Úgy tűnik, lassan-lassan véget ér ez az alaposan felturbózott Pegasus-ügy is. Emlékeztetném az olvasót az ügyben leírt legelső gondolataimra: „Ha egyszer az emberi elme kitalál valamit, ami felhasználásra is kerülhet a titkosszolgálati munka területén, azt a hírszerző, elhárító, stb. konspiratív munkában használatba is fogják állítani”. Röviden ennyi volt a véleményem magáról a Pegasus néven emlegetett módszerről. S mi lett a végeredmény? Lényegében az, amit e lap hasábjain akkor, talán elsőként leírtam.
Azt persze hozzá kell tennem, hogy akkor is már a legtöbben azt kifogásolták, hogy kik ellen vetették be ezt az izraeli lehallgatási „csodafegyvert”. Majdnem az a vélemény volt kihallható, kiolvasható az elhangzó, néha acsarkodó véleményekből, hogy az még rendben is lenne, hogy van ez a Pegasus, de az nem mindegy, hogy kik ellen alkalmazzák. Különösen súlyos a helyzet, ha netán politikusok, újságírók, vezető gazdasági szakemberek ellen használnák fel. A többiek mintha nem is számítanának!
Akik a személyeskedésbe belemerültek, egyben törvénytelenséget is emlegettek. Ilyenre volt már példa néhány évtizede, amikor fideszes politikusok törvénytelen, közpénzből, stb. végrehajtott megfigyelését emlegették, és a bohózat szintjére süllyedt nemzetbiztonsági különbizottsággal vizsgáltatták a történteket. S mi lett a vége: a nagy semmi! A mostani Pegasus-ügynek mi lett a vége? Ugyancsak a nagy semmi!
Ebben az ügyben egyetlen, amit tenni lehet: tudomásul venni, hogy van egy ilyen – eddig nem ismert – lehallgatási módszer. Ezt is be kell sorolni a többi közé, és ha a célszerűsége, szükségessége adott, hát bizony a megfelelő szinten engedélyezni is kell az alkalmazását. Ennek megvannak a szakmai kritériumai, főleg, hogy nem olcsó módszerről van szó, és az alkalmazás egyébként is rejt önmagára nézve dekonspirációs kockázati tényezőket.
Meg sem tudnám számolni, hogy azokban az évtizedekben, amikor titkosszolgálati operatív feldolgozó munkát végeztem és irányítottam, hány lehallgatási ügyet készítettünk elő és hajtottunk végre. Azok kevésbé voltak korszerűek, mint a Pegasus, de a féltett magánszférát ugyanúgy sérthették. Még a diktatúra éveiben is csak olyan lehallgatásokkal töltöttük az időnket, amelynek titkosszolgálati szempontból volt valami jelentősége, értelme, várható volt tőle az alapgyanúval kapcsolatos valamiféle előre vivő információ, operatív bizonyíték. Más esetekben néha még utasítás ellenére sem kezdtünk hozzá a művelethez..
Gyakran előszedték, hogy bizonyos esetekben a lehallgatás – például a Pegasus-módszer alkalmazása is – törvénytelen volt. Ha egy módszer rendszerbe van állítva és a felhasználást a megfelelő szintű vezető – akár belső, akár külső – engedélyezi, az máris nem lehet törvénytelen, mert a vonatkozó – nemzetbiztonsági munkát szabályozó – törvény szerint jártak el benne. Az más kérdés, hogy amikor ezt a hivatkozott törvényt elfogadták, már akkor is olyan silány volt, mint akik elfogadták és életbe léptették. Még a bírói engedélyezés mint külső ellenőrzés talán elfogadható, de az igazságügy-miniszteri külső felügyelet mennyiben számít külsőnek? A nemzetbiztonsági szolgálatok munkáját irányító miniszter és a „külső” engedélyező igazságügy-miniszter is ugyanannak a kormánynak a tagja. Kíváncsi vagyok, hogy ki találta ki annak idején ezt a lényegében belső, de külsőnek tartott engedélyezési eljárást. Holtbiztos, hogy életében lehallgatási akcióban nem vett részt, „tintanyaló” lehetett a javából.
Számomra az egész Pegasus-ügy leglényegesebb tanulsága az volt, hogy kiderült, a „külső engedélyező” nem is mindig a törvényben előírt igazságügy-miniszter volt, hanem a törvényi rendelkezéssel ellentétben lepasszolta a feladatot az egyik államtitkárának. Na, ez volt a törvényellenes a mi Pegasus-ügyünkben! Erről persze mindenki hallgat. Arról már nem is beszélve, hogy aki az utóbbi években a lehallgatási műveleteket engedélyezte, az ma már leváltott, korrupciógyanúba keveredett államtitkár.
Nesze neked jogállam meg törvényesség! A fő vétkes miniszter pedig az új kormánynak is tagja. Csak remélni merem, hogy a soron következő lehallgatásomat vagy más külső engedélyhez kötött megfigyelésemet már ő fogja engedélyezni, nem egy korrupciógyanúba keveredett szedett-vedett államtitkár. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy az elmúlt politikai rezsimek uralkodása, hatalmaskodása alatt, amikor újból és újból megfigyelés alá vontak mint a célszemélyi státust megérdemelt állampolgárt, annyira sem becsültek, hogy legalább a velem szemben elrendelt intézkedést egy miniszterrel engedélyeztessék, ahogy ezt a törvény előírta. Nem! Nekem csak egy kopott kis könyökvédős államtitkár juthatott a sorból, akire éppen rátestálták ezt a feladatot.
Az a sejtésem, hogy már régen túl kellett volna lépni ezen a rendszerváltás forgatagában kiötlött külső engedélyezési rendszeren. Ebben az országban az utóbbi évtizedekben már annyi törvénymódosítás volt, hogy eggyel több vagy kevesebb olyan mindegy. A legegyszerűbb az lenne, ha a titkosszolgálati munkát felügyelő miniszterek engedélyeznék az egy-egy előterjesztésben foglaltakat, vagy ha az illető államtitkári beosztásban van, akkor legyen ő a felelős. Hangsúlyozom, hogy minden tekintetben felelős. Az a gyanúm, hogy hiába reménykedek. Marad itt minden a régiben.
Befejezésül még egy észrevétel. A törvény szerint az a szabályos – törvényes – lehallgatás, amelyet igazságügy-miniszter engedélyezett (most a bírói engedélyezéseket hagyjuk figyelmen kívül). Ha egy független szakértői bizottság a legszigorúbb titoktartási kötelezettség mellett az elmúlt három évtized külső engedélyhez kötött előterjesztéseit gondosan felülvizsgálná, hány esetben találkozna nem miniszteri, hanem csak államtitkári jóváhagyással? Az a gyanúm, hogy nem kevéssel. S ezek pedig a törvényben meghatározottakkal ellentétesek, vagyis törvénytelenek. Akit, akiket ilyen szabálytalan engedélyezések alapján figyeltek meg – például hallgattak le – mind törvénytelenségek áldozatai. A törvénysértéseknek pedig rendszerint elkövetői, felelősei voltak és vannak. A további jogászkodásba már nem mennék bele. Szinte biztos vagyok azonban benne, hogy ilyen vizsgálódás nem lesz, felelősök nem lesznek, a felelősségre vonások elmaradnak.
A Pegasus-őrületet pedig végre felejtsük már el. Volt azért némi tanulsága az ügynek!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
