Vannak bizonyos parazita lények a magyar színházi életben, akiknek az a céljuk, hogy minél betegebb, torzabb, kaotikusabb légkörben tenyésszenek, mert ez táplálja az életüket, emberileg és művészileg egyaránt. Én megengedhetem magamnak, hogy elkerüljem ezeket az embereket – mondta a Kultúrtáj című műsorunkban Balázs Zoltán Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Maladype Színház alapító-vezetője, aki lassan két és fél évtizede járja a világot, és alkot Kínától az Egyesült Államokig, Szarajevótól a Szaharáig. – Felszabadítóan hat rám, hogy nem függök a hazai viszonyoktól – jellemezte helyzetét Balázs Zoltán, és elárulta azt is, határozott koncepciója van arról, hogyan lehetne átalakítani a magyar színházi életet, és ha felkérnék, nagyon szívesen hazatérne. De csak méltó körülmények közé, amelyek egyelőre nincsenek meg. A jövőre tekintve a művész úgy fogalmazott, hogy egyszer minden pökhendi ember elbukik, és a gőg, amit itthon tapasztalunk, már a bukás előjele.
• Miért nem lett az Operaház főrendezője, és mit tanult az esetből?
• Hogyan lehet életben tartani egy független színházat állami támogatás nélkül?
• Mikor néznek igazán csúnyán az emberre Kínában?
• Gúzsba köti-e az alkotót a politikai korrektség?
• Hogyan épül be a háború a színházművészetbe?
