Nehezebb, szellemtelenebb korszakokban az ember elsősorban testi lényként foglalkozik magával. Akár akarja, akár nem, jóllétének kulcsa a teste, innen vezet az út a lélekhez és a szellemhez. A mai fejlett társadalmakban kerek perec ki nem mondott, ám a hétköznapok gyakorlatában uralkodóvá vált felfogás, és ennek számos lehangoló következménye, a kiüresedettség, a depresszió, a kiúttalanság tapasztalata áll a Katona József Színház december óta játszott Extázisának fókuszában.
Tarnóczi Jakab színpada az előadás előtt és után, a szünetekben bejárható. A nézők előbb zavartan, aztán egyre otthonosabban mozognak a máskor számukra tiltott terekben, jelen esetben egy fiatalok által bérelt lakásban és egy éjjel-nappali üzletben, ahol a pult alól drog kapható. Különös tapasztalat: a misztikus beavatás és az állat- és növénykerti séta élményéhez hasonlók kavarognak egyszerre bennünk. (A rendező nem először hozza közönségét intim közelségbe darabja közegéhez. Ugyanezt tette az Isten, haza, családban is.)
Az otthonossá tett tereket az előadás közben kivetítőn is látjuk. Tarnóczi kitűnő érzékkel építi bele az Extázisba a kamera által közvetített képeket, ami a látszat ellenére nem éppen könnyű feladat. (Tanúskodik erről számos, az egyre népszerűbb megoldást rosszul, sőt feleslegesen alkalmazó rendezés. Pozitív példa: a Hotel Modern holland társulat előadásai, így a nálunk is játszott Kamp, amely apró maketten ólomkatona méretű figurák mozgatásával mutatja be Auschwitz működését. A részleteket fekete-fehér néma dokumentumfilmként közvetíti a kamera.) A képek és a téma miatt a rendezés több pillanatában Gaspar Noé Extázis című, a tripnek hasonló módon nagy szerepet adó filmjét idézi.
A szerzőpáros, Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab alakjai szinte szociografikusan hitelesek – többnyire fiatal értelmiségiek; jóformán az összes színészt felsorolhatnánk, a végzettsége szerinti munkáitól és a munkanélküliségtől egyaránt szenvedő, pályakezdő gazdasági szakembert megformáló Béres Bencétől, a történészként elvetélő Pásztor Dánielen, a standupos vágyakat dédelgető Lengyel Benjáminon, a félig francia fiúként a trip résztvevőjévé váló Gloviczki Bernáton, a titokban drag queenként fellépő Bányai Kelemen Barnán, Mentes Júlia naiv boltoslányán, a darabban rendre szakító párt alkotó Tóth Zsófián és Kanyó Katán át Jordán Adél énekesnőéig, a korunk lelkipásztorguruját, a rendelés alatt is saját bajaival elfoglalt pszichiátert megformáló Dankó Istvánig.
Első pillantásra úgy gondolnánk, a 20–30-as nemzedék sorsáról, küzdelmeiről, reménytelennek érzett helyzetéről szól az Extázis. Valójában – noha szereplőinek túlnyomó része a fiatal korosztályhoz tartozik – a darab (alsó és felső középosztálybeli) generációkon átívelő. A probléma, az általános közérzet nagyjából ugyanaz, még csak nem is különösebben a hazai állapotokhoz köthető. Ezt jelzi a befejezés, a színpadon megfőzött leves elfogyasztására, közös táncra várják a szereplők a nézőket. A kialakuló bulihangulat az egykori Alföldi Róbert-féle Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból záróképeit idézi: a szintén közös (ám negatív töltetű) piknikét, ahol a színészek a játék közben összedolgozott, majd kisütött fasírtot kínálták a nézőknek. Jó előadás. Olykor nem elég feszes. Ez leginkább a hosszúra nyújtott második felvonásban szembetűnő.
Varga Zsófia – Tarnóczi Jakab: Extázis. Katona József Színház. Rendező: Tarnóczi Jakab
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hnag 2024/1. számában jelent meg január 5-én.
