vírustagadók és laposföld hívők szellemi leépültségéig. Járulékos következményként pedig nemzetközileg a pária létig.
Erről az útról kell visszafordulni. A huszonnegyedik órában. És ehhez azoknak kell megtenniük a döntő lépést, akik nem „a másik oldalon” vannak. Az egyházaknak, konzervatív vagy mértékadó jobboldali személyiségeknek, intézményeknek. Sokszor más fakadna abból, ami erkölcsileg helyes, és abból, ami egy adott közösség érdeke. Ebben a helyzetben nem így van: mindkettő arra indít, hogy megtörténjen ez a lépés. Az ország számára csak ez a járható út.
A szerző lelkész
