Döbbenettel vegyes rácsodálkozással hallgattam és néztem végig azt a videót, amelyen a koreai nép „barátságos atyját” egy tízezer lakásos lakópark megnyitóján köszöntötték. Nem akartam hinni a szememnek: mindez most, 2024-ben? Lehetséges ez? Gyerekként éltem végig a Rákosi-korszakot, így konkrét élményeim csak ezen a szinten lehetnek; annyi idősen érthető módon fogalmunk sem volt a politikáról. Annyit persze tudtunk, hogy Rákosi „pajtás” meg a mi nemzetünk „barátságos atyja”, s számtalan képen mosolygott ránk, hatalmas plakátoktól kezdve képeslapokig, könyvek oldalain és műhelyek falaira kirajzszögezve; néha búzakalászt morzsolgatott mosolygó (naná!) asszonyok gyűrűjében, hol meg acélöntő munkások néztek rá rajongó tekintettel. Mindez az én korosztályom számára már csak homályos emlék, s ha nem szólnának róla riportok, beszámolók és filmhíradók százai, még egy (rossz) álomnak is tekinthetnénk.
Talán nem véletlen, hogy ez jutott eszembe a negyvenesztendős észak-koreai diktátort, Kim Dzsongunt dicsőítő – mit dicsőítő? istenként az égbe emelő – videoklip láttán. Azon kezdtem tűnődni, hogy most akkor változott a világ az elmúlt hét évtized alatt, vagy sem? Ha csak a közvetlen környezetemet veszem számításba, rég elhunyt szüleim bizonyára eltévednének manapság városunkban, és döbbenten tekintenének a számukra érthetetlen kütyük ezreire, a brutális forgalomnövekedésre, a bevásárlóközpontok roskadásig telt polcaira és még sok minden másra, amit itthon „sikerült” összehoznunk. Vagyis azért forog a világ kereke, a külsőségek változása megszédít mindnyájunkat, de ezzel párhuzamosan vajon lezajlik ugyanilyen változás a lelkünkben, a mentalitásunkban is? Mert nagy szükség lenne rá, hogy alkalmazkodni tudjunk az egyre szédültebben pörgő világhoz. A kérdésre nem szívesen válaszolok, mert sem a nem, sem az igen nem alkalmas a helyzet pontos leírására. Igen is, meg nem is. Néha igen, néha nem.
És most ugorjunk egy nagyot, ismét a Glóbusz másik féltekéjére, a Magyarországnál valamivel nagyobb területű (120 ezer km2), ugyanakkor közel 26 milliós Észak-Koreába, ahol a jelek szerint megállt az idő. Kim Dzsongun már a dinasztia harmadik nemzedékéhez tartozóként uralja az országát fizikai és spirituális téren egyaránt – a jelek legalábbis erre utalnak. Gyakorlatilag azt csinál, amit akar, ami a betegesen nárcisztikus, torz lelkületéből fakad. Istenként ünnepelteti magát, mérhetetlen luxusban él, emberek millióinak sorsa fölött ítélkezik kénye-kedve szerint, s ha épp katonáskodni van kedve – természetesen van –, akkor brutális fegyverkezésbe kezd, atomháborúra készülődik, miközben emberek tízezrei halnak éhen körülötte. Nem számít!
Miként magyarázható mindez? Nincs új a nap alatt? Ennyire el lehet zárni egy népet a világ változásai elől, hogy azt higgyék, ez az egyetlen járható út? Vajon miként élik meg mindezt a hétköznapok vonulatában az ottaniak? Elfogadják, hogy az van, aminek lennie kell? Nem morgolódnak? Hangosan nyilván nem, mert azt élve nem úsznák meg. Bennem fölmerül a kérdés: miféle nép az, milyen örökséget hordoz magában, amellyel mindezt gond nélkül meg lehet tenni? És csak fokozza az ellentmondásokat, hogy a szomszédjában ott van a közel 52 milliós (ugyanakkor területileg valamivel kisebb), hihetetlenül gazdag és technikailag a legfejlettebbek közé tartozó Dél-Korea – ahol csak a fővárosban annyian élnek, mint Magyarország teljes lakossága. Észak és dél: ugyanaz a nép, és mégis micsoda elképesztő és megmagyarázhatatlan különbségek!
El tudjuk képzelni mindezt honi viszonylatban, mondjuk úgy, hogy a Duna két részre osztja a Kárpát-medencét? Létezhet ekkora különbség magyar és magyar között is? A választ illetően ismét bizonytalan vagyok, de reménykedem, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Vagy mégis? Mindez attól függ, milyen szemüveget viselünk: egy borsodi vagy szabolcsi kisközség helyzetének kilátástalanságától milyen távolságra vannak a nagyvárosi lehetőségek?
Javasolom, nézzék végig azt a videoklipet, amit az írásom elején már említettem. Bevallom, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább hangosan nevessek a látottakon. Érdemes és fontos, hogy rögzüljön bennünk: bizony, itt tartunk, és ilyesmi nem csak a 20. század szörnyűségei között lelhető föl, hanem napjainkban is. A videó elé erőszakos módon odatett kormánypropaganda lejátszása alatt legalább a hangot vegyék le, ha már rákényszerítenek bennünket ilyen sunyi hazugságok végignézésére. (Nocsak-nocsak! Nincs új a nap alatt?)
