Kemény Zsigmond elveszett – Így felejtjük el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk

Könnyen lehet, hogy Kemény Zsigmond nevének hallatán a legtöbb olvasót kirázza a hideg, talán mert megkínozták a magyar közoktatásban, s nem volt olyan szerencsés, mint alig páran közülünk, akik különös véletlen során akár még jó magyar tanárokkal is találkozhattak. Olyan tanárokkal, akik megtanítottak minket az olvasás szeretetére. Még akkor is, ha olyan veretes prózát olvasunk, mint Keményé. Mi jut eszünkbe ma Kemény Zsigmondról? Talán, hogy Jókai Mór mellett emlegették? De ma már Jókait is kín olvasni sokaknak.

Talán, hogy a romantika és a realizmus szó is elhangzott? Mit jelentenek ma ezek a szavak? Irányzatokat? Korszakokat? Eszméket? Téveszméket? Vagy az is lehet, hogy a romantika a magyarság ifjúkora volt, midőn ködképek jelentek meg a kedély láthatárán, s arszlánoknak hívták a férfiakat az úrhölgyek, akik bújták a Hölgyfutár és a Honderű legújabb számát, hol nemcsak a divatos öltözködésről láthattak színes metszeteket, hanem még egy-egy költeményt, sőt akár Kemény Zsigmond elbeszélést is olvashattak. A biedermeier szalonok legértékesebb darabja az almárium volt, melyben levelek tucatjai hevertek, s ezerszer ezer szálon kapcsolódott a történelmi Magyarország ezekben a levelekben, melyeket telefújt a tavasz a szerelem náthájával, a nyár az utazások aranyporával, az ősz víg szüretek emlékével, s a hosszú hideg telek betegségek és halálok rideg szánjainak távoli csilingelésével.

E kor legnagyobbja Széchenyi, a legfontosabb szó a fejlődés, a hely a kávéház és a kaszinó, és minden a ló. Kúriákban és kastélyokban él a magyar nemesség, városokban a polgárság, s a végtelen munka szomorú tengerében a jobbágyság. Persze mindez éppen csak homályos körvonala mindannak, ami a XIX. század első fele volt, s ha jobban ránéznénk e korra, láthatnánk, hogy mennyire összetett társadalom volt az is, s akkor is, ahogyan most is, voltak jóra és rosszra hajló emberek, elkülönülő társadalmi rétegek, nehézségek és szépségek, de az biztos, hogy a XIX. század első fele reménylő pirkadata volt a magyarságnak, ritka eszmélő perce, amelyből a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, Buda és Pest állandó összeköttetése a Lánchíddal nem véletlenül váltak történelmünk pozitív emlékeivé. Széchenyi a prosperitás mellett tette le voksát, s míg hatása volt, addig a békés fejlődés eszméjét próbálta terjeszteni. És akkor jött Kossuth és Petőfi. E három ember ambivalens viszonyából jól láthatjuk, hogy mi vezetett 1848-hoz, és mi a kényszerű bukáshoz 1849-ben. Kemény Zsigmondot valahol Széchenyi és Kossuth között látjuk ekkor. Mindenkit ismer, mindenhol megfordul, de legalább annyira fontosnak tartja a prosperitást, mint a nemzetet, nem tud – s talán nem is akar – választani fejlődés és függetlenség között. Kemény nem volt forradalmi alkat, mint Petőfi, még annyira sem, mint Jókai, mégis látta, hogy e nép a vesztébe rohan. Közelebb áll lelkiekben Arany Jánoshoz, de nagyobb daccal, s talán ezért alakult úgy, hogy öregkorában a pusztakamarási kastély tornácáról homályos értelemmel tekintett a ködlő múlt leomló fellegálmaiba.

Németh László szerint Kemény Zsigmond a polgárosuló magyar nemesség hattyúdalát írta, mind életében, mind műveiben, tanulságokkal szolgálva máig is az utókor számára. Ott volt, ahol nagyon kevesen, mindig középütt. Írói világában lábait már megvetette a realizmus sziklatömbjein, de karjaival a romantika felhői után kapott.

Amikor sok-sok éve az Írószövetség budapesti könyvtárát bújtam, végigolvastam a korábbi Kemény Zsigmond-kiadásokat, s különösen figyelmes lettem Papp Ferencz munkáira. Papp Ferencz tekintélyes Kemény Zsigmond-életrajzot is letett az asztalra, még 1922-ben. Szegedy-Maszák Mihály, a neves irodalomtörténész is egész monográfiát szentelt Kemény Zsigmondnak, melyben méltatja Papp munkásságát, s hosszan foglalkozik Kemény forradalom utáni, a közönség által jobban ismert műveivel. De míg Papp hangsúlyosan szerepelteti Kemény korai, s elveszett munkáit, forradalom előtti alakulásait, s különösen életrajzának szentel kiemelt figyelmet, melyet összeköt a művek keletkezésével, addig Szegedy-Maszák a művek elemzését helyezi előtérbe, főleg a realizmus mint történeti irányzat szemszögéből. A két hozzáállás különbségét bárki könnyen megértheti. Az egyik szerint nagyon fontos a szerző életének története, a másik szerint inkább a művek a fontosak, azokon keresztül kell közelítenünk a szerző felé. Persze utóbbi is beszél történelemről, hatásokról, de sosem sorsról, életről, személyességről.

Ami engem vonzott, az valójában a fiatal Kemény Zsigmond volt, az aktív, az alakuló, akiről igen keveset tudunk, s akinek rögtön pályája elején ott az Izabella királyné és a remete. De e regény mellett két másik regényt is írt, amelyek az utókor szerint elvesztek.

• Hogy került elő az elveszettnek hitt Kemény Zsigmond-mű?
• Miért nem látszik remény sem a mű kiadására?
• Hogy felejtjük-el, hogy kik vagyunk?