Ha ez a magyar kultúra, akkor már inkább az atombomba

A Winston Churchill nevével eladhatóvá tett anekdota szerint, amikor a második világháború legsötétebb óráiban a pénzügyminisztere indítványozta, hogy a költségvetés stabilitása érdekében zárják be a színházakat, a miniszterelnök visszakérdezett: akkor miért harcolunk? Kultúra nélkül mi értelme az életünket áldozni? Nyolcvan évvel később Vidnyánszky Attila adta meg a választ: a Nemzeti Színház igazgatója a Békemenetre készített műsorával egyértelművé tette, hogy nincs miért harcolni. Ha ez lenne a magyar kultúra, akkor tegyük fel a kezünket, és jöjjön végre az atombomba. Egy másik anekdota szerint Vidnyánszky Attila egykoron jó rendező volt. Én túl fiatal vagyok, erre már nem emlékezhetem, de bármilyen művészi teljesítménnyel alapozta is meg hírnevét, június 1-jén, a Margitszigeten húsz perc alatt törölt ki mindent a kulturális emlékezetből.

Nem szerencsés, ha egy művész az ajkával végbéltájon csatlakozik a hatalomhoz, még kevésbé, ha aztán beszélni is kezd azokkal az ajkakkal, de ha egzisztenciális okokból mégis rákényszerül erre – hiszen hány Hendrik Höfgent láttunk már –, legalább csinálja jól. Csináljon a szarból is művészetet, és ne fordítva. Nehéz eldönteni, hogy a margitszigeti performansz vajon abból a félreértésből született-e, hogy a fideszes menetelők életükben először látnak majd színházat, vagy úgy voltak vele a szervezők, hogy Orbán Viktor beszéde előtt egy bicikliző majom is megfelelő produkció, a színpadra mindenesetre valami olyasmit állítottak, amit eddig nem nagyon láthattunk.

• Vidnyánszkyék nem csak a színháznézőket alázták meg.
• Lehet, hogy a rendező szándékosan rondított a színpadra?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap június 13-ig kapható 2024/23. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!