Hárslevelű – A Babi néni sublótja

Meg nem mondom, hány éves voltam, az egyetemet kezdhettem akkor. Egész pontosan a szabadságnak azt a korábban nem gyakorolt gyönyörélvezését, hogy büntetlen kelhetek nyolc után, és a bevezetés a bevezetésbe szeminárium helyett horgászhatok a Molnár-szigeten. Arra emlékszem, hogy a két négyzetméteres kioszkban, a Királyerdőre célzott komp mellett befaltam egy fokhagymás lángost, és ráöntöttem egy alig-hideg fröccsöt. Aztán valami elhúzta a biciklikormányt, hogy ne az Újtelep felé tekerjek haza, hanem kanyarogjak el a Babi néni boltjába, ahol az ősszel szedett diómat meg gesztenyémet minden számla nélkül bevette a Babi néni, és olyan pénzeket tett a kezembe érte, hogy egyre több diót meg gesztenyét támadt kedvem szedni az évek alatt. A pult, aminek nekitámasztotta tekintélyes karját (két fia országos bajnok kajakozó), üvegezett volt, alatta ceruzák, tollak, radírok, hegyezők, Barbie babák és Kenek, színes gömbrágók mindennap újuló konstellációja. Még ez alatt két széles-lapos fiók, amibe sosem látni be, de lehet olyat kérni, hogy finoman sercegve kivonódjanak, percegjen a préselt fa sínen a préselt fa filiálé, és előkerüljenek a Babi néni kincsei. Cigaretta, kapulakat, kaparós sorsjegy. Meg időnként bor, onnan tudtam, hogy mikor ki-be siklott-surrogott a fiók, tompa, telt hangon üvegek koccantak egymásnak.

Voltam már elég idős meg ismertük is egymást a Babi nénivel, bemondtam úgyhogy, hogy bort szeretnék. Surrogott is a préselt fa, tompa, telt hangon üvegek koccantak össze, és egy Debrői Hárslevelű állt meg peckesen kettőnk közt. Nem merült fel egyikünk részéről sem, hogy válasszak, ez volt a bor, amit a fiók meg a Babi néni együtt kitaláltak nekem. Apellátának nem volt helye.

Meg nem mondom, hány éves voltam, de a bort még nem hűtöttem mániásan az ideális tized fokokig, nem töltöttem a tulipánkehely derekáig éppen, csak inni akartam, nem sokat liturgiázni vele. Érzem a langyos, félédes ízt most is a számban; talán azt az olcsóparafás, aranycirádás bort pontosan így kellett inni, ilyen fiókmelegen, kapálózó parafaforgácsokkal a színén, vizespohárból. Édesanyám mosolyára is emlékszem: hogy szerette nagyapád ezt a bort, nem tudtad? Nem tudtam, ahogy neki sem kellett tudnia, hogy a véletlen nyomta kezembe, nem géneken át indázó hívó szó. Amikor aztán bezárt a Babi néni kisboltja (az első környékbeli gíroszosnak adta át a helyét), én sem vizespohárból ittam már a bort, és ha nagy ritkán Hárslevelűre óhajtottam, somlói meg tokaji szárazakat szimatoltam tulipánkehelyből.