Ülök a Romban, a megszokott, sörcsaphoz simuló, pultmenti szuperpozíciómban (akarok is beszélgetni meg nem is, magamban méltatlankodom, ha nem bukkan fel ismerős, de ha mégis, akkor meg nem igaz, hogy nem hagynak a derengő vörös fényben olvasni az újságomat – érzésem szerint valahogy így van ezzel a társas dologgal az ellenzék és szavazótábora is). Fogalmazni kezdek a mobilomon, vagy lesz belőle publicisztika, vagy nem, de viszonylag ritkán kap el az ihlet, kihasználom, és egyébként sem olyan szentségtörő dolog okoseszközön magvas gondolatokat pötyögni, amióta az ereszember a tabletjén alkotta meg Magyarország Alaptörvényét; igaz, nekem jóval kevésbé lesz izgalmas és buja az éjszakám, attól tartok.
A friss-ropogós árnyékkormány-alakítás zakatol a fejemben, de rá kell döbbennem: távolról sem azért, merthogy pro meg kontra, hovatovább helyes vagy nem helyes, amúgy mit gondolunk az egykori kormányfő pártjáról, kinek az érdeke ez, kié nem, viszont egyáltalán mit és hogyan kellene avagy nem kellene, nem ezek a végeláthatatlan, laikus teóriák foglalkoztatnak. Sokkal inkább a puszta tény, hogy belefájdul a fejem, amikor elkezdem végigagyalni a vélelmek és meggyőződések, taktikák és praktikák, várható és elvárható reakciók beláthatatlanul terjengő indulatgócait. Miközben azon küszködöm, hogy reagáljak (akár csak önmagamban) Mumusné asszony árnyékkormányának hírére, egyben felkészüljek az ezerféle értelmezési lehetőségre, a konkrét fizikai fáradtság ráébreszt, hogy a nagy be- és megmondások szövedékében objektív tutiság után kutatni egyet jelent azzal, hogy állandóan mások fejével gondolkodom.
Ez a fajta véleményalkotás (kinek az érdeke, mit jelent, vajon ki akarja, hogy azt higgyük, tudjuk, amiről tudják, hogy tudjuk) egy bonyolult sakkjátszmát feltételez, annak lépéseit, csapásait és ellencsapásait próbáljuk a partvonalról megfejteni – csakhogy pont ott van a bibi, hogy ezt bizony nem mi játsszuk. Kibicként tippelgetünk, veszekszünk és okoskodunk, bármelyik oldalon szállunk be a kétes diskurzusba.
Mielőtt a köldöknézegetés vádja érne, leszögezem: szerintem velem együtt sokan elvesztették már hitüket a saját percepciójukban, egyúttal az érdeklődésüket másoké iránt. Akadunk elegen, akik próbáltunk tenni, a magunk eszközeivel küzdeni, aztán kivégeztek és megtapostak minket, akkor senki nem állt mellénk, és egyre értelmetlenebbnek tűnik mások lépéseire fogadásokat kötni. A cinikus bizonytalanság totalitásáról vekengek, ha nem is azonnali haszonnal, de legalább kiírva magamból azt, ami szerintem korkép, állapot, közös bágyadtságunk tablóképe. Mert ugye az a helyzet, hogy bármi lehet, és annak ellenkezője is. Lehet például, hogy a parlamenten belüli politizálás a valódi megoldás, és akik ennek ellenkezőjét szorgalmazzák, a totális megsemmisülésbe taszítanák a megmaradt opponálókat. Meg az is lehet, hogy a parlamenten kívüli politizálás a valódi megoldás, és akik ennek ellenkezőjét szorgalmazzák, a totális megsemmisülésbe taszítanák a megmaradt opponálókat. És mindkettőt szervezheti titokban a kormány, ugyanakkor mindkettő lehet őszinte (szükséges vagy elhibázott) ellenzéki szándék is. Lehet.
Lehet, hogy a DK árnyékkormánya teljesen jó (legalábbis logikus) lépés. Lehet, hogy csak egy bukott miniszterelnök kapálózása. De természetesen az is lehet, hogy a Fidesz csele, vagy pont az EU ármánya, vagy mindkettő, vagy egyik sem, vagy gyíkemberek. Négy lépés múlva okosabbak leszünk (spoiler: nem leszünk).
A monolit kormánytömbbel szemben álló, okkal vagy oktalanul önnön berkein belül is fenekedő ellenállás erőit meglepő mértékben köti le egymás lépéseinek előrejelzése, az arra adott válaszra érkező reakciók ravasz számítgatása, a tényleges játékosok hatalomtechnikai megfontolásain túl immár a követők körében is. Hogyne, sakkjátszma ez, pozíciókért, elismerésért, „én előre megmondtam”-okért folytatott, kisujjeltartós küzdelem. Mivel magyarázza majd a második, ha én azt mondom a harmadikra, hogy a negyedik malmára hajtja az első vizét? És – bölcsészesen komor sörkorty közepette merül fel ez – mi van, ha nem is én látom jól az egészet? Mi van, ha pont az a jó lépés, aminek a szerintem megvezetettek tapsolnak, mi van, ha engem vezettek meg? De változatlanul nem én játszom ezt a partit, nem mozgathatom a bábukat. Másodlagos tippelgetési élmény a jussom.
És ez az ide-oda konteózás elegendő is nekünk, az istenadta népnek, elvégre imádjuk az efféle sakkot (nézni), a Vezércsel című sorozat sem véletlenül hozta lázba a világot, szeretjük a pszichológiai elemekkel tűzdelt intellektuális kártyavárakat. Kár, hogy a mi kis magyar verziónkban nyoma sincs Anya Taylor-Joy üdítő látványának, meg az is kár, hogy továbbra sem számít, mennyit kombinálunk a rendelkezésünkre álló részinformációk pókhálójába gabalyodva. Szóval ahelyett, hogy nyolc lépéssel előre morfondírozva, beidegződéseim mentén vagy azoknak dacosan ellenállva (végső soron ez is mindegy) ítéletet hoznék egy újabb politikai döntésről, inkább lerázom magamról az egész agysajdító találgatást, ez lesz az én vezércselem, csendben teszem a dolgomat, amihez tényleg értek. Most például ülök a megszokott, sörcsaphoz simuló, pultmenti szuperpozíciómban, és bosszankodom, hogy nincs kivel beszélgetnem, akit aztán úgyis leráznék, mert unom, végtelenül unom az összes létező témát.
