Magányosan pusztul Budán az egykori Népgőzfürdő műemlék épülete, amely egy páratlan természeti csoda bejáratát rejti. A Molnár János-barlang a világ legnagyobb hévizes barlangrendszere, nyolc kilométer hosszú termeit a Lukács fürdőt is tápláló karsztvizek építik.
Az 50 éve átadott, és a közelmúltban luxuslakóparkként újjáéledő egykori SZOT-üdülő monumentális tömbje alatt, a József-hegy lábánál különös látvány fogadja a járókelőket. A Frankel Leó úton, a Lukács fürdővel szemben, klasszicista házak ölelésében egy törökfürdőre emlékeztető rom, és egy elhagyott földszintes épület áll, a kettő között pedig parányi tó árválkodik. A közel 130 éve épült Népgőzfürdő, a Malom-tó, illetve a partján található valamikori bisztró látványa ma már nehezen idézheti fel azt az élénk társadalmi életet, amely egykor ott zajlott. Arra pedig gyanútlan nézelődőként még kevésbé gondolnánk, hogy a szomorú romok egy páratlan természeti képződményt rejtenek maguk alatt. A mélyben húzódik ugyanis a Molnár János-barlang, hazánk legnagyobb víz alatti barlangrendszere, és egyben a világ legnagyobb hévizes barlangja.
Persze csak addig lehetünk gyanútlanok, amíg a vízben fel nem tűnnek a belvárosi környezetben őshonosnak nagy jóindulattal sem tekinthető búvárok. A Malom-tó a merüléssel ismerkedő kalandvágyók számára ideális környezetet biztosít, remek terep tehát a búvároktatásra. A profik a hegy gyomrába merészkedve folytathatják az útjukat a mélybe, ehhez azonban képzett, és megfelelő engedéllyel rendelkező barlangi búvárnak kell lenniük. Aki nem felel meg a feltételeknek, vagyis a közönség túlnyomó többsége, az csak fényképekről gyönyörködhet a természeti csodában. A Molnár János-barlang a XIX. században élt gyógyszerészről, a budai gyógyforrások lelkes kutatójáról kapta nevét. Molnár János 1858-ban előadáson számolt be vizsgálatai eredményéről. „A Lukácsfürdö vize ugyanis hatályos: időszaki rheumákban; köszvényben, vérbőségből származó bajokban, idegzetes szédelgésekben; gyomorgörcsökben; ideges fejfájdalmakban; csípőfájdalmakban, rásztkórokban; búskomorságban; izomreszketésekben; nehéznyavalyában; szélhüdésekben; aranyérben; altesti bajokban; rendetlen tisztulásokban s idő előtti szülésekben” – idézte a kutatót a Budapesti Hírlap korabeli száma.
Nem véletlenül került az előadás fókuszába a Lukács fürdő, hiszen a hegyekből érkező meleg vizű források nemcsak a – korábban lőpormalmokat, majd hagyományos malmokat üzemeltető – Malom-tavat, de a népszerű fürdőt is táplálják. A Molnár János-barlangot pedig – a főváros alatt található roppant barlangrendszerekhez hasonlóan – ugyancsak a mélyből feltörő karsztos hévizeknek köszönhetjük. Azt már a névadó is tudta, hogy a hegy alatt további járatok lehetnek, a vízzel borított termek felfedezése azonban sokáig váratott magára. A kutatások tempóját és eredményességét a búvártechnika fejlődése határozta meg, igazi – szimbolikus és szó szerinti értelemben vett – áttörést az elmúlt két évtizedben értek el a szakemberek. Ma már csaknem nyolc kilométernyi járatot feltételeznek, ám a barlang teljes feltérképezése még mindig nem ért véget.
A mélybe vezető út egyik bejárata az egykori Népgőzfürdő épülete mögött nyílik. A törökös hangulatú – mór stílusjegyeket is magán viselő – eklektikus pavilont Ray Rezső Lajos svájci származású magyar építész tervei alapján emelték, a létesítmény különlegessége a kupola, amely az első vasbeton szerkezet volt Magyarországon. Az alacsonyabb társadalmi rétegeknek szánt fürdő gyorsan nagy népszerűségre tett szert. Csillaga két és fél évtizeddel később áldozott le, amikor a fővárosban már sorra nyíltak a hasonló létesítmények. Másodvirágzása a két háború közötti időszakra esik, a negyvenes évek második felétől azonban állagmegóvás híján menthetetlen pusztulásnak indult az épület. A fürdőt végül 1965-ben zárták be, és bár több terv is született a terület rekonstrukciójára vagy teljes átalakítására, lényeges változásként a mai napig csupán azt jegyezhettük fel, hogy eltűnt az utcafronton álló épületrész, így már csak a kupolás pavilon műemlékké nyilvánított maradéka látható.
Három évvel a fürdő bezárása előtt, 1962-ben nyitott meg a telek másik végében a Malomtó Bisztró. A korabeli Magyar Nemzet cikkéből megtudhattuk, hogy „az 50 nap alatt felépített, modern bútorokkal berendezett” vendéglátóhelyen – ahol egyszerre 240 vendég foglalhat helyet és délelőtt 10 órától este 22 óráig fogyaszthat speciális cukrászati, hidegkonyhai termékeket, üdítő italokat, valamint palackos sört és feketét – tiszteletét tette maga Kádár János, a Központi Bizottság első titkára is.
E jeles eseménytől teljesen függetlenül egy évtizeddel később az Ország-Világ arról írt, hogy a „festőién szép környezetben, kissé elhagyatott helyen épült létesítmény sajnos a betörőket is vonzza”. Szerencsére a főváros-szerte létesített riasztóberendezések több illetéktelen behatolót is lefüleltek, így például a többszörösen büntetett előéletű Nagy Vilmost is, akinek még arra sem maradt ideje, hogy kifújja magát, miután bejutott a bisztróba, máris csattant a bilincs a csuklóján.
A fehér- és kékgalléros alvilági alakok mellett művészek is előszeretettel látogattak el a vendéglátóhelyre. – Örülök neki, hogy megépítették a Malomtó bisztrót. Nincs jazz, nincsenek „huligánok”, a déli órákban magamra hagyottan dolgozhatom valamelyik sarokasztalnál. Itt születik meg legtöbb költeményem, itt keresnek fel barátaim, hogy elvitatkozzunk a világ dolgairól – írta Kassák Lajos. A bisztró 2000-ig, majd egy ötéves szünetet követően 2014-ig működött. A bezárás tovább erősítette az elkerülhetetlen pusztulás előérzetét, holott a kulturális emlékezet szempontjából nem elhanyagolható terület megóvása mindannyiunk érdeke lenne.
– A műemlék nem csak egy tömegegyüttes visszamaradt „csonkja”, vagy egy hiányos felépítmény, hanem egy önmagában és minden állapotában önálló entitás, amely üzenetet közvetít – mondta a Budai Hangnak Tajthy Renátó, akinek a Népgőzfürdő a különleges környezetre reflektáló rekonstrukcióját bemutató diplomamunkája elnyerte a Magyar Építész Kamara (MÉK) és a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) közös díját. – Egy műemlék úgy tud továbbélni a mai irányoknak és igényeknek megfelelően, ha a lelkét, a kulturális értékeit, a spirituszát élesztjük újra, és nem csak innovatív anyagokkal tűzdeljük körbe. Progresszív, korszerű és a környezetünket szolgáló megoldásokra van szükség, amelyek az épület tiszteletén és feladatán érhetők tetten.
Tajthy Renátó diplomatervének célja, hogy az épületegyüttest és a hozzá szervesen kapcsolódó Malom-tavat, domboldalt és barlangrendszert bemutassa az ide látogatóknak. Valamint ezzel párhuzamosan a kutatóbúvároknak is helyszínt biztosítana, hogy könnyebben végezhessék munkájukat. Mindez illeszkedik abba a szemléletbe, amelyről a tervező szerint az építészek manapság nem feledkezhetnek meg: a természet tisztelete nélkül nem sokra megyünk a fejlesztésekkel. Ezért is kell különösen értékelni a Budapest alatt található vizeket és barlangokat, hiszen csak ezek megbecsülése mellett tervezhetünk a jövő számára.
A II. kerületi önkormányzat is örömmel venné, ha rendeződne végre az egykori Népgőzfürdő, illetve a Malomtó Bisztró épületének helyzete – mondta a Budai Hangnak Varga Előd Bendegúz alpolgármester. – Sokat javítana a környék arculatán a rekonstrukció, és talán a helyi lakosok előtt is megnyílhatna a terület. Tisztában vagyunk vele, hogy a legfontosabb szempont a természeti értékek megóvása, de korlátozott látogatószám és a megfelelő óvintézkedések betartása mellett talán a nagyközönség is betekintést nyerhetne az egyedülálló barlangrendszer világába.
A terület vagyonkezelője azonban nem az önkormányzat, hanem a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI), amelyet szintén megkerestünk az ügyben. Sajnos azonban többszöri próbálkozásunkra sem jártunk sikerrel, pedig számos kérdését tisztázhattak volna, mindenekelőtt a barlangi búvárkodás ügyében. A Molnár János-barlang bérleti szerződése kapcsán Sallai Róbert Benedek, az LMP akkori politikusa 2016-ban a Hír Tv-nek arról beszélt, hogy a barlangból kitiltották annak felfedezőit és kutatóit, „miután kizárólagos használatra egy Fidesz-közeli vállalkozónak adták búvártanfolyamra”.
Az LMP korábban közleményben kifogásolta, hogy a DINPI 100 ezer forintos bérelitdíj-minimumot határozott meg, vagyis ennyiért bocsátotta a búvároktatást szervező cég rendelkezésére a páratlan természeti kincset, amelyet mindeközben „elzár a nagyközönség elől”. Arra is szerettünk volna választ kapni, hogy milyen fejlesztéseket terveznek a telken, amely több jogerős építési engedéllyel rendelkezik. A közbeszerzési értesítőből kiderül, hogy a DINPI, illetve az NFSI Nemzeti Fejlesztési és Stratégiai Intézet Nonprofit Kft. tavaly novemberben jelentős átalakítási munkákkal bízott meg egy építőipari céget, amely 98 millió forintért vállalta a projektet.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában, annak is a Budai Hang mellékeltében jelent meg november 19-én.
