A harmincegy éves Berettyán Nándor minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmjében, a Most vagy soha! című produkcióban alakítja Petőfi Sándort. De vajon függetleníthető-e egy ilyen projekt a politikától? Ő bízik benne, hogy igen.
– Milyennek akarta elsősorban láttatni Petőfi Sándort a filmben?
– Petőfi a magyar történelem ikonja, mi pedig azért csináltunk róla filmet, hogy életben tartsuk a személyét és a március 15-ét övező legendát. Aki ilyen szinten kanonizálódik, mint ő, az nyilván egy picit szoborszerűvé válik. Elvont és gyakorlati értelemben is. Szerettük volna az emberi oldalát is megmutatni. Azt, hogy nagyon sokféle volt, jellemezte egyfajta kamaszosság is. Meg hogy vissza akart húzódni, hátrébb szeretett volna lépni – amit beleírt Az apostolba például.
– Melyik alkotóval egyeztetett a legtöbbet a karakteréről? Szente Vajkkal, Rákay Philippel, Lóth Balázs rendezővel?
– A casting idején a legtöbbet Balázzsal beszélgettünk. Volt egy hosszú folyamat, s végül 2021 karácsonya előtt derült ki, hogy én leszek Petőfi. Április körül kezdtünk forgatni a Nemzeti Múzeumnál. Addig volt egy negyedév, amikor kifejezetten sokat próbáltunk. A kreatív producerek sokat meséltek a márciusi ifjakról, komoly elemzéseket, karakterleírásokat kaptunk tőlük.
– Azért is merült fel bennem a kérdés, mert kiderült, hogy Lóth Balázs afféle technikai szakember volt, aki levezényelte a forgatást, miközben a történet inkább kötődik Szentéhez, Rákayhoz meg Kis-Szabó Márk forgatókönyvíróhoz.
– Annyiban helyesbítenék, hogy nem technikai rendező volt, Lóth Balázs esetében sokkal többről van szó. Persze, felkért rendező, és az alapötlet nem tőle származott. De Philip részéről nem nagyon volt olyan, hogy a forgatás során instruált volna színészeket. Vajk részéről előfordult, még ha nem is túl gyakran. Ő gyakorlott színészvezetőnek számít. Kint volt Philip és Vajk is végig, az ő kreatív produceri döntéseiket elsősorban Balázs kommunikálta nekünk. Rendezek én is színházban, és volt már olyan, hogy felkértek egy darabra. Attól még az a sajátommá vált. Balázson is ezt láttam.
– Erőteljes kritikák érik ezt a tendenciát, hogy jelentősebb támogatáshoz jutó filmek esetében gyakran a producerek keresik meg a rendezőt az ötlettel. Miközben többek szerint a magyar film hagyományához a rendezőközpontúság illik inkább. Sokkal esélyesebb úgy, hogy a szerelem-projektekből valami maradandó süljön ki.
– Van ilyen is, olyan is. Önmagában ez még nem minősít szerintem egy filmet. Hollywoodi és európai filmeknél is megtalálhatjuk a produceri megközelítést. Most néztem például Guy Ritchie sorozatát, a Gentlement, amelynek epizódjait más-más rendezte. A Wednesday esetében szintén Tim Burton volt a szellemi vezető. Nem éreztem emiatt a Gentlemennél nagy törést. Magyarországon nyilván ez korábban nem volt jellemző. Ami nem jelenti, hogy soha nem is lehet.
– A film nagyon hollywoodias sablonokat használ, amit mások kritizálnak, kevésbé érzik a magyar hagyományokba illeszkedőnek ezt a filmnyelvet. Mit gondol erről?
– Tudnék róla egy órát beszélni, megpróbálom röviden összefoglalni. Ennél a filmnél fontos volt – nincs ebben semmi titok –, hogy sokakat elérjen. Nyilván ez a filmes nyelv az, amely a legtöbb emberhez, köztük rengeteg fiatalhoz szólni tud. Nem tartalmi, hanem esztétikai-formanyelvi kérdésként kezelem ezt. A kísérletező dolgok vonzanak, de a Most vagy soha! nagy költségvetésű közönségfilmnek készült. Nem hiszem, hogy itt sok terepe lett volna a kísérletezésnek.
– Nyomasztotta a nagy költségvetés? Az, hogy egy hatmilliárdos filmben sokszorosan kell bizonyítania?
– Sokkal jobban nyomasztott, hogy jól játszom-e Petőfit. Az, hogy mennyiből készült, konkrétan engem nem. Persze, kényes kérdések ezek. Érti az ember, hogy tétje van. Mégiscsak a legnagyobb költségvetésű magyar filmről beszélünk. Akkor is, ha inflációhoz igazítva drágábbak lehetnek egyes korábbi produkciók. Azt tudom a Most vagy soha! anyagi hátteréről, hogy azért is lett ekkora költségvetésű, mert Fóton felépült a pénzből Európa egyik legnagyobb XIX. századi díszlete. Úgy építették meg, hogy évtizedeken keresztül használható legyen, és visszahozza a pénzt az államnak.
– És ahhoz mit szól, amikor a játékát érik bírálatok?
– Be kell vallanom, a mentális egészségemet előtérbe helyezve még nem olvastam kritikákat. Majd lehet, hogy fogok később. Azért nagyjából tudom, miket írnak, mesélnek nekem róluk. Amikor elvállaltam a filmet, azt is vállaltam, hogy engem érhet miatta kritika. Utólag panaszkodni, hogy jaj, engem ne bántsatok, ez nem fér bele. Biztos van olyan, amit lehet a játékomban kritizálni, szerintem az egészségtelen állapot, ha egy alkotónak nincs semmilyen hiányérzete. Amúgy sem tartom magam olyan földöntúli zseninek, akit ne lehetne. Szeretném viszont, hogy a film körüli politikai kontextus minél inkább háttérbe szoruljon. Bírálják művészi térben, addig teljesen oké. Ez persze teljes naivitás.
– Azt mondta, ezzel együtt vállalta a filmet. Mi volt a mérleg másik serpenyőjében, ami meggyőzte?
– Nyilván mindenki vágyik filmfőszerepet játszani. Ami összességében mégis fontosabb, nemcsak nekem, hanem a többieknek is: közösséghiányos állapotban élünk. Nem találkoztam még olyannal, akit ez a szintű társadalmi polarizáció ne aggasztott volna. Egyetértek azzal, hogy a történeteink tudnak közösséget teremteni. Sem ideológia, sem világnézet nem képes erre hosszú távon, csak a történet. Ha el kell mondani, valaki miért a barátom, belekezdek a történetekbe, amiket együtt éltünk át. Ez így van egy nemzet esetében is. Szeretnék kevéssé polarizált világban élni, ezért fontos, hogy ezek a történetek megmaradjanak. Főleg egy olyan korban, amelyben egymás történeteinek folyamatos destruálása zajlik. Ezért tartom veszélyesnek, ha ezt kurzusfilmnek mondják. Elfogadom, ha valaki szerint nem jó film, bár én nagyon boldog voltam, amikor végre megnézhettem a végső verziót. De a közös történetünkről beszélünk. Sem kisajátítani, sem eldobni nem szabad.
– Rákay Philip egyes megnyilvánulásai nem épp ezt a megosztottságot erősítik?
– Nyilván Philip megosztó ember, felesleges lenne tagadni, ő sem teszi. De azt ő is elmondta a legelején, hogy semmiféle politikai aktualizálást nem szeretne a filmbe vinni. És a film attól teljesen független, hogy ő a közéletről miket gondol. Ha bárki megnézi a filmet, szerintem nem érezhet benne világnézeti részrehajlást. A forgatás során egyetlen ezzel ellentétes gesztusa nem volt. Ha valaki megnézi a stábot, sem Lóth Balázsnak, sem az operatőrnek, Dobos Tamásnak a világon semmi köze politikai oldalakhoz. Jászberényi Gábor is nagyot alakít, ő például független közegből jön. És vannak a stábban olyanok is, akik megnyilvánulnak közéletről, kifejezetten mást gondolva, mint Philip.
– Volt egy origós mondat, amin sokan jól szórakoztak: „a főszereplő megdöbbentően hasonlít Petőfi Sándorra, noha nem tudjuk pontosan, hogyan nézett ki”.
– Hát igen, rossz mondat. Legalábbis furcsa.
– Ezt a külső hasonlóságot meg szokták jegyezni?
– Előfordult már, de azért nem mindennapos, hogy az utcán odajöjjenek, nem én vagyok-e Petőfi Sándor. Nyilván jólesik az embernek, biztos ad valamit az azonosuláshoz, de ha látunk egy vékony, barna szemű, sötét hajú, bajuszos fiatalt, nagyjából azt fogjuk mondani, hogy hasonlít Petőfire.
– Felmerült bennem, hogy Vasvárihoz és Bulyovszkihoz hasonlóan nem lehetett volna-e Petőfi alakjában is jobban kiemelni a humort. Az elején van egy jelenet, amelyben Kossuthot utánozza a Pilvaxban. Később viszont inkább már a pátoszos megnyilvánulások jellemzők.
– Valóban azok. Nyilván ez filmen belüli egyensúlyozás kérdése is. Kinek adsz poént, kitől veszel el? Valóban megvolt a maga humora, de itt egy nap, március 15-e történetét kívántuk elmesélni. Azért voltak fikciós szálak is, hogy minél színesebben tudjuk megmutatni akár Petőfit, akár Szendrey Júliát. Nem hiszem, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt vagy Táncsics kiszabadítása közben lett volna a legviccesebb.
– Mit gondol az akcióhőssé tett Szendrey figurájáról? Miért volt erre szükség?
– Azért is szerették volna a valóságosnál kiemeltebben beletenni Szendrey Júliát, mert ő március 15-én jobbára otthon ült. Pedig az, hogy Petőfi így tudjon vezetni egy ilyen mozgalmat, elképzelhetetlen Júlia nélkül. Szerintem méltatlan lett volna, ha úgy ábrázoljuk, hogy otthon varrja a kokárdát. Fantasztikus nő volt. A történelmi filmekben általában is szoktak lenni fikciós szálak, nem csak a miénkre jellemző ez. A filmünkben pedig sok férfit látunk, akik mennek harcolni, és fontosnak tartottuk, hogy kerüljenek be a nők is. Szendrey abszolút érdemes arra, hogy példakép legyen, főleg azt látva, mennyi méltatlan támadást kapott életében.
– A politikai térbe olyan hírek is bevonják a filmet, hogy iskolás csoportokat visznek el rá.
– Színházban is vannak kifejezetten gyerek előadások, amelyeket azért csinálunk, hogy iskoláscsoportokat hozzanak. Olyan nagy bűnt ebben nem látok. A Most vagy soha! mindenki története, múltunk egyik legfontosabb pillanata. Azzal önmagában nincsen baj, ha ezt látják diákok is. Ha éreznék benne aktuálpolitizálást, akkor már bajnak tartanám. De nincs benne ilyesmi. De jó volna, hogyha a hírekben az is benne lenne, hogy évtizedek óta nem volt ilyen, mint most, hogy a nézők rendszeresen megtapsolják a filmet a mozikban.
– A Nemzeti Színház kapcsán Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia balesete kavarta fel a közvéleményt. Hogyan tudták ezt eddig feldolgozni?
– Még most sem tudom azt mondani, hogy lenyugodtak bennem vagy a többiekben a történtek. Természetesen ez borzasztóan rossz élmény, rettenetesen sajnálja az ember kettejüket, és szurkol nekik. Tíz éve vagyok itt, nyilvánvalóan nem ez volt a színház legfelszabadultabb időszaka.
– Érzett belső feszültséget, bizalmi válságot Vidnyánszky Attila főigazgatóval szemben?
– Belső feszültséget éreztem, persze. Kavarogtak az ember gondolatai, felhorgadt kicsit mindenki. Felesleges tagadni, hogy voltak feszültségek. Közben viszont jó lett volna, ha hagyják kicsit a társulatot és kettejüket feldolgozni a történteket. Ehelyett jött a külső nyomás, rengeteg valótlansággal, féligazsággal.
– Mikre gondol?
– Mindenféle pletykákra. Zajlik a nyomozás, csomó mindenről nem is beszélhetünk. Illetve lehet, hogy jogilag egyébként beszélhetnénk, de mivel ez egy nagy közfigyelmet kiváltó eset, ahol a morális és a jogi tér teljesen összekavarodik, rettenetesen óvatosnak kell lenni. Nehéz így az embernek megvédenie magát. De például azon megdöbben az ember, amikor sajtótermékek felháborodnak, hogy a belső vizsgálatban miért csak a Nemzeti dolgozói vesznek részt. Ki más lenne egy belső vizsgálatban? Most ilyenekre reagáljunk? Ne tegyük, hagyjuk elülni? Felmerül persze, hogyan lehet biztonságosabbá tenni a színpadot, a díszleteket. De érdemi párbeszéd nehezen alakul ki, amikor az egész nyer egy politikai színezetet, és Juliról meg Ottóról szinte már senki nem beszélt, csak Vidnyánszkyról és a Nemzetiről. Ez nem normális állapot. Reméljük, minél hamarabb teljes értékűen színpadra tudnak állni. Amíg ez nem történik meg, addig ami történt, nem fog nyugvópontra jutni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/13. számában jelent meg március 28-án.
